2017. szeptember 8. 13:45

Csütörtök óta leghíresebb szobra nélkül fogadja a látogatókat a Múzeumkert: Arany János legendás bronzalakját ugyanis restaurálás céljából elszállították; az alkotás története azonban ennél jóval izgalmasabb.

Írta: Bukovszki Péter

 

A máskor mindig csöndes Múzeumkert mostanában időről időre nagy mozgolódás színtere: a parkfelújítás keretein belül ugyanis rendszeresen nagy munkákat végeznek el rajta, a megújulás első jelentősebb momentuma a faápolás volt, amikor a kert 227 fájának többsége sokéves elhanyagoltság után kelhetett új életre. A leglátványosabb esemény azonban csütörtökön történt: ekkor emelték le a helyéről és szállították el a Múzeum főlépcsője előtt álló, emblematikus alkotást, az Arany János-szoborcsoportot, amelynek restaurálására a Múzeumkert megújulásának keretein belül, részletes szakmai terv alapján kerítenek sort. 

A nagy munkára szükség is van, hiszen Stróbl Alajos 1893-ban felavatott alkotását átfogóan még soha nem újították fel, csak háborús kármentést végeztek rajta.  A szobor restaurálásának munkálatai várhatóan a jövő év elején fejeződnek be, ami azt jelentheti, hogy a szoboravatás 125. évfordulójára újra eredeti szépségében csodálhatjuk meg Budapest és egyben az ország egyik legszebb és legfontosabb köztéri szobrát.
Bizottság és viták

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az alkotás létrejöttének körülményei és története legalább olyan érdekes, mint maga a szobor. 
A 124 évvel ezelőtti szoborállítást ugyanis komoly hercehurca előzte meg (ahogyan az a jelentős köztéri alkotások körül mindig lenni szokott). A köztéri alkotás helyének kiválasztását ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) már a nagy költő halála után nem sokkal, 1882 végén kezdeményezte, a szoborbizottság pedig végül a Múzeumkertet javasolta, bár a döntés nem ment könnyen. 

Szakmai (és annak tűnő) érvek ugyanis mint mindig, akkoriban is felmerültek, volt, aki amiatt aggódott, hogy a múzeum lépcsőinek vízszintes vonalai a szoboremlék hatását csökkentené, és hasonló kérdés merült fel a múzeum hatalmas épületével kapcsolatban is, ám a bizottság végül minden vita és fenntartás dacára a jelenlegi helyet javasolta. 

A szobor az avatás idején 1893 körül (Klösz György felvétele; Fortepan)

Szobrászok csatája

Bár a mai korban elképzelhetetlen lenne, akkoriban előfordult, hogy a jelentős alkotások felállítására gyűjtést rendeztek, s a pénzt (vagy legalább annak egy részét) közadakozásból teremtették elő: így volt ez az Arany-szobor esetében is, a pénzalap gyarapodásáról ráadásul a korabeli sajtó is rendszeresen beszámolt. 

A pénz (100 ezer forint) tehát rendelkezésre állt, így jöhetett a pályázat. Mivel kiemelt nemzeti kérdésről volt szó, kikötötték, hogy a pályázaton csak magyar alkotók indulhatnak, ez azonban akkoriban még nem jelentett problémát, hiszen világszínvonalon alkotó művészeink könnyedén megállták a helyüket bármilyen versenyben. Nem csoda hát, hogy a versengés két szobrászóriás, Stróbl Alajos és Zala György csatájává vált. A versenyt ugyan az előbbi nyerte, a második és a harmadik helyezést viszont egyaránt Zalának ítélték. A győzelem ellenére azonban Stróbl sokáig nem kezdhette el a munkát, a bírálóbizottság döntését ugyanis a szoborbizottság nem fogadta el, így egy második, „meghívásos” pályázatot is kiírtak, amit azonban szintén Stróbl nyert meg, így végül hosszas huzavona után, megkezdődhetett a tényleges munka. 

Minden részlet helyre kerül

Elsőként, 1891 elejére a turulmadár alakja készült el, majd ezt követte szépen sorban a többi is. Jellemző adalék, hogy az öntést végző Turbain Károly műhelyében adósság miatt több alkotást zároltak, így az Arany-szoborcsoport alakjait is, ami hátráltatta a munkát. (Lám, az adóügyek már akkoriban is fejtörést okoztak a cégeknek.)

A korabeli alkotók, így Stróbl alaposságára is jellemző, hogy az egyes alakokat nem elnagyolva, képzeletből, hanem hús-vér modellek és műtárgyak alapján készítette el. Toldi alakjának modelljére például sportolókat kért fel (nem pedig a jó kiállású, későbbi politikus Pekár Gyulát, ahogyan az elterjedt nézet állítja), a tárgyak ábrázolására pedig a Nemzeti Múzeumtól kölcsönzött tárgyakat. 

A Schickedanz Albert által tervezett talapzat elkészülte után tehát már nem volt más hátra, mint az avatás, amelyre 1893. május 14-én került sor. A korabeli lapok beszámolója szerint az ünnepségen nagy tömeg vett részt, és ott volt „mindenki, a kinek áthatja szivét nemzeti irodalmunknak az a nagysága, melyet Arany költészete képvisel nekünk” (Fővárosi Lapok, forrás: https://mnm.hu/hu/cikk/toldi-buzoganya). 

Ma már bizonyára fölháborodást keltene, de az avatásra csak jeggyel lehetett bemenni, és bár a 8000 jegy mindegyike elkelt, még a kerítésen kívül is sokan álltak, hogy lássák, hogyan hull le a drapéria a főváros legújabb szobráról. 

Az alkotás tehát azon kevés köztéri emlékeink egyike, amely felavatása óta ugyanolyan jelentős szerepet foglal el minden budapesti szívében, és amelyet a viharos, városképet átformáló XX. század sem tudott elmozdítani eredeti helyéről. És reméljük, a XXI. sem fogja. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó