2019. május 22. 07:05

Homokbuckák. Rajtuk itt-ott ritkás gyep, máshol magas fák, melyeket éppen azért ültettek, hogy a homokot megkössék. Árvalányhaj, pipacsok, fülesbaglyok. Ki hinné: Csepelen jártunk, újra Budapest nevezetes fáinak, természeti értékeinek nyomában.

Írta: Viczián Zsófia

Nem egy tipikus hétvégi program: no, irány Csepel! Erről a városrészről a legtöbb embernek inkább a gondok, az elhagyott ipartelepek, a végtelen panelházak jutnak eszébe. Mi azonban csak azért is elmentünk felfedezni a húsz éve védettséget élvező, 2012 óta országos védelem alatt álló XXI. kerületi Tamariska-dombot. És nem csalódtunk.

Királyok, fejedelmek, homokbuckák

Csepel csak 1950 óta Budapest része, viszont már a kőkorszak óta lakott hely, ahol aztán a rómaiak és hunok is tanyát vertek.  A magyar honfoglaló törzsek közül Árpád ivadékainak lett szálláshelye, s így később királyi birtok volt. Mint ilyen, a legkiválóbb vadászhelyek közé tartozott, Mátyás felesége, Beatrix építtetett is ide palotát. A mai Szabadkikötő helyén felépült Csepel az 1500-as évek elején egy virágzó mezőváros volt.

Duna-part Csepelnél (szemben Soroksár): valami kicsi az egykori tájképből  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Homokbucka feketefenyőkkel: ez is valami kicsi az egykori tájképből  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Milyen lehetett a Duna két ága közt elterülő lapos, nagy sziget egykoron? Ha erről akarunk valamiféle képet kapni, érdemes a Tamariska-dombot felkeresni. Csepel ugyanis a Duna finom jégkorszaki hordalákából épült fel, kis túlzással nem más, mint egy nagy homokzátony. Az apróra csiszolódott szemcséket a folyton fújó dunai szél rendezte buckákba, olykor 10-20 méteres dombocskák emelkedtek így a vízszint fölé. A homokon pedig megtelepedett sokféle növény: olyanok, amelyek bírják, hogy a laza talaj kevéssé tartja meg a vizet, és nyáron akár 50-60 fokra is fel tud forrósodni. Az erdő itt zárt vagy nyílt homoki tölgyeseket jelentett, ez váltakozott a gyeppel. Az az igazság, hogy az egész amolyan félsivatagi táj lehetett.
Ma már nyilván ebből kevés érzékelhető, leginkább csak itt a Tamariska-dombon és a közeli Királyerdőben találjuk ennek nyomát. Ha nagyon szemfülesek vagyunk, szemet szúrhat Csepel délkeleti részének érdekes utcaszerkezete is: a hosszú, nagyjából a Dunával párhuzamos utak az egykori buckák közti szélvájta völgyek helyén alakultak ki. A sziget XX. századi beépítésekor sokat küzdöttek a szálló homokkal, no meg a házak megfelelő alapozásával is.

 

Mit kezdjünk egy félsivataggal?

 

Az ember sokféle módon tudta hasznosítani ezt a homokbuckás vidéket. Kaszálóként, legelőként is megállta a helyét, de utóbb a szőlőművelés, gyümölcstermesztés is segített megkötni a talajt. A török korban elnéptelenedő terület Buda felszabadítása után Savoyai Jenő birtoka lett, és máshonnan jött, javarészt nem is magyar telepesek virágoztatták fel újra. A főváros közelsége miatt nagy szükség volt friss zöldségre-gyümölcsre, és sok munkaerőre: ezek lettek Csepel erősségei.

Akácfa, ezüsfák: invazív fajok a homkbuckába rejtett bunker felett  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az állandó dunai szél kissé megdöntötte a fenyők törzsét is  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A homok azonban maradt, és egy-egy nagyobb szélvihar után beterítette az egész vidéket. Nem egyedi probléma volt ez, fél Magyarország ezzel küzdött, a nagyvárossá növő Pestnek is ez volt az egyik nagy gondja. Csepelnek ezen a Királyerdőnek nevezett részén az 1850-es években készült térképeken is még csak ennyit láthatunk: „Sand-berge”, azaz homokbuckák.
Az új kor, köszönhetően a kibontakozó globalizációnak (amit még persze nem így hívtak) új növényeket is hozott: távoli kontinensek fajai érkeztek a magyar félsivatagba. Elsősorban a rendkívül szívós, eredetileg észak-amerikai akácfélékkel kezdték el megkötni a sívó homokot. Elég jól sikerült: mára ez a leggyakoribb fa Magyarországon… Került belőle a Tamariska-dombra is, néhány idősebb példányt, vastagabb törzset is megfigyelhetünk a területen. A másik úgynevezett tipikus invazív térhódító faj itt az ázsiai sztyeppéken edződött keskenylevelű ezüstfa vagy más néven olajfűz. Ez is igen jól bírja a homokos-löszös talajt, itt is nagy példányai nőttek már. Valószínűleg ezeket már nem ültette senki: terjednek maguktól, sajnos éppen a védeni kívánt különleges gyep rovására. Egyébként a névadó tamariska is egy ázsiai eredetű cserjefajta, amely mostanában virágzik.

Akác, fenyő, ősgyep és kálvária: ez a csepeli Tamariska-domb  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

És itt vannak a feketefenyők is. A feladatuk hasonló: nagyon sok helyen az országban azért ültették őket, hogy a pusztuló, meredek, laza talajt megkössék. (Ez a már cikksorozatunkban többször említett kopárfásítás módszer.) Itt is ennek köszönhetjük kis csoportozatukat: az idők során szép nagyra nőttek, nagyjából 80 évesek lehetnek. E ligetes erdőfolt nagyon látványos, és a fák tövében a természetvédelmi tanösvényen kívül egy kálvária stációi is feltűnnek. A feketefenyő épp annyira káros az eredeti homoki sziklagyep tekintetében, mint az akác vagy az ezüstfa (őshazája ennek sem itt van, hanem Kis-Ázsiában), az őshonos lágy szárú növényeket és a fényt kedvelő gyepi növényeket eléggé sikerült is kiszorítania. Viszont, mentségükre legyen mondva, a magas fák mégiscsak kellemes árnyat adnak a nagy melegben, és ami még fontosabb, elég komoly létszámban nyújtanak telelő helyet az erdei fülesbaglyok számára. Az őszi és tavaszi nagy vonulások idején egyébként is sokféle madár talál ezen a kis zöld területen átmeneti szálláshelyet. Ezt segíti a közeli soroksári Duna-ág idilli nádasa is (amelynek egy része szintén tanösvényként van kialakítva). 

Ez is Csepel: a költöző madaraknak is üdítő megállóhelyet kínál a Tamariska-domb közelében lévő kis öböl  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A Tamariska-domb tehát inkább arról szól, hogy mit kezdett a modern kor a Kárpát-medence eredeti növényzetével, talajával. A régi buckás ősi képe ma már csak sejthető: de nagyon jó, hogy ennyi még megvan belőle, és hogy ezt a kis maradékot most már kerítés is védi. A csepeli homok pedig integrálta három földrész növényi bevándorlóit: szépen megélnek itt együtt, e fővárosi félsivatagos dombocskán. 

Nyitókép: Homoki árvalányhaj – egy az itt található különleges lágyszárú növények közül  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Összesen 2 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Vigyázni az Árvalányhajra! Igen ritka, megőrzendő faj. 60 évvel ezelőtt láttam utoljára a Hortobágyon. Köszi.. :-)


Clearly very little of this is noticeable, the greater part of which is found here on Tamariska Hill and the close by Royal Forest. On the off chance that we are very attractive, one can likewise see the fascinating road structure. By : https://www.ukessaywriters.co...



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó