Kezdhetnénk úgy ezt a cikket, ahogy a pesti vicceket szokták: van egy jó és egy rossz hírünk… A jó, hogy karnyújtásnyira van már a Párisi Udvar beruházásának a befejezése. Igaz, tavaly év végére ígérték, de hát a jó munkához idő kell. És gyönyörű lett, csodálatosan uralja a környezetét ez a régi szépségében megújult, évtizedekig méltatlanul elhanyagolt épület. A rossz pedig, hogy cserébe került a műemlék tetejére egy modern emelet, kissé a homlokzattól hátrább húzva, de még így is látható módon. Tanulságos történet, akárhonnan is nézzük. 

A bankszékház

Nem szólunk most az épület gazdag múltjáról, építtetőjének és tervezőjének regényes történeteiről, és a várt luxushotel terveiről sem – ezeket már korábban megtettük a PestBuda oldalain. „Pusztán” a homlokzatról és a ráépítés viszonyáról írunk. Arról a homlokzatról, amely végtelenül változatos és izgalmas, kivételes kincse a fővárosnak.

Az épület történetéből azért mégis ki kell emelni azt a momentumot, hogy az egy korábbi áruház helyén épült fel a Belvárosi Takarékpénztár Rt. megbízásából. Tehát lényegében egy bank székháza volt – ez pedig olyan műfaj, amely a modern városok egyik legizgalmasabb építészeti kihívása volt (illetve ma is az). 

Cél: a reprezentáció (minden korban) (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Megújult homlokzat: csak a díszes rács nem kerül vissza a passzázs bejáratára, ott üvegajtó lesz (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Mire kell szolgáljon egy ilyen ház? Egyfelől kényelmes és jól megközelíthető ügyféltereinek kell lennie, másfelől a banki működés irodai és más speciális igényeinek (pl. széfek) kell megfelelnie. De legeslegfőképpen reprezentatívnak kell lennie. Sugároznia kell a pénz hatalmát, az erőt, a gazdagságot, a megbízhatóságot, és közben a modernséget, a haladást, az innovációt is.

Arra, hogy miképpen reprezentáljon a születési arisztokrácia, már megvoltak az évszázados példák, és nem kevésbé így volt ez az uralkodók vagy az egyház esetében is. Ebben az esetben viszont arra kellett építészeti választ találni, hogy miképpen fejezhető ki, hogyan mutatható meg egy épületben az a társadalmi rang, amelyre a pénzintézetek időközben szert tettek.

Továbbá, és ez már jellegzetesen budapesti sajátosság, a takarékpénztári székházak jellemzően vegyes funkciójú, bérlakásokat is magukban foglaló épületek voltak. (Hasonlóan a mágnánsok pesti és budai palotáihoz, amelyekben szintén a reprezentáció és a gazdasági hasznosulás találkozott – de ez egy másik történet.) Az efféle épületek az 1850-es évek közepétől kezdtek feltünedezni a hazai városokban, köztük elsőként a szédületesen fejlődő Temesváron.

Budapesten az első ilyen épület Ybl Miklóshoz és a Budai Takarékpénztárhoz kötődik, amely a Lánchíd budai hídfőjénél állt. (A II. világháborúban elpusztult épület helyén a közelmúltban készült el egy modern szálloda.) Viszonylag szerény méretű épület volt, de akkoriban mégis merészen új stílusú: Ybl Miklós az olasz reneszánsz ihlette formákat alkalmazta, középületen elsőként a korabeli Pest-Budán. Csak a következő évtizedekben vált ez a stílus a város meghatározó arculatformálójává.

A Budai Takarékpénztár székháza és bérháza, 1890: tekintélyt, erőt, innovációt sugalló épület volt (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum )

Ez az épület is bankszékháznak (és bérpalotának) épült (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Ybl másik hasonló épülete, az 1866 és 1868 között felépült Pesti Hazai Első Takarékpénztár székháza és bérháza, amely most is megcsodálható a Reáltanoda és a Károlyi utca sarkán, szintén nagyon modern volt a maga saroktornyával, vasszerkezetes főlépcsőházával. Minták tehát már jócskán sorakoztak, amikor Schmahl Henrik megbízást kapott a Párisi Udvar tervezésére a „boldog békeidők” utolsó éveiben. Ez már az újabb útkeresés időszaka volt az építészetben: ha egy olasz reneszánsz homlokzat került volna ide, senkinek sem akadt volna meg a szeme rajta. Valami új kellett. 

Kerámia, az új lehetőségek tárháza

Schmahl ezt az újat egyfelől a keleties elemek használatában, másfelől a fagyálló épületkerámiában találta meg. Nézzünk ilyen szemmel fel a homlokzatra! 

Ami először szembetűnik, hogy most, így a felújítás után milyen szép tisztán csillog az egész épület. Fővárosiként erre persze rálegyintünk: néhány hónap, és visszaszürkül majd ez is… Tessék csak megnézni a környék nemrég kitatarozott épületeit! De ez nem feltétlenül igaz: az épületkerámia egyik elképesztően jó tulajdonsága, hogy mosható! Nem olyan, mint a kő, a vakolat vagy akár a téglaburkolat, hanem e tekintetben sokkal inkább a modern irodaházak üvegablakaihoz hasonlít. Persze ehhez már alpintechnika kell majd, de nem lehetetlen, hogy viszonylag állandóan ilyen szép ragyogóan lehessen tartani a homlokzatot.

A másik, ami szembetűnik, hogy az építész milyen szépen elválasztotta egymástól az épület különböző funkcióit. A közforgalmú alsó szintek – ezek voltak a banki ügyfélterek és persze az üzletek, vendéglátóhelyek – és a bérlakások határát egy szép erkélysor jelzi. A megoldást talán Lechner Ödöntől leste el Schmahl. Nem is messze innen, a Váci utcában (11/a szám alatt) találjuk a zseniális építész 1888–1889 közt épült, úgynevezett Thonet-házát: ott is a földszinti, nagy üveges kirakatot erkélysor választja el a felette lévő lakások ablakaitól – és egyébként ott is Zsolnay kerámia van a homlokzaton. 

Erkélysor választja el a funkciókat egymástól (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Homlokzati csodák: a Zsolnay-gyár remekei (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az 1917-re elkészült Párisi Udvar homlokzata pedig olyan, mintha a Zsolnay-gyár bemutatóhelye is lenne egyúttal: ezernyi díszítőelem, a féltestű, kissé bizarr hatású szobrok, az erkélykorlát, a tornyok díszei sorakoznak egymás mellett. Az meg különösen figyelemreméltó, hogy mennyire minőségi termék volt ez: jó részük szépen átvészelte a felhelyezése óta eltelt 110 évet. A többit pedig újra legyártották, ami szintén jó hír.
Az összképet tekintve még arra is érdemes felfigyelnünk, hogy ez a ház színes. Miért, a többi nem? Jé, tényleg nem… Valóban, a színes homlokzati díszítés csak a XIX. század utolsó évtizedeiben kezdett divatba jönni. Pesten előfutárként megemlíthetjük az 1850-es években Ludwig Förster tervei szerint épített Dohány utcai zsinagógát – de ez éppen nagyon speciális jellege miatt sokáig nem talált követőkre (csak a zsinagóga-építkezésekben). A nagy áttörést inkább a Várkert Bazár hozta: itt eszmélt rá a pestbudai közönség, hogy milyen jó a sok szín. (Épp ezért a Zsolnay-gyárnak is ez fontos mérföldkő lett.)  Az 1880-as évektől egyre több épület homlokzatán tűntek fel a színek, és idővel a magyar formanyelvet keresve a színes, magyaros motívumok is.

És az új emelet?

Szögezzük le még egyszer tehát: a Párisi Udvar bankszékháznak épült. És igen jól sikerült. Mindenkinek megakadt a szeme rajta az elmúlt 110 évben. Színes, izgalmasan újszerű, kissé meglepő is: azt sugallja, hogy a tulajdonosa az innováció éllovasa, akire érdemes a pénzünket bízni. Ugyanakkor kifinomult is, célszerű, stabil, történelmi gyökerekre is utal (a maga gótikus és keleties formakincsével), összességében pedig erőt sugároz: ebben a cégben ezek szerint hosszú távon is meg lehet bízni. 

Igen ám, de most újjászületve már nem bankszékház lesz, hanem szálloda. Méghozzá ötcsillagos. Egészen exkluzív, kivételes helyszín, amelyben presztízst jelent majd szobát foglalni. Igaz, mi, városlakók tartósan biztosan nem szívesen laknánk egy ilyen nagy forgalmú belvárosi autópálya mellett, de néhány napig kétségkívül izgalmas a város szívében lenni. Mert a Ferenciek tere az: Budapest nagyvárosi jellege talán sehol nem élhető meg annyira, mint itt. 

Innen látszik a ráépítés...(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Innen nem látszik... (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A luxust az egykori reprezentatív kialakítások gondos és műemléki szempontból is kifogástalan felújítása hordozza. Egyrészt. Másrészt viszont azok a modern gépészeti megoldások, amelyek hozzátartoznak a XXI. századi kényelemhez (például a légkondicionálás). Ezeknek pedig hely kell: ez az egyik oka annak, hogy az egykori lapos tető egy része beépült.

Másfelől a luxusnak is van felsőbb foka, amikor nem pusztán egy szoba, hanem egy lakosztály, sőt egy egész tágas lakás áll a kedves vendég rendelkezésre. Ez pedig már nem tűr kompromisszumot, még annyit se, amennyit a műemlék épület szabna. A Párisi Udvar tetejére épült emelet ilyen luxuslakásokat rejt. Napfényes üvegablakokkal határolt szobákat, ahonnan a város tetőire és valamennyire az alant nyüzsgő életre látni. Ahol érezni: felette vagyunk mindenkinek.   

Ez a XXI. század kihívása, méghozzá egy felső kategóriás hotelépület kihívása. A Párisi Udvar esetében nem azért volt szükség az emeletráépítésre, amiért Budapesten sok helyen: nem a történelmi házakban élők utolsó közös vagyontárgya lett kiárusítva annak fejében, hogy rendbe hozzák a porladó homlokzatot (mint ahogy azt tervezik például az Unger-ház esetében). És nem is arról van szó, hogy valamiféle jelzésszerű kiegészítést kapott volna a történelmi együttes, amely a modernitást hordozza (mint például a Várkert Bazár tervszerűen rozsdásodó elemeinek esetében). Ez az emeletráépítés egyfelől praktikus okokból volt szükségszerű, másfelől viszont extra profitlehetőséget hordoz, és felteszi az exkluzív hotelek listájára az épületet. 

Egyszóval van egy jó hírünk, az biztos: a Párisi Udvar kivételes értékű homlokzata (és egyébként belső tere is) gyönyörűen megújult. És van egy, mondjuk így, másik hírünk is: ennek a megújulásnak sajnos az volt az ára, hogy épületre ráépítettek egy modern emelet.

Ha alatta, előtte megyünk el, nem is látszik.