A történetírás egyik legnagyobb nehézsége, hogy az úgynevezett átlagemberről mindig nagyon kevés forrás áll rendelkezésre. Azt, hogy a politikai elit, az arisztokraták, a nemesek, a vezetők, a hadvezérek miként élték az életüket, sokkal jobban tudjuk, mint azt, hogy hogyan érzett és gondolkodott a többi sok-sok millió közember. Épp ezért nagyon értékes minden forrás, amely a múltnak ehhez az olvasatához vihet közelebb.
Tolnai Lajos Új föld, új szerencse című regénye is ilyen, amely most jelent meg a Reakció Kiadó gondozásában. E kis alakú, szinte egy szuszra végigolvasható könyvecske egy sajátos budapesti történet „kisemberi” valóságát tükrözi: megmutatja, milyenek azok a vágyak, hitek és számítások, amelyek a józsefvárosi Tisztviselőtelep születéséhez vezettek a XIX. század végén.
Egyedülálló történet ez valóban Budapest múltjában. A főváros az 1800-as évek utolsó évtizedeiben első számú bevándorlási célpont volt, az egész országból, sőt a környező vidékekről is özönlött a munkaerő ide. Az óriási lakosságnövekedéssel a lakáspiac nem tudott lépést tartani. Bérházak ugyan épültek, de ezek sem jelentettek mindenki számára megoldást, és egyre inkább megjelent az igény a bérlemény helyett a saját tulajdonra is.
1883-ban megalakult a Házépítő Tisztviselők Egyesülete főleg postatisztviselőkből. Hosszas keresés, majd még hosszabb tárgyalássorozat után ők végül megegyeztek a fővárossal, hogy az akkor még nagyon külvárosi, az Orczy-kert melletti lapályos területet jutányos áron megkapják. Itt épült fel több ütemben az a sajátos hangulatú, családi házas kis városrész, amelyet ma már mindenki Tisztviselőtelepként ismer.
Az épülő Tisztviselőtelep 1890 körül Klösz György fényképén (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)
Tolnai Lajos kisregényében persze mindez a háttér nincs leírva. Csak megismerhetünk egy kisközösséget valahol Magyarországon, amelynek tagjai nagy reményekkel – vagy inkább illúziókkal – indulnak az új élet felé, amelyben saját kis egzisztenciájuk lesz majd kicsi kerttel, néhány szobával.
Az újrakezdés csábítása, reménye, idealizmusa örök – mint ahogy a nyereségvágy, a számítás, az intrika is. Tolnai a történetet egy tiszta erkölcsű 18 éves lány szemszögéből mutatja meg, akivel szemben szinte minden szereplő gyáva, kicsinyes és feslett erkölcsű.
A regény eredetileg folytatásokban jelent meg a Pesti Napló hasábjain 1890-ben. Tolnai Lajos, a korabeli irodalmi élet fenegyereke szintén a telepen építkezett – a kiadó által mellékelt szép reprint térképen kiböngészhetjük nevét az egykori Rezső téren. A tárcarovatban megjelenő folytatásokra hamar felfigyelt a kis közösség, nem éppen örömmel. Az író ugyanis kíméletlenül bemutatott mindent, amit inkább titkolni illett volna: a csalást, az uzsorát, a korrupciót, illetve az ezzel párosuló butaságot, hiszékenységet, erkölcsi gyengeséget. Ráadásul úgy, hogy a szereplők könnyen be tudták azonosítani magukat. Botrány is lett belőle, annyira, hogy a lakók végül elérték, hogy a sorozatnak vége szakadjon. Ez az oka annak is, hogy a regény először csak most, közel 130 évvel a megírása után jelenik meg.
Tolnai Lajos regénye Balogh Ákos Gergely szerkesztésében látott napvilágot 130 év után először
Az Új föld, új szerencse nem esztétikai minőségével fog élményt szerezni a mai olvasóknak. Nyelvezete kissé nehézkes, karakterei sematikusak, párbeszédei iskolásak. Végigolvasni mégis élmény, hisz a sorok közt egy egykori világ hétköznapi teljessége sejlik fel. Egy olyan világé, ahol még minden családban átlagosnak számít a gyermekhalandóság, ahol a férfiak párbajban rendezik le a konfliktusaikat, és ahol egy rendes lány egyedül nem megy utcára.
Ugyanakkor ott van benne az örök emberi is: a túlköltekező presztízsfogyasztás, a házasságtörés, a többre-szebbre vágyakozás. Az, hogy mit jelentett akkoriban a több százezer egyszerű betelepülő számára Budapest: az új föld, az új szerencse megtalálásának lehetőségét.
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció