2019. július 8. 08:30

Jövőre újra szabadstrand nyílik a Római-parton, ennek apropóján összegyűjtöttük, milyen strandokon lehetett fürdeni a múltban a Duna budapesti szakaszán.

Írta: Bukovszki Péter

Hol a boldogság mostanában? A strandon! – kezdi beszámolóját a Színházi Élet 1923. évi 30. számában Váró Andor, aki egy fotográfussal felkerekedve keresett fel néhány korabeli fővárosi strandot, például a frissen (újra)megnyílt Palatinust, amely eredetileg a folyóra rögzített úszóstranddal is rendelkezett. 

A Palatinus dunai uszodája 1949-ben (Fotó: Fortepan)

Szavai olyannyira igazak, hogy az emberek 96 év után is ugyanarra vágynak: hűsölésre, vízre, kikapcsolódásra. A különbség, hogy ma ezt a Duna budapesti szakaszán nemigen tehetjük meg törvényesen, jövő nyártól is csak egyetlen helyen: a Római-parton. (A tiltásnak többféle oka is van. Az óriási hajóforgalom, a hidak, a kiszámíthatatlan áramlások, az erős sodrás, mind a strandok ellen hat. Ezenkívül a fővárosban számos helyen ömlik olyan víz a Dunába, amely az emberre veszélyes lehet, fertőzéseket okozhat. Ezért minden lehetséges strandhelyszínt átfogó vizsgálatnak kell alávetni most és a jövőben is.)

Ez azonban nem volt mindig így: 1973 előtt a fővárosban is legális volt a Dunában fürdeni – más kérdés, hogy a víz minősége miatt sokan már akkor sem merültek bele az inkább szürkés, mint kék Dunába. 

A Duna-uszoda

A folyóparti strandok igazi aranykora a második világháború előtti időszakra tehető. Az első kiépített fürdőhelyek a XIX. század elején jelentek meg Pest-Budán, előtte a lubickolásra sokaknak sem ideje, sem igénye nem volt, ha pedig mégis, ahhoz nem kellett mesterséges strand, megtette a part fövenye is. A fővárosi dunai strandoknak jellegüket tekintve alapvetően két típusa volt: a folyóparti szabadstrand és az úszóstrand, a Duna-uszoda. Előbbit mindenki ismeri, ilyenből több is működött régen, az egyik leghíresebb éppen a Római-parton. Az úszóstrand ezzel szemben  igazi különlegesség volt, amelyet ma már jobbára csak fényképeken látni. A gerendából ácsolt, vízen úszó szerkezet egy szögletes medencét ölelt körül, amelyben nyugodtan lehetett úszkálni.

Úszóstrand a Dunán 1934-ben, háttérben a Ferenc József híd (Fotó: Fortepan)

Az úszóstrandok száma nem volt állandó, hiszen szezonális jelleggel működtek: nyáron beemelték, télen kiemelték őket a vízből. Aranykoruk idején, a XX. század elején évente 7-8 ilyen fürdő működött Budapesten, de ez függött az üzemeltető vállalkozók és a főváros anyagi lehetőségeitől is. Az úszóstrandok abban is különböztek a szabadstrandoktól, hogy azokkal ellentétben nem voltak ingyenesek, belépődíjat kellett fizetni értük.

Az első, úszóstranddal kapcsolatos feljegyzés 1789-ből való. A Der neue Kurír aus Ungarn von Kriegs- und Staatssachen (Új Kurir Magyarhonból Hadi és Államügyekről) című Pesten megjelent, német nyelvű lap által közölt újsághirdetés tanúskodik erről:

„Dunafolyami fürdő Pesten. — A dunafolyami fürdő hasznát a közönség sokkal inkább elismerte, semhogy azt újból kellene ajánlani. Éppen ezért helyesnek véljük jelenteni, hogy ezt a fürdőt, a Piaristák épülete mögött ugyanazon a helyen kötötték ki, ahol az előző esztendőben. Az uj vállalkozó nem kiméli fáradságot, hogy a régi árakért mindenkit legjobban szolgáljon ki.”

A Pesti Napló 1939. július 18-i száma által idézett hirdetés szövege alapján világos, hogy ekkor már ismert dolog volt a Duna-fürdő, amely a mai Március 15-e tér előtt Duna-szakaszon horgonyzott (ne felejtsük el, hogy a kiépített rakpartoknak még híre-hamva sincs!) vagyis már az 1788-ban, vagy azelőtt is működött. 

Duna-uszodák sorakoznak a rakpartok mentén 1930-ban (Fotó: Fortepan)

Ez a fürdő valószínűleg inkább a lubickolást szolgálta, mint a testedzést, bár akadtak ilyen jellegű intézmények is. Például az 1817-ben megnyílt katonai úszóintézet, amely voltaképpen nem volt több, mint egy hajókkal körbevett folyószakasz a Duna jobb partján, a Margitszigettel átellenben. A közös hadsereg katonái itt edzették magukat, sőt, vizsgát is kellett tenniük: a Margitszigettől a pesti Sóházig kellett elúszniuk (a mai Fővám tér magasságáig). 

Úri huncutságból össznépi szórakozás

A dunai strandok többsége azonban nem a sportolást, hanem (a megtisztulás mellett) sokkal inkább a szórakozást szolgálta. Az első strandok egyike Mayer György 1829-ben megnyílt úszóiskolája volt a piaristák rendháza előtt (ez valószínűleg nem azonos a már említett, 1789-es Duna-fürdővel). Itt már megjelentek a mai értelemben vett strandok jellemzői: úszni és fürdőzni egyaránt lehetett, és úszómesterek vigyáztak a vendégek épségére. Aki nem akart vízbe menni, nézői jegyet is válthatott, és a szárazról szemlélhette a polgárok újdonsült időtöltését. Ekkoriban ez a mulatság még a tehetősebbek, azon belül is a férfiak kiváltsága volt, a nők a Mayer-féle fürdőt eleinte egyáltalán nem, 1837-től kezdve is csak a legmelegebb déli órákban látogathatták. 

Életkép a Duna-strandról, 1923 nyarán (Forrás: Színházi Élet 1923/30. szám)

Bár a szegényebbeknek sem idejük, sem pénzük nem volt arra, hogy a fényes dunai uszodákba váltsanak jegyet, a fürdőzés ennek ellenére az ő körükben is egyre nagyobb teret kezdett hódítani. Ők főleg a szabad Duna-szakaszokat használták, ahol semmilyen kiépített infrastruktúra nem volt, cserébe viszont ingyen volt és békén hagyták őket. Idővel aztán, mint mindent, ezt is szabályozni kezdték a hatóságok, és csak a kijelölt fürdőhelyeken és szabadstrandokon engedélyezték a fürdést. 

Fontos megjegyezni, hogy Budapest létrejöttének idején a fürdés még nem csupán szórakozás, hanem higiéniai szükséglet is volt, hiszen a növekvő létszámú főváros lakosságának nagy része szerény körülmények között élt, és fürdőszobáról csak a polgári lakások lakói álmodhattak, ha szerencsés csillagzat alatt születtek. 

Harmath Hilda színésznő a Duna-strandon 1923-ban (Forrás: Színházi Élet 1923/30. szám)

Élet a strandon

Többféle okból tehát, de a strandolás mind jobban elterjedt. A Duna-uszodákat általában magánvállalkozók működtették, az ingyenes fürdőket pedig a főváros. Utóbbiból általában hármat állítottak fel évente, az 1900-as évek első évtizedében például rendszerint állt egy a Margit hídtól északra a Dráva utcánál, egy a Gellért rakparton a mai Szabadság hídnál, egy pedig az óbudai hajógyárnál. Ezeket minden évben legalább százezren látogatták, nagy volt a zsúfoltság, de azért időnként nyitottak egy-egy újabb strandot, például a lágymányosi vasúti összekötő híd budai oldalánál. Ezt a Pesti Napló 1923. július 25-i száma valódi „népfürdőnek” nevezi, hiszen, mint írja:

"Szép nyári délutánonként, különösen vasárnap ezer és ezer ember fürdik itt a Dunában.”

Luxust azonban ne keressünk,

„kabinoknak vagy egyéb rendes vetkőzőhelyeknek természetesen se híre se hamva, a lágymányosi strandon. Itt nincs ruhatár és nincs értékmegőrző se. Igaz, hogy a fürdőzőknek sincs sok értékük. Bokrokra, faágakra, a kerítésekre és félig elsüllyesztett hajóuszályokra vetkőznek itt a fürdeni vágyók. A hölgyek már otthon felveszik a fürdőruhát és itt a strandon csak egyszerűen levetik a felsőtoalettet.”

Hát így zajlott az ingyenfürdőzés a „nép” körében a húszas években. 

Pancsoló gyerekek a Római-parton a húszas években (Fotó: FSZEK)

A polgári réteg eközben olyan uszodákban múlathatta az időt, mint a Mayer-Depiny-féle uszoda a Vigadó térnél vagy a Scholtz-féle uszoda az Országház előtt. A híresebbek közé tartozott még a Beitscher-féle (vagy Nemzeti, de ezt a jelzőt több intézmény is használta) a Ferenc József és az Erzsébet hidak között a budai oldalon, és a Margit uszoda a Lánchíd fölött. 

A XX. század elején a városvezetés évről évre igen nagy figyelemmel osztotta ki az uszodaengedélyeket, hiszen egy-egy úszóstrandot nem lehetett akármikor áthelyezni: a budai és pesti oldalon is elegendőnek kellett lennie. Annál is inkább, mivel 1937-ig, a mai Petőfi híd elkészültéig mindössze négy átkelő létezett (Lánchíd, Margit, Erzsébet és Ferenc József híd) amelyeken ráadásul csak díj ellenében lehetett átmenni a túlpartra. 

A Duna strandfürdő az Újlaki rakparton, 1930-ban (Fotó: Fortepan)

A máig tartó hangulat

A fürdők iránti igény azonban idővel minden problémát elsöpört, és a melegebb napokon a város apraja-nagyja a Dunában keresett enyhülést. A Margitszigettel átellenben lévő Duna-strand volt az egyik legnépszerűbb mind közül, ezt kereste fel a Színházi Élet tudósítója 1924 nyarán. Így ír a hangulatról: 

„Pompás és bőséges strandhomok, sokszáz méter hosszúságban, sima és nem túl mély vízmeder úszók és nem úszók részére, kényelmes kabinok, buffet, fodrász és jó levegő várja a strandozókat, akik közül nagy számban vannak képviselve a budapesti művészvilág tagjai. Mindennapos vendégek a Duna-strandon a pesti színészek, primadonnák és művész urak, különösen azok, akik nyáron is játszanak és nincs alkalmuk a Balaton melleit hűsölni.”

Ez a hangulat még a második világháború után is meg-megjelent a Duna mentén, ám a város és a gazdaság fejlődéséből adódó mértéktelen környezetszennyezés lassan fürdésre alkalmatlanná tette a Duna fővárosi szakaszát, főképpen ezért tiltották meg a fürdést a hetvenes évek elején. A fürdőzés pedig áttevődött a Dunáról a kiépített strandfürdők területére, amelyeket manapság is látogathatunk. 

Ez azonban nem biztos, hogy a jövőben is így marad. A szennyvíz mind nagyobb mértékű megtisztításának köszönhetően ugyanis Budapesten ma már jóval tisztább a Duna, mint a hetvenes években volt. Emiatt vált lehetségessé, hogy a Római-parti strand, az építészeti tervezés és a hosszadalmas engedélyezési eljárás után, a strand összes kötelező elemével – öltözők, mosdók, zuhanyzók, elsősegélynyújtó hely – együtt jövőre teljes szezonra megnyíljon. És ki tudja, idővel talán több is követi majd. 

Nyitókép: Fürdőzők az Újlaki strandon 1929-ben (Fotó: Fortepan)

Összesen 1 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Nem tartom olyan tisztának a Duna vizét, hogy megfürödjek benne!



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó