Írta: Domonkos Csaba

2020. augusztus 29. 09:00

A XIX. század végén a főváros hihetetlen ütemben növekedett, amivel az első időkben az egészségügyi rendszer nem tudott lépést tartani. A hiányokról fájdalmas leckét kapott a főváros az utolsó nagyobb kolerajárvány idején. Ezt követően jelentős kórházfejlesztésekbe kezdtek.

A XIX. században Budapest népessége a sokszorosára nőtt. A lakosság száma 1848 és 1886 között megháromszorozódott, 1886-ban 422 ezer ember élt Budapesten, jórészt összezsúfolódva, kicsi lakásokban.

Nem csoda, hogy az 1872-1874-es kolerajárvány hatalmas pusztítást végzett, országosan a halálos áldozatok számát 180-250 ezer főre teszik.
Az 1870-es években a fővárosi kórházak közül egyedül a Rókus kórház volt valamennyire megfelelő, a többi a korabeli sajtó szerint is a „legprimitívebb állapotokat” mutatta.

A Szent István Kórház 1894-ben (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Budapest ezért a járvány után hatalmas kórházfejlesztési tervet fogadott el, ennek keretében 1876-ban három közkórházra írtak ki pályázatot. Az elsőnek felépítendő intézményre a pályázatot Hauszmann Alajos nyerte meg, aki alaposan, külföldi kórházakat tanulmányozva tervezte meg az új közkórházat, pavilonrendszerben. 

Addig a kórházak barakk-kórházak voltak, azaz a különböző kórban szenvedő betegeket nagy közös térben helyezték el, sokszor több személyt egy ágyban, csak a nyilvánvalóan fertőző, járványos betegeket különítették el, egymástól nem, csupán az egészséges emberektől. Igaz, a XIX. század végéig a kórházak valójában egyfajta szegényházak voltak, hiszen, aki tehette, nem kórházban, hanem az otthonában gyógyult. 

A modern pavilonkórházakban már speciális, a betegségek szerint elkülönült osztályok működtek, azaz a különböző betegeket egymástól fizikailag is elválasztva, más épületben, pavilonban fogadták, ezzel is csökkentve a fertőzés veszélyét. Ezt az elvet minden akkori új kórházban követték, nemcsak a járványkórházakban.

Kórházi kórterem 1896-ban. A felvétel a Millenniumi kiállítás kórházi eszközöket bemutató kiállításán készült (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.10.180)

Budapest új közkórházának a helyét az Üllői út külső részén találták meg, és valóban itt épült fel 1878 és 1885 között az Új Kórház. A korszakban hatalmas, 656 ágyas intézmény hivatalosan 1885. augusztus 25-én nyílt meg, ekkor még csak úgy hívták, hogy az Üllői úti új városi kórház. A Szent István Kórház nevet 1894-től viseli.

Az első betegeket 1885. augusztus 25-e után a régi barakk-kórházból szállították át, ami a Rókus Kórház része volt, a kórházba új betegeket szeptember 1-től vettek fel, az első páciens egy 55 éves női beteg volt. 

Csak érdekességként említjük meg, hogy a kórház honlapján a nyitás dátumaként 1885. augusztus 5-e szerepel, de a korabeli újságokból egyértelműen kiderül, hogy ez a dátum téves, a Budapesti Hírlap 1885. augusztus 19-én ezt írta: 

„(Az üllöl-úti uj városi kórház) ideiglenes személyzetének kinevezése már csak napok kérdése s a kórház a jövő hét végén át fog adatni a közhasználatnak.” 

Az újság szerint ekkor még csak a konyha főzési próbája volt meg, amelyen minden jól sikerült. Nagyobb megnyitóünnepséget nem tartottak. Az új épületet az Orvosi Hetilap 1885. szeptember 6-i száma így írta le: 

„A kórház a pavillon-rendszer szerint van építve és 2 sebészeti, 2 bőrbeteg- és 4 belbeteg-pavillonból, azonkívül külön épületekben elhelyezett fürdő, konyha, fertőztelenítő-helyiség, mosóház, szárítóház, gépház és bonczteremből áll, melyek czélszerű berendezésük által figyelmet keltők. A kórház osztályaiban működnek, mint főorvosok: Rakita Alajos tr. (belgyógyászati), Dulácska Géza tr. (belgyógyászati), Bakody Tivadar tnr. (hasonszenvi osztály), Janny Gyula tr. (sebészeti osztály), Réczey Imre tnr. (sebészeti fiókosztály) és Schwimmer Ernő tnr. (bőrgyógyászati osztály), 5 alorvos és 6 segédorvossal. A kórház igazgatásával Gebhardt Lajos tnr., Rókus-kórházi igazgató van megbízva. Az ápolói teendőket 60 paulai sz. vince-szerzetbeli nővér teljesíti, kik egyszersmind az élelmezés és mosás munkáit is végzik. Heveny fertőző-bántalmak és gyógyíthatlan rákos, valamint üszkös betegek a félvételből kizárvák.”

A pavilonokban kialakított kórtermek jellemzően 20-24 ágyasok voltak, de az osztályokon az előkelőbb betegek részére akadtak négy ágyas, sőt egyágyas szobák is. 

Leginkább a tüdő- és nemibetegeket fogadták az új intézményben. A heveny fertőző betegeket a régi barakk-kórházban helyezték el, addig, amíg az új járványkórház, a Szent László meg nem nyitott. Az 1885-ös Országos Kiállításon Budapest nagy díszoklevelet nyert az új kórház létrehozásáért. 

A Szent István, a Szent László és Zita kórházak 1935-ben a levegőből fotózva (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A Szent István Kórház felépítése csak az első fecske volt, hiszen következő évtizedben több nagy pavilonkórház is épült Budapesten, Budán az Új Szent János, majd a Vöröskereszt kórháza, Pesten a Szent László járványkórház, ezáltal számottevően javultak az egészségügyi feltételek.

Korábbi cikkünket is figyelmébe ajánljuk: Hauszmann után újratervezve – Átépítik az első fővárosi közkórházat

Nyitókép: A Hauszmann Alajos tervezte díszes főbejárat 1894-ben (Fotó: Fortepan, Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet  HU.BFL.XV.19.d.1.07.141)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó