A prostitúció a XIX. században Európa-szerte növekedett. Hazánkban először az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején merült fel a prostitúció szabályozásának kérdése, miután „a titkos kéjelgés” gyors ütemű terjedésével a nemi betegségek is megszaporodtak. Ezekben az időkben a prostituáltak elsősorban kocsmákban dolgoztak, kávémérő helyeken, amelyek a kávéházak elődjei voltak. A helyiség első részében mérték a zöld babkávét, illetve fogyasztani is lehetett, a hátsó traktusban pedig két-három lány szórakoztatta a betérő férfiakat. Ismertek voltak továbbá a kéjnőtanyák, amiket 2-4 kéjhölgy bérelt, hogy itt fogadja vendégeit. Ez volt a bordélyház őse.

A Tüköry-kertben is működött egy rossz hírnevű mulató (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)

Az 1840-es évek végén a két leghírhedtebb, kéjnőket foglalkoztató hely a mai Szent István körút 2–16. szám alatti Tüköry-kertben lévő mulató volt, valamint a Jó Pásztor nevű lebuj a Király utca 21. szám alatt. A kétemeletes, klasszicista stílusú házat Pollack Mihály tervezte 1833-ban Dlauchy Ferenc díszlakatos megrendelésére. Ez a ház ma is áll. Vörös mészkővel burkolták a háromudvaros lakóház udvarát, ahova egy vörös márványból készült oroszlánfejes kút került, ami ma is megvan. 1845-ben a házat Diescher József tervei alapján átépítették. 

A prostitúció tömegessé válásához hozzájárult a XIX. század második felében a metropoliszok fejlődése, és ez vonatkozott Budapestre is – állapította meg kutatásaiban Forrai Judit. A szolgáltatási tevékenységek fellendültek a jómódú polgárság és az új középosztály növekedése, vagyoni megerősödése révén. Vidékről tömegek indultak meg a fővárosba, és új munkalehetőséget kerestek, ugyanakkor lényegesen többen érkeztek, mint amennyi lehetőség adódott a számukra.

A hírhedt Jó Pásztor ebben a Király utcai házban működött (Forrás: googlemaps.com)

A prostitúció növekedéséhez a társadalmi változások is hozzájárultak. Az újonnan kialakult középosztály háztartásaiban a vidékről érkező lányok jó része cselédként helyezkedett el (Budapesten foglalkoztatták a városi cselédség közel 50 százalékát), de sokan maradtak munka nélkül. A nagyvárosi életkörülmények a család szerepének, összetartó erejének csökkenéséhez, az elmagányosodáshoz vezettek. A városi társadalomban a magányos emberek magas száma pedig megteremtette a prostitúció alapjait.

A vendéglátó-, szórakoztató- és szexipar együttes fejlődése szintén hozzájárult ahhoz, hogy a prostitúció intézménye nagyipari jelleget kezdjen el ölteni. Emellett meg kell említeni a Monarchia vasúthálózatának fejlődését, a nők ezt igénybe véve könnyen vándorolhattak.

Korabeli adatlap a bárca igényléséhez (Forrás: hungaricana.hu)

A szabályozatlan és ellenőrizetlen prostitúció olyan nemi betegségek terjedésének adott utat, mint az úgynevezett bujakór (szifilisz, vérbaj) ami olyannyira felütötte a fejét, hogy az 1863-as adatok szerint 14 kórház foglalkozott a gyógyításával. Az Osztrák–Magyar Monarchiában egyenesen prostitúcióellenes hadjáratot indítottak. A kéjelgés szabályait először 1867-ben fektették le hazánkban. A „Szabályok a kéjelgésről, bordélyházakról és kéjhölgyekről" rendelet szerint az időben 41 bordélyház működött Budapesten.

A rendelet szerint bordélyházat csak büntetlen előéletű, 30 év feletti nő vezethetett, olyan lakásban, ahol rajta kívül más életvitelszerűen nem lakott. Bevezették a türelmi bárcát, ami a működési engedély volt. Bárcát a bordélyosnak és az alkalmazottaknak is igényeliük kellett, ezt csak a főkapitány adhatta ki a tanács jóváhagyásával. A bordélyban maximum 8, minimum 2 nő dolgozhatott. A tulajdonos köteles volt a lányokat felvétel előtt megvizsgáltatni, és türelmi bárcát kérni a számukra. A rendelet azt is szabályozta, hogy a bordélyház vezetője köteles volt betegség esetén a lányokat kórházba kísérni. A kéjhölgyek 17 éves kortól dolgozhattak, kötelesek voltak négynaponként megjelenni a kerületi orvos lakásán egészségügyi ellenőrzésre.

Ahhoz, hogy valaki bordélyházat nyisson, kérelmet kellett benyújtania a főkapitányságra. Számos kérelem a Főváros Levéltárában ma is olvasható.  A beadványokban a tulajdonosok megindokolták, hogy miért szeretnék elindítani a a vállalkozást. Általában családjuk rossz anyagi helyzetére hivatkoztak. Azt is kiemelték, hogy a nyitandó bordély közelében sem iskola, sem templom nem található, erkölcsileg nem sérti a környék éltét. 

A bárca, vagyis az engedély a prostitúcióhoz (Forrás: hungaricana.hu) 

Budapestnek érdeke volt tehát, hogy az illegális, az úgynevezett vad prostitúciót visszaszorítsa. Ez nemcsak a polgárok egészségét és biztonságát szolgálta, de rendszeres adóbevételt jelentett, és a rendfenntartásban is szerepe volt. A rendelet célja volt továbbá az is, hogy a bordélyházakat megkülönböztessék a szórakoztató- és vendéglátóipartól. Így zene nem szólhatott hangosan, és nem lehetett szeszes italt sem felszolgálni a bordélyházakban. Az ablakokat pedig le kellett függönyözni.      

A rendeletet 1884-ben módosították, ugyanis akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet a prostitúciót csak a bordélyokba szorítani, a szórakoztatóipartól és a vendéglátóipartól a tevékenységet elzárni. Az új rendelet egyebek között már hivatalosan rögzítette a vegyes rendszert is, vagyis elismerte azokat a magánkéjnőket, akik egyénileg, a bordélyon kívül dolgoztak. A kéjnők nem csavaroghattak az utcán, nem szólíthattak le férfiakat, és be kellett jelenteniük működésüket, ha ezt nem tették, büntetésre számíthattak.

Az 1885-ös Szabályrendelet a bordélyügyről szerint a vállalkozóknak 1000-3000 forintba került a bordélyház működtetése. Alacsonyabb, 1000 forint volt az éjjeli tánclokáloké, 500 forintot kellett fizetni a női személyzetű éjjeli kávéházak engedélyéért.

A Mulató Budapest című lap 1906-ban megjelent 1. számának nyitó cikkében a szerző kiemeli, hogy hiába volt a rendelkezés, a nők csapatostul álltak a nagyobb utcák sarkain egészen az új főkapitány, Boda Dezső hivatalba lépéséig, aki betartatta a szabályozást. „A székesfőváros utcáin ismét éjszaka is arcpirulás nélkül mehet haza a színházból jövő női közönség és megtörtént az a csoda, hogy a nagyobb utcák sarkán nincs többé kitéve az ember az ott álló kéjnők megszólításainak, melyeknek akkor is ki volt téve, ha az ember tisztességes női társaságban volt. És ha a megszólított férfi esetleg elég bátor volt őket rendre utasítani, a gyalázatos szitkok egész özöne repült feléje. Boda főkapitánynak köszönheti a székesfőváros közönsége, hogy megszabadult ez ázsiai állapotra valló mizériától. Békében mehet haza a színházak közönsége és az Operaház női publikuma sem lesz kénytelen ezután, ha a Nagymező-utca sarkára ér, hogy az ott tömegesen álló kéjnők triviális megjegyzéseit meghallgassa.” 

A Magyar utca 34. szám alatti házban híres bordély működött. Ma a Jászai Mari Színészháznak ad otthont (Forrás: omszi.hu)

A cikk szerzője megjegyzi, hogy míg 1882-ben 80 bordélyház volt a főváros területén, addig 1906-ban 14. „A kéjnő kényelmesebbnek találja az utcai életet, szeretőt tarthat, inkább rakoncátlankodhatik, mint a bordélyházban. Hogy ezzel a nagy közönség egészsége és a közerkölcs veszélyeztetve van, azzal eddig senki sem törődött. Volt idő, mikor a főváros utcáin 1600-1700 kéjnő csavargott, ma ez a szám a főkapitány erélyes intézkedései folytán 1100-ra szállott alá.”

Kétes hírű házak sorakoztak a VI. kerületben a Nagymező, az Ó, az Újvilág és a Mozsár utcában; a VII. kerületben az Akácfa, a Dob, a Dohány, a Hársfa utcában; a VIII. kerületben pedig a Bérkocsis, Conti (ma Tolnai Lajos), a Nagyfuvaros és a Víg utcában. Csáth Géza a Víg utcai bordélyokról megjegyzi, hogy itt dolgoztak a főváros legsanyarúbb sorsú kéjnői, akik paraszti sorból származtak, faluról jöttek el a jobb élet reményében, és sokszor még a bárcát sem tudták megfizetni.

A jobb házak, az úgynevezett luxusbordélyok a belvárosban, a Királyi Pál, a Képíró, a Bástya és a Magyar utcában voltak. Ki kell emelni a Magyar utcát, mert itt több bordély is működött. A Magyar utca 20., Magyar utca 29. és 34. szám alatt is üzemelt luxuskéjlak. A 29. szám alatt 1887-ben nyitott Maison Frida luxuskéjlakban például lehetett vacsorázni, beszélgetni is az uraknak. Kizárólag tehetős vendégei voltak.

 A XIX. század végének híres és művelt kurtizánja, aki szépirodalmi műveket is jegyzett, Pilisy Róza (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A legismertebb kurtizán, majd bordélyház-tulajdonos ebben az időben Pilisy Róza volt. A művelt nő rendszeresen írt verseket, novellákat.  Bordélyháza a Magyar utca 20. szám alatti házban fogadta a vendégeket, Krúdy Gyulához állítólag személyes szálak is fűzték. Krúdy több ízben is írt róla munkáiban, A vörös postakocsi című, 1913-ban megjelent regényében is visszaköszön Róza figurája. 1931-es halálakor Krúdy a Pest rózsája című írásában emlékezett meg rá.  

Foliès Caprice plakátja 1889 után 

Ugyancsak több kétes hírű ház volt a Király utcában. A sorban az első a Király utca 9. szám alatti Fekete Macska zengeráj. A kétemeletes  palotát gróf Jakabffy Miklós táblabíró építtette 1807 és 1810 között Brein Fülöp terve alapján.  A Blaue Katze, a Kék Macska a 15. szám alatt üzemelt 1855-től 1893-ig.  

„Az orgiák, a kiélt sanzonénekesnők, a frivol couplettek hajléka ez” – írta róla Mikszáth Kálmán. Ágai Adolf megjegyezte egy cikkében, hogy a híre nagyobb volt külföldön, mint a tokaji bornak vagy a magyar lovaknak együttvéve.  Ahogy írta: „Inkább ráillett volna a Kék Disznó elnevezés, mert ami ebben a »dalcsarnokban« elhangzott, az inkább röfögés volt, mintsem nyávogás. Még a sokat megélt dragonyos káplárok is belepirulhattak abba, amit a Kék Macskában átéltek éjjelente…” A helyén 1895-ben a Korzó kávéház nyitott meg, amely ugyancsak alkalmazott prostituáltakat.

Ismert volt a Király utca 17. alatti Vörös Macska, a Király utca 19. alatti Fogazó Kacsa és a 21. alatti (már korábban említett) Jó Pásztor nevű bordélyház. A Király utca 25. – Kazinczy utca sarkán ma játszótér van, de itt működött 1885-től az ugyancsak hírhedt Walhalla dalcsarnok. A háromemeletes bérházat Lepora Sándor kereskedő és neje építtette 1870–1871-ben.

A Kék Macska ebben a házban működött a Király utca 15. szám alatt (fotó: googlemaps.com) 

A századforduló táján közkedvelt bordélyok üzemeltek a Kecskeméti utcában, de a Képíró utcai garniszálló is népszerű volt a férfi vendégek körében.

Prostituáltak a XIX. század végén dolgoztak úgynevezett bodegákban, amik lefüggönyözött helyiségekkel ellátott vendéglátóhelyek voltak, ahol ételt is árultak. A bodegában 2-3 lányt alkalmazhatott a tulajdonos, ők végezték az éjszakai kiszolgálást. Ugyancsak működtek prostituáltak az orfeumokban, ahol műsorral is szórakoztatták a publikumot. Eleinte a műsor német nyelvű volt, az 1870–80-as években jelentek meg a magyar nyelvű előadások. Az egyik legnépszerűbb, kéjnők is látogatta orfeum a századfordulón  Foliès Caprice volt, amit a Károly kaszárnya félemeletén nyitott meg Oroszy Henrik. A mulatóban könnyű komédiákat játszottak, amiket a tulajdonos Caprice álnéven írt. 1898-ban Oroszy a mulatót a Révay u. 18. szám alatti épületbe költöztette át, ez ma a Centrál Színháznak ad otthont. Híres volt Télikertje, a Casino de Paris. A Foliès és a Blaue Katze között versengés folyt a gazdag vendégekért. Panziók, privát hotelek, garniszállók, fürdők is helyet biztosítottak a kéjnőknek.

A Folies Capriet homlokzati tervrajza

 

 A női kávéházak leginkább közvetítő helyei voltak a prostitúciónak. Váróhelyek, ahol italfogyasztást is biztosítottak. Innen mentek tovább az üzlet megkötése után a szomszédos lakásokban vagy garniszállókra. Itt gyakran női zenekar, avagy ahogyan nevezték, macskazenekar szolgáltatta a zenét. Alacsony színvonalú, olcsó helyek voltak a varieték, kabaretek, Tingel-Tangel, chantantok, zengerájok vagy dalcsarnokok, ahol a ledéren öltözött nők zenés műsort adtak, táncoltak, de volt bűvész, mutatványos is. A sikamlós témájú kuplék nem maradhattak ki a repertorárból.

A Nagymező utca 7. szám alatt működő Ámor kávéház (Forrás: gallery.hungaricana.hu)

A Mulató Budapest 1906-os száma a kéjnők által látogatott kávéházakról egy külön oldalon kerületek szerinti bontásban összesítést is készített. Ezek szerint összesen 43 kávéházban dolgoztak kéjnők. Az I. és II. kerületben 1-2 ilyen hely volt, a VI., VII., VIII., kerületben viszont akár 10-12  intézmény is üzemelt. A legtöbb a Nagymező utcában: név szerint az Ámor, Helvéczia, Francais, Andrássy, Gentri kávéház.

A Monarchia felbomlásával a korábbi világ is megváltozott. Egy 1926-os belügyminisztériumi rendelet a bordélyházak működését betiltotta, és az államrendőrségre bízta a prostitúció további szabályozását. Az államrendőrség helyi kapitányságai a városi hatóságok bevonásával bordélyok helyett magán- és nyilvános találkahelyek tartására adhattak ki engedélyt ezután. Prostitúcióval legálisan továbbra is csak olyan nők foglalkozhattak, akik a rendőrhatóságnál ezt bejelentették, és rendszeresen egészségügyi vizsgálatokon vettek részt.  A prostitúciót 1950-ben tiltották be véglegesen hazánkban.

Nyitókép: A Magyar utca 34. szám alatt egykor híres bordély működött, ma a Jászai Mari Színészház otthona (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)