Giacomo Antonio Marastoni 1804. március 21-én született a francia uralom alatt álló Velencében. Mire 1818-ban beiratkozott a Accademia delli Belle Artira, a lagúnák városa már a Habsburg Birodalom része volt, ahová a Napóleon bukása utáni, 1815-ös Bécsi Kongresszus juttatta. Ennek hatására az Accademiának is át kellett vennie az osztrák szabályokat, Marastoni tehát már e keretek között folytatta tanulmányait. Az intézmény – melynek színvonalát Antonio Canova szobrász neve fémjelezte – rendkívül nagy hatást gyakorolt a fiatal Giacomora. Nehéz anyagi körülményei miatt csak lassan haladt tanulmányaival, de kiemelkedő tehetségének köszönhetően több díjat is nyert.
Végül az 1820-as évek közepétől folyósított állami támogatásnak köszönhetően elvégezte a képzést, és 1830-ban már meg is tudott nősülni. A közös jövőt azonban nem Velencében képzelték, 1834-ben ugyanis útra keltek, előbb német városokat jártak be, majd Bécsben telepedtek le egy időre. Mivel főleg portréfestészettel foglalkozott, a császárvárosból átment a közeli Pozsonyba is, az ekkor ülésező magyar országgyűlés tagjai ugyanis szívesen festtették le magukat. Felfigyelt rá József nádor is, és a Pestre költözésre biztatta, ami végül 1836-ban meg is történt. Itt ugyanis nagy lehetőségek vártak rá, hiszen még nem létezett szervezett művészeti élet.
Ennek hiányát a fiatal Trefort Ágoston is érezte, ezért vezetésével 1839 őszén megalakult a Pesti Műegylet, mely azután évente kiállításokat rendezett. Az 1840 tavaszán megtartott első tárlatra Marastoni huszonkilenc művel jelentkezett, ráadásul három dagerrotípiát is bemutatott, melyek óriási szenzációnak számítottak. Ennek hatására keresett művésszé vált, Barabás Miklós mellett ő festette a legtöbb reformkori portrét. Modellt ült neki például gróf Széchenyi István, Friedrich Ferenc vívómester, Nachtigall Jakab piarista tanár, Nachtigall Ferenc katonatiszt, Hajnik Károly országgyűlési gyorsíró, Werther Frigyes gyártulajdonos, de sok képe ismeretlen személyt ábrázol. Ilyen az egyik leghíresebb műve is, az 1845-ben festett Görög nő, mely a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán tekinthető meg.
Az alkotáson túl azonban igyekezett szervezőként is fellépni, szemei előtt egy hasonló akadémia létrehozása lebegett, mint amilyenben maga is tanult. Ennek előkészítése kedvéért több európai országot bejárt, 1844-ben hazalátogatott Itáliába is, hogy az oktatáshoz szükséges műtárgyakat vásároljon. A következő év májusában beadta kérvényét a Helytartótanácshoz, mely pótlásként felszólította oktatási programja beküldésére, aminek teljesítése után, 1845. november 4-én engedélyezték az iskola működését.
Ezzel párhuzamosan már kereste a megfelelő épületet, amit a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca 21. szám alatt talált meg. Az épület történetét Farbaky Péter dolgozta fel és adta közre a művészről szóló, 2025-ben megjelent kiállítási katalógusban. E szerint a pesti városfaltól északra elhelyezkedő területet 1789-1793 között parcellázták fel, ez követően a számunkra érdekes telken egy kétemeletes bérházat építettek. A Szépítő Bizottmány – mely Pest városképének fejlesztését szabályozta – 1845 elején engedélyt adott e házra egy harmadik emelet építésére is. A kérelmező a kor legtöbbet foglalkoztatott építésze, Hild József volt, aki nem puszta emeletráépítést tervezett, hanem az addig csupán L alaprajzú épületet négytraktusossá bővítette úgy, hogy azok egy belső udvart fogtak közre.
Közülük az utcai szárny volt a legnagyobb alapterületű, hiszen ebben két sorban helyezkedtek el a helyiségek, míg a többi szárny csak egy teremsorból állt. Előbbit bővítette még az udvar felől a lépcsőház is, melyben félköríves lépcső kötötte össze az emeleteket. A hátsó szárny egyébként egészen a déli telekhatáron feküdt, sőt feltehetően a középkori városfalra épült rá. A két oldalsó szárny földszintjét egy-egy nagyméretű helyiség foglalta el, ezek árulják el legbeszédesebben az épület eredeti funkcióját: az ugyanis részben iparcsarnok volt. Az 1844-ben megalakult Országos Védegylet – mely a hazai termékek forgalmazását segítette elő – 1845. március 27-én határozott egy iparcsarnok létrehozásáról, vezetését pedig egy bizonyos Weisz Bernát kereskedőre bízta.
Ő tehát úgy alakíttatta át a Nagyhíd utcai épületet Hild Józseffel, hogy a földszinten ez a csarnok működhessen, az áruraktár pedig a pincékben volt. Az emeleteken lakásokat alakítottak ki, a legfelső szintet viszont Marastoni Jakab vette bérbe, hogy ez lehessen az általa megálmodott „festészakadémia” otthona. Korábban is óriási pénzeket költött a felszerelésre, saját vagyonát pedig nem sajnálta az épülettől sem: hogy minél célszerűbb legyen, megbízta Hild Józsefet a harmadik emelet felülvilágítós átalakításával, aki a terveket 1846 májusában nyújtotta be a Szépítő Bizottmány elé.
Ez a munka nem érintette az épület alig egy éve elkészült főhomlokzatát, melyet Hild klasszicista stílusban rajzolt meg. Vízszintes hangsúlyú, a földszint fölött szerényebb övpárkánnyal, az ablakok alsó vonalában övpárkánnyal, legfelül pedig erőteljes koronapárkánnyal. Maguk az ablakok is vízszintes záródásúak, az első és a második emeleten szemöldökpárkány is kiegészítik azokat. Az első emeleten a középső ablakok előtt erkély is húzódik.
A horizontalitást azzal ellensúlyozta némileg a tervező, hogy a homlokzat középső szakaszát kissé előre léptette – rizalitot képezett ki –, így az függőlegesen három szakaszra tagolódik. A középrizalit két szélét egy-egy korinthoszi fejezetes falpillérrel határolta, melyek mind a három emeletet átfogják. Az eredeti tervek szerint hat ilyen pilaszter lett volna, de azokon nem szerepelnek a frízben a ma látható női fejes medallionok sem. Szintén eltérés, hogy a főbejárat végül félköríves felső záródással valósult meg. A mögötte nyíló kapualjban csehsüvegboltozatot alkalmaztak, a főlépcső és az udvari függőfolyosók pedig vörösmárványból készültek.
Minőségi környezetben tudta tehát berendezni Marastoni az Első Magyar Festészeti Akadémiát, mely 1846. október 3-án nyitotta meg kapuit a tanulók előtt. Kilenc teremben folyt az oktatás, melyek híres műalkotások másolataival voltak tele, többségében festményekkel, de a beszámolók szerint két felülvilágítós helyiséget – valószínűleg a hátsó szárnyban – szobrok gipszmásolatai töltöttek ki. Marastoni minden pénzét az akadémiára költötte, az intézmény teljesen össze is forrott vele, így a mester 1860-ban bekövetkezett halálával meg is szűnt. Fennállásának tizennégy éve alatt viszont olyan fiatal tehetségek fogtak itt ecsetet, mint Lotz Károly vagy Zichy Mihály.
A nyitóképen: A Deák Ferenc utca 21. számú épület napjainkban (Fotó: Dobó Dávid/pestbuda.hu)
