2019. május 22. 07:05

Homokbuckák. Rajtuk itt-ott ritkás gyep, máshol magas fák, melyeket éppen azért ültettek, hogy a homokot megkössék. Árvalányhaj, pipacsok, fülesbaglyok. Ki hinné: Csepelen jártunk, újra Budapest nevezetes fáinak, természeti értékeinek nyomában.

Írta: Viczián Zsófia

Nem egy tipikus hétvégi program: no, irány Csepel! Erről a városrészről a legtöbb embernek inkább a gondok, az elhagyott ipartelepek, a végtelen panelházak jutnak eszébe. Mi azonban csak azért is elmentünk felfedezni a húsz éve védettséget élvező, 2012 óta országos védelem alatt álló XXI. kerületi Tamariska-dombot. És nem csalódtunk.

Királyok, fejedelmek, homokbuckák

Csepel csak 1950 óta Budapest része, viszont már a kőkorszak óta lakott hely, ahol aztán a rómaiak és hunok is tanyát vertek.  A magyar honfoglaló törzsek közül Árpád ivadékainak lett szálláshelye, s így később királyi birtok volt. Mint ilyen, a legkiválóbb vadászhelyek közé tartozott, Mátyás felesége, Beatrix építtetett is ide palotát. A mai Szabadkikötő helyén felépült Csepel az 1500-as évek elején egy virágzó mezőváros volt.

Duna-part Csepelnél (szemben Soroksár): valami kicsi az egykori tájképből  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Homokbucka feketefenyőkkel: ez is valami kicsi az egykori tájképből  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Milyen lehetett a Duna két ága közt elterülő lapos, nagy sziget egykoron? Ha erről akarunk valamiféle képet kapni, érdemes a Tamariska-dombot felkeresni. Csepel ugyanis a Duna finom jégkorszaki hordalákából épült fel, kis túlzással nem más, mint egy nagy homokzátony. Az apróra csiszolódott szemcséket a folyton fújó dunai szél rendezte buckákba, olykor 10-20 méteres dombocskák emelkedtek így a vízszint fölé. A homokon pedig megtelepedett sokféle növény: olyanok, amelyek bírják, hogy a laza talaj kevéssé tartja meg a vizet, és nyáron akár 50-60 fokra is fel tud forrósodni. Az erdő itt zárt vagy nyílt homoki tölgyeseket jelentett, ez váltakozott a gyeppel. Az az igazság, hogy az egész amolyan félsivatagi táj lehetett.
Ma már nyilván ebből kevés érzékelhető, leginkább csak itt a Tamariska-dombon és a közeli Királyerdőben találjuk ennek nyomát. Ha nagyon szemfülesek vagyunk, szemet szúrhat Csepel délkeleti részének érdekes utcaszerkezete is: a hosszú, nagyjából a Dunával párhuzamos utak az egykori buckák közti szélvájta völgyek helyén alakultak ki. A sziget XX. századi beépítésekor sokat küzdöttek a szálló homokkal, no meg a házak megfelelő alapozásával is.

 

Mit kezdjünk egy félsivataggal?

 

Az ember sokféle módon tudta hasznosítani ezt a homokbuckás vidéket. Kaszálóként, legelőként is megállta a helyét, de utóbb a szőlőművelés, gyümölcstermesztés is segített megkötni a talajt. A török korban elnéptelenedő terület Buda felszabadítása után Savoyai Jenő birtoka lett, és máshonnan jött, javarészt nem is magyar telepesek virágoztatták fel újra. A főváros közelsége miatt nagy szükség volt friss zöldségre-gyümölcsre, és sok munkaerőre: ezek lettek Csepel erősségei.

Akácfa, ezüsfák: invazív fajok a homkbuckába rejtett bunker felett  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az állandó dunai szél kissé megdöntötte a fenyők törzsét is  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A homok azonban maradt, és egy-egy nagyobb szélvihar után beterítette az egész vidéket. Nem egyedi probléma volt ez, fél Magyarország ezzel küzdött, a nagyvárossá növő Pestnek is ez volt az egyik nagy gondja. Csepelnek ezen a Királyerdőnek nevezett részén az 1850-es években készült térképeken is még csak ennyit láthatunk: „Sand-berge”, azaz homokbuckák.
Az új kor, köszönhetően a kibontakozó globalizációnak (amit még persze nem így hívtak) új növényeket is hozott: távoli kontinensek fajai érkeztek a magyar félsivatagba. Elsősorban a rendkívül szívós, eredetileg észak-amerikai akácfélékkel kezdték el megkötni a sívó homokot. Elég jól sikerült: mára ez a leggyakoribb fa Magyarországon… Került belőle a Tamariska-dombra is, néhány idősebb példányt, vastagabb törzset is megfigyelhetünk a területen. A másik úgynevezett tipikus invazív térhódító faj itt az ázsiai sztyeppéken edződött keskenylevelű ezüstfa vagy más néven olajfűz. Ez is igen jól bírja a homokos-löszös talajt, itt is nagy példányai nőttek már. Valószínűleg ezeket már nem ültette senki: terjednek maguktól, sajnos éppen a védeni kívánt különleges gyep rovására. Egyébként a névadó tamariska is egy ázsiai eredetű cserjefajta, amely mostanában virágzik.

Akác, fenyő, ősgyep és kálvária: ez a csepeli Tamariska-domb  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

És itt vannak a feketefenyők is. A feladatuk hasonló: nagyon sok helyen az országban azért ültették őket, hogy a pusztuló, meredek, laza talajt megkössék. (Ez a már cikksorozatunkban többször említett kopárfásítás módszer.) Itt is ennek köszönhetjük kis csoportozatukat: az idők során szép nagyra nőttek, nagyjából 80 évesek lehetnek. E ligetes erdőfolt nagyon látványos, és a fák tövében a természetvédelmi tanösvényen kívül egy kálvária stációi is feltűnnek. A feketefenyő épp annyira káros az eredeti homoki sziklagyep tekintetében, mint az akác vagy az ezüstfa (őshazája ennek sem itt van, hanem Kis-Ázsiában), az őshonos lágy szárú növényeket és a fényt kedvelő gyepi növényeket eléggé sikerült is kiszorítania. Viszont, mentségükre legyen mondva, a magas fák mégiscsak kellemes árnyat adnak a nagy melegben, és ami még fontosabb, elég komoly létszámban nyújtanak telelő helyet az erdei fülesbaglyok számára. Az őszi és tavaszi nagy vonulások idején egyébként is sokféle madár talál ezen a kis zöld területen átmeneti szálláshelyet. Ezt segíti a közeli soroksári Duna-ág idilli nádasa is (amelynek egy része szintén tanösvényként van kialakítva). 

Ez is Csepel: a költöző madaraknak is üdítő megállóhelyet kínál a Tamariska-domb közelében lévő kis öböl  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A Tamariska-domb tehát inkább arról szól, hogy mit kezdett a modern kor a Kárpát-medence eredeti növényzetével, talajával. A régi buckás ősi képe ma már csak sejthető: de nagyon jó, hogy ennyi még megvan belőle, és hogy ezt a kis maradékot most már kerítés is védi. A csepeli homok pedig integrálta három földrész növényi bevándorlóit: szépen megélnek itt együtt, e fővárosi félsivatagos dombocskán. 

Nyitókép: Homoki árvalányhaj – egy az itt található különleges lágyszárú növények közül  (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Összesen 1 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Vigyázni az Árvalányhajra! Igen ritka, megőrzendő faj. 60 évvel ezelőtt láttam utoljára a Hortobágyon. Köszi.. :-)



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó