História
2018. december 6. 08:01

A 2007-ben bezárt OPNI jelenkori sorsát sokan ismerik, de kevesen tudják, milyen is volt az élet az éppen 150 éve, 1868. december 6-án megnyílt tébolydában. Mi most bemutatjuk.

Írta: Bukovszki Péter

 

Lipót, Lipótmező, Hárshegy, Sárgaház – megannyi fogalom, amely mind egyetlen épülethez kötődik: amely pedig nem más, mint az egykori Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda. (Az intézmény neve a másfél évszázad alatt természetesen többször is megváltozott, bár egyszerűsödnie nemigen sikerült. Igaz, ezt a feladatot az emberek a döntéshozók helyett is elvégezték, lásd a fönti példákat.)

Ha manapság visszagondolunk a 2007-ben egyetlen tollvonással megszüntetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre, minden bizonnyal nem a kellemes környezet, a jótékony hegyi levegő és a vidám programok jutnak eszünkbe. Sokkal inkább egy egykor szép, de rohamosan romló állapotú épület, matuzsálem műszerek, a betegek kezelésével kapcsolatos rémpletykák. Pedig az OPNI-ként megszűnt intézmény pontosan 150 évvel ezelőtti, 1868. december 6-ai megnyitásakor az egészségügy fejlődésének egyik szép példája volt, ahol a kor viszonyaihoz képest meglehetősen korszerű körülmények várták az élettel folytatott harcba belefáradt polgárokat. 

Az épület történetét egy korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk (ezt itt olvashatja el), így most inkább olyan izgalmas tényekre koncentrálunk, amelyek egykor közismertek voltak, mára viszont már alig-alig tartoznak bele az egykori tébolydáról alkotott képbe. 

Látogatás a tébolydában

Az ország egykori első számú hetilapja, a Vasárnapi Ujság munkatársai rögtön a megnyitást követő évben, 1869-ben ellátogattak az intézménybe. Az ékes szavú beszámolóból számos érdekességet megtudhatunk. A bevezető olyan érzékletesen írja le a hatalmas, újonnan elkészült épület környezetét, hogy érdemes felidéznünk: 

„Ború- s derűvel váltakozó, szép vasárnap délelőtt volt, amint a Buda-zugligeti vasútról leszállva, utunkat a szőlők között a tébolyda felé vettük. A nap égető sugarai most a léget forralva verődtek vissza lábaink alatt a kemény hegyi útról, majd egy-egy felhő úszott el felettünk, s fedte pár perczre kétes borúval a Lipót-völgy másik oldalán magasló fekete bérczeket. 
Úgy illett az idő a hangulathoz, mellyel egy tébolyda felé közelgőnk. 
Mily képek várnak ott reánk? 
Amott fehérlik már a kolosszális épület végtelennek látszó ablak-soraival a völgy sarkában, hátuljával erdő-födte hegyoldalnak támaszkodva, mig homlokzata az emelt terrace-ról büszkén tekint le a völgybe, s rajta túl a kettős fővárosra, mintha mondani akarná: „a mit a ti társadalmi életetek hibás gépezete összekuszált, azt én rendbe hozom.”

Gyönyörű kép, ugye? Itt még nyoma sincs a pejoratív jelzőkkel megdobált, külvilág elől elzárt, rejtélyes intézetnek, amivé a bezárást megelőző évtizedek elhanyagoltsága tette. 

A szerző a szép leírást követően azért hozzáteszi, hogy a gyönyörű külső és az elbűvölő környezet ellenére „hajh! mégis csak a megbomlott szellemek asyluma ez!” A betegek jellemzése ezt bizonyítja is. Az állapotuktól függően különböző osztályokra elkülönített lakók más-más képet mutatnak: A III. osztály betegeit a következőképpen jellemzi:

„A lakók most ott sétálnak szerteszét az alsó kőfallal kerített udvar-kertben, rajtok vörös-csíkos vászoning s széles karamú barna szalmakalap; csak imitt-amott tűnik fel egy-egy kék ruha vagy fehér fejkötő. 
Ez itt a dühöngő őrültek sétakertje; egyik épen most csapta pofon a másikat, a mint csendesen elhaladt mellette, s ime! ez reá csak egy szánó mosollyal felel; kérdem, ez a bolondság, vagy az, a midőn mi idekint levők visszacsapjuk ? Lám, amaz a másik már visszacsapná, ugyancsak jár a keze a »zwangs-jackli«-ban; ha nem volna összevarrva a hosszú ujjak vége, ezóta régen csattant volna; miért nem bocsátják tehát szabadon? Hisz ez épen úgy cselekszik, mint mi józanok idekint…”

A lipótmezei tébolyda szőlőkkel övezve, nem sokkal megnyitását követően (Forrás: Vasárnapi Ujság 1869. június 13.)

 

A „II. és I. rendűek” osztályai már egészen más képet mutatnak: 

„Itt már minden beteg, vagy ha maguknak tetszik, kettő-három számára van egy-egy szoba, elég kényelemmel bútorozva, mint szokott a miveltebb rendűek magán szobája; ott áll a zongora, az épen legközelebb lejátszott darabbal, a csinos ruha-szekrény, rajta szép rendben több női pipere-czikk, a kanapé előtt asztal, ezen egy megkezdett rajz, másik végén egy még be nem végzett levél, mellette eldobva toll s hátratolva a szék, mintha épen most távozott volna innen a gondolat, melynek első része e sorokban maradt. Mi lehet e levélben, mit irhat egy fiatal tébolyodott nő ? Ez titok, — a lap ugyan fedetlen fekszik, de rajta az illedelem s gyöngédség pecsétje, melyet feltörni egy lopott tekintettel sem szabad.”

A látogatókat körbekalauzoló Bolyó Károly főorvos, aki a beszámoló szerint ezt megelőzően csaknem 3 évig tanulmányozta külföldön Európa majd minden elmeintézetét, készséggel megmutatott mindent, amit meg lehetett. Néznivaló pedig bőven akadt: 

„A csinos és mindig kész fürdőhelyiség egy gőzfürdő osztállyal a katholikus és református imaház, az I. és II. osztálybeliek társalgótermeik, szép nagy zongorával, s biliárd-asztallal, — mindez valóban csak kedvező benyomást gyakorolt reánk, semmi sem juttatta eszünkbe, hogy itt tébolydában vagyunk; még eddig a kényszer, a megszorításoknak semmi nyoma; sőt inkább mindenütt a lehető legnagyobb kényelemről van gondoskodva, hogy a beteg jól érezhesse magát.”

Igenám, de egy osztály még hátra volt: a „dühöngő őrülteké”. Őket két oldalsó, földszinti épületszárnyban helyezték el, a völgy felől a férfiak, a hegyoldalnak a nők lakrészét, akik az intézményben egyébként sem érintkezhettek egymással. Ebben a szárnyban már nyoma sincs zongorának és társalgónak:

„A vastag ajtó felnyílt s egy mindeniknél szélesebb fedett folyosóra, vagy is inkább óriás előterembe léptünk. Az ablakok magasan, erős vasrácsozattal fedve, az asztalok székek a padozathoz erősitve, a légszeszlámpa szárai felcsavarhatók, alulról a légfűtés erős rostélyain kissé kellemetlen szag, — mind ez más színezetet kölcsönöz az egésznek. A kert felőli falakban vastag kettős ajtók, azokon belül pár négyszögölnyi kis czellák, rostélyzott ablakokkal. Az egész bútorzat egy nyoszolya a szoba közepén, az ágyfejnél egy karszék, e mellett egy fali asztal, de mindez oly izmos mű, s kemény vaspántokkal a falhoz vagy padozathoz erősitve, hogy megmozditani lehetetlen.”

Ezekben a szobákban semmi lámpa nem volt, az ablakok kívülről is be voltak táblázva, mivel a betegeket ide zárták be “rohamok” idején (az ágyakon keresztpánt is volt, ha netán le kellett volna szíjazni az illetőt). 

A tébolyda egyik belső udvara az ottlakókkal (Forrás: Vasárnap Ujság.)

 

A bentlakókról

Így festett tehát a tébolyda egy évvel a megnyitását követően. Ekkor a lehetséges 600 beteg helyett csak 270-en laktak bent, többségében római katolikus és izraelita vallásúak, javarészt 20-40 év közötti. A Statisztikai Közleményekből az is kiderül, hogy foglalkozásukat tekintve a legnagyobb csoportot a kereskedők, a napszámosok és a szolgálók jelentették, de volt köztük hivatalnok, földbirtokos és lelkész és számos más foglalkozású is. 

Az intézményben tartózkodásért alapesetben fizetni kellett, a Vasárnapi Ujság szerint az I. osztályúakért naponként 5 ft., a II. osztályúakért 1 ft. 50 kr., a III. osztályúakért 70 krt-t. A betegek ezért teljes ellátást, ruházatot is kaptak, de egyéb „kényelmi cikkeket”, bútorokat, némi zsebpénzt is küldhettek nekik hazulról. Aki az ellátást fizette (pl. valamelyik családtag), igazolnia kellett fizetőképességét, aki pedig állami költségen tartózkodott odabent, szegénységi bizonyítvánnyal kellett igazolnia rászorultságát. 

A betegekkel való mindennemű érintkezés csak az igazgató engedélyével történhetett, és az ő hozzájárulása kellett ahhoz is, ha valakit az intézetből ki akartak vinni sétálni vagy sétakocsikázni. 

Mire kellett a fapuska?

A bentlévőknek azonban nem kellett unatkozniuk, sok mindennel foglalkozhattak, és egy idő után különféle programokat is szerveztek nekik. 1871 augusztusában például katonai gyakorlatokat rendeztek, mivel azt tapasztalták, hogy a betegek között vannak olyanok, akik hajlandóságot mutatnának erre. 

„Tapasztaltatván, hogy a lipótmezei tébolyda csekélyebb mérvű betegei hajlandóságot mutatnak a katonai gyakorlatokra, kisérletképp egy honvédőrmestert szegődtettek, ki hetenként kétszer megjelenik a tébolydában és ott 40 — 50 beteget katonailag idomít, kik a dobpergés mellett máris igen szabatosan sorakoznak, indulnak, fordulnak. Az intézet külön e czélra 50 fapuskát szerzett be.” 

Egy évvel később karácsonyi ünnepségről számolt be a Vasárnapi Ujság 1872. január 7-i száma. Az estén volt istentisztelet, karácsonyfa, ajándékozás és különféle játékok is:

„A lipótmezői tébolydában karácsony este 6 órakor isteni tisztelet volt az ottani kápolnában, azután körülbelül 120 beteg gyűlt össze az ünnepiesen diszitett és kivilágitott nagyteremben, hol egy óriási karácsonyfa volt felállitva és teleaggatva ajándékokkal, melyek az összes hivatalnokok jelenlétében a szerencsétlenek nagy örömére szétosztattak. Azután megengedtetett a betegeknek, hogy csoportokban este 10 óráig különféle játékokkal mulathassanak.”

1874. decemberében pedig hangversenyt rendeztek, melynek különlegessége az volt, hogy a fellépőket és a közönséget egyaránt az intézet betegei adták, a hónap végén pedig természetesen szintén volt karácsonyozás. 

Az OPNI épülete 2013-ban (Forrás: Wikimedia)

 

Ilyen volt tehát az élet az első országos tébolydában a megnyitását követő években. A 150 évvel ezelőtti beszámolókból egy korszerű, tiszta, rendben tartott intézmény képe rajzolódik ki, amelyre méltán lehetett büszke az ország. A számos program alapján sejthető, hogy az ott dolgozók is szívükön viselhették a bent lévők gyógyulásának ügyét: megjavítani azt, amit a biztonságos falakon túli társadalom élete összekuszált. 

Hogy mi történt ezután? Hogyan vált a korszerű intézményből továbbra is országos fontosságú, de elhanyagolt, rosszhírű épület, amelyet felújítás helyett meggondolatlan módon egyetlen tollvonással zártak be 2007-ben, szélnek eresztve az ott kezeltek egy részét, akiket más kórházak nem tudtak átvenni? Hogyan pusztul azóta is az ország egyik legnagyobb, legértékesebb épülete és hatalmas parkja? Ez már egy sokak által megírt másik, jóval szomorúbb történet. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó