2016. június 11. 11:57

Százhúsz évvel ezelőtt, a millenniumi ünnepségsorozat nem csupán a honfoglalás méltó megünneplését jelentette. Új világváros született. Felsorolni is sok az ünnepségsorozat hozadékaként megvalósult fejlesztéseket.

Írta: Albert Enikő

 

Ha honfoglalás, akkor 896, gondoljuk ma, de nem volt ez mindig ilyen egyértelmű. A kiegyezés utáni Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia, pontos adatok hiányában a 860 és 900 közötti időszakra becsülte a honfoglalás idejét. Mivel az ezeréves évforduló méltó megünneplése az 1800-as évek második felében egyre aktuálisabbá vált, a kevésbé hezitáló politikusok kijelölték a dátumot: 1895-ben kerüljön sor a millenniumi ünnepségekre. 

A készülődés hamar megindult, az országos kiállítás és oly sok egyéb program ötletével, hogy hamarosan nyilvánvalóvá vált: jobb lenne inkább 896-ra változtatni azt a honfoglalás-dátumot. S mivel a cél a magyar nemzeti nagyság és egység ünneplése volt, a politikusok más furcsaságra is hajlandók voltak: Apponyi Albert gróf 1895 karácsonyán tett felhívásához csatlakozva a politikai pártok az ünneplés évére félretették ellentéteiket.

„A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta, és az országot jó és balsorsban segítve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta” – mondta ki az országgyűlés 1896. április 21-i ünnepi ülésén a honfoglalás emlékének szentelt törvénycikk. De nem csupán szimbolikus jelentőségű törvény született ezen a napon: a millenniumra tervezett építményekről is ekkor született jogszabály. Vagyis a Mátyás templom melletti Szent István szoborról, a budapesti millenniumi emlékműről az Andrássy út végén, az ország hét pontjára tervezett emlékművekről, sőt 400 új állami népiskola alapításáról. 

Innentől kezdve aztán egymást érték az ünnepi események. Május 2-án Ferenc József és Erzsébet királyné megnyitotta a fővárosi millenniumi kiállítást a nagyközönség és a királyi család számos tagja jelenlétében. Erre az alkalomra készült el a Városliget, amelynek kiállítóhelyeit az év során közel 6 millióan látogatták meg, ami az akkori viszonyokat tekintve zajos sikert feltételez: az ország lakosságának harmada megfordult a helyszínen. A megnyitó után felszállt a millenniumi léghajó, este pedig az Opera Erkel Ferenc Szent István című darabját mutatta be az úri közönségnek. Másnap a Mátyás templomban Vaszary Kolos hercegprímás hálaadó szentmisét celebrált, ahol a királyi páron kívül a magyar nemesség krémje is megjelent, Andrássyiak, Károlyiak, Esterházyak, Széchenyiek és még sorolhatnánk. Május 4-én megnyílt a főváros máig legnagyobb kiállítóterme, a Műcsarnok több száz magyar művész alkotásával. A király ezt a programot sem hagyta ki, a megnyitón bemutatták neki az Országház tervezőjét, Steindl Imrét és Zala György szobrászt, majd őfelsége Munkácsy Mihály társaságában megtekintette a művész Ecce homo című alkotását. Ez a mozzanat más szempontból is érdekes: a találkozót filmen is megörökítették, így ezek a pillanatok a magyar filmhíradózás első emlékei. 

A Munkácsy-féle Ecce Homo hirdetése, amit Ferenc József is megtekintett

A sűrű májusi program után június 8. az ünnepségsorozat újabb kiemelkedő állomása, nem véletlenül: ez a nap volt Ferenc József királlyá koronázásának 29. évfordulója. Az arisztokrácia, a törvényhatóságok küldöttei, miután lerótták hódolatokat a király előtt, díszmagyarban vonultak a Vérmezőről a Várba, ahonnan a még befejezés előtt álló új Országházba vitték a Szent Koronát. A Kupolaterem ekkorra már elkészült, itt az újabb történelmi jelentőségű mozzanat: ekkor tartották az új parlament első ülését.

Tény: felsorolni is sok a millenniumi ünnepségsorozat hozadékaként megvalósult fejlesztéseket. A fentieken túl ide tartozott még a kontinens első földalatti vasútja, a Szabadság (akkori Ferenc József) híd, a kiépített rakpart, az újjáépített budai Vár. A hajdani poros Budapest eltűnt: világváros született.

Érdemes megemlékezni a vidéki városok emlékműveiről is, melyek fő kezdeményezője és szervezője Thaly Kálmán országgyűlési képviselő volt. A már említett áprilisi törvénycikk alapján a következő hét pontra állítottak emlékművet: Munkács várának a Vereckei szoros felé néző várfokára; a nyitrai Zobor-hegyre; Magyarország észak-nyugati kapujába, a dévényi várhegyre; Pannonhalmára, a hármas halom középső dombjára; a Duna és Száva találkozásához a zimonyi várhegyre; az ország szívébe, Pusztaszerre; valamint az ország délkeleti kapujába, a Brassó fölötti Cenk-hegyre. 

A budapesti ezredéves kiállítások hirdetési plakátja

Szerencse, hogy Erdélyi Mór, a kor ünnepelt fotósa a millenniumi ünnepségeket követő évben végigjárta valamennyi helyszínt és az összeállított fényképeket egy albumba gyűjtötte – az első világháborút követő elcsatolások után ugyanis számos emlékmű szomorú véget ért. 

A munkácsi obeliszket, csúcsán a kiterjesztett szárnyú turullal a ’20-as években a csehszlovák hatóságok teljesen lebontották, majd ’45-ben a várost elfoglaló Vörös Hadsereg a turult beolvasztotta. Nem akármilyen célzattal: a turulmadár anyagából öntötték az új korszak ötágú csillagait a helyi emlékművekre. Egy magánkezdeményezésnek köszönhető, hogy 2008 óta újra áll az obeliszk a turullal.

A nyitrai emlékmű a Zobor-hegy legmagasabb pontjára került, oda, ahol Huba, Szoárd és Kadocsa vezérek a honfoglalás egyik utolsó csatáját követően Szvatopluk, morva fejedelem helytartóját, Zobort felakasztották. A Berczik Gyula által tervezett, négy turult tartó gránitoszlop is szomorú sorsra jutott, 1921-ben cseh csapatok rombolták le. 

Az ország kapuját, a Porta Hungaricát ezer éven keresztül védő dévényi várhoz 21 méter magas obeliszket állítottak. A tetején álló, honfoglaláskori vitéz szobráról így ír Thaly Kálmán: „az Árpád-kori vitéz a bal kezét egy pajzsra támasztja, amely pajzson Magyarország címere van ábrázolva, hogy így a Dévényhez gőzhajón érkező idegen utas mindjárt lássa Bécsből jövet e feltűnő helyen álló szoborról, hogy itt a határ, ez már »Hongrie«, nem »Autriche«; mert fájdalom, a kettőt nagyon összetévesztik még a külföldön és többnyire csak emezt ismerik, mint államot. A vitéz jobb kezébe (Ausztria felé fordulva) én a leeresztett görbe magyar kardot azért javaslám, hogy e kard a leeresztve tartással jelképezze az ország meghódításának a befejezését”. Sajnos a terület elcsatolását követően ez az emlékmű is a többihez hasonló sorsra jutott, a csehszlovák hadsereg lerombolta.

Pannonhalmán nem szobrot, hanem egy kis kápolnát emeltek. Szerencsére ez az épület a mai napig jó állapotban megvan, csupán a kupola csúcsát díszítő Szent Korona másolat semmisült meg a II. világháború idején. 

A déli határvidékre, a Hunyadiak lerombolt zimonyi várának központjába szintén Berczik Gyula tervezett emlékművet. A 36 méteres oldaltornyok között kőoroszlánok őrizték Magyarország címerét és Hungária istennő szobrát, a főtorony tetején pedig a kiterjesztett szárnyú turul vigyázta a Délvidéket, csőrében Hunyadi János kardjának másolata. Az elcsatolást követően ez az emlékmű sem kerülhette el a sorsát: a szerb csapatok a torony minden díszét leverték, a szobrokat eltávolították.

A pusztaszeri emlékmű azt a pillanatot örökítette meg, amikor a honfoglalást követően Árpád és vezérei az ország közepén sátrat vertek, megpihentek, és kigondolták a törvényeket. Az emlékmű tetejére Árpád ülő szobra került, amint magányosan a távolba tekint. Háta mögött Kelet, előtte Nyugat, tekintete pedig Dél-Nyugatra fordul, amint a jövőbe, Róma felé néz. A száz éves szobrokat 1997-ben újrafaragták, a jelenlegi emlékművön ezek láthatók, de a Nemzeti Történeti Emlékpark egyik épületében az eredetiek is megtekinthetők.

Az ünnepi menet a Vérmezőről a Vár felé

Magyarország délkeleti pontjába, a brassói Cenk hegyre állították a hetedik emlékművet. Thaly elképzelése az volt, a szobor a román, székely és szász összetételű országrészben a magyaroknak reményt ad, míg a többieket figyelmezteti, a magyar korona oltalma alatt élnek. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) a dór oszlopfőn álló Árpád-kori vitéz több mint 3 méter magas kőszobra már a kezdetektől a nemzetiségi ellentétek középpontjába került. Először 1902-ben rongálták meg csákánnyal, 1913-ban pedig román nacionalisták dinamittal próbálták felrobbantani. Az erősen megrongálódott oszlopot röviddel ezután egy vihar döntötte le. Készültek ugyan tervek a helyreállítására, de a közeledő világháború, majd a trianoni döntés ezeket az elképzeléseket keresztülhúzta. Az emlékmű darabjai a környéken szétszóródtak, ma elhanyagolt környezetben az alapjának maradványai láthatók.

A „határkövekként” felállított emlékműveknek a korabeli magyar politika szimbolikus szerepet szánt: azt kívánták hangsúlyozni, az ezeréves államhatár mentén a magyarság tűzön-vízen keresztül megvédi földjét az idegenektől. Ennek megfelelően a dévényi emlékmű az osztrákoknak, a nyitrai a szlovákoknak, a munkácsi a ruszinoknak, a brassói a románoknak és a szászoknak, a zimonyi pedig a szerbeknek „üzent”. Nem csoda, hogy az 1920-as eseményeket követően szinte valamennyi határon kívül került emlékművet leromboltak, egyedül Hunyadi tornya maradhatott meg – igaz, csak annak köszönhetően, hogy Hunyadi Jánost Szebeni Jankó néven a szerb néplélek is sajátjaként tisztelte.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó