Ilyen lesz a Magyar Zene Háza!

A Liget Budapest blogposztja

Aligha van kulturális terület, ami híresebb magyar művészeket adott a világnak, mint a zene, mégsincs hazánkban olyan ismeretterjesztő intézmény, ahol a magyar zenekincs átfogóan, az egyetemes zenetörténet részeként megismerhető lenne - legalábbis eddig nem volt. A Magyar Zene Háza ugyanis pont ezt a hiányosságot fogja pótolni. A Liget Budapest Projekt részeként már épülő központ látványtervei jó ideje ismertek, és most az is kiderül: mit kínál, és mitől lesz más ez a hely, mint a külföldi, hasonló profilú intézmények. Részletek a Magyar Zene Háza koncepciójáról, kiállításairól, oktatási programjáról – Mozarttól Bartókon át a mai rocksztárokig, popikonokig.

Kezdettől visszatérő kérdés a Magyar Zene Házával kapcsolatban, hogy ugyan miért van szükség újabb koncertteremre Budapesten a Müpa, a Zeneakadémia, az Operaház és a BMC mellett? „A Magyar Zene Házát belépőnek tervezzük a zene birodalmába, úgyhogy nem lesz versenytársa egyik nagy fővárosi zenei intézményünknek sem, hanem éppen ellenkezőleg: kedvet szeretnénk csinálni hozzájuk” – oszlatja el a kételyeket Batta András zenetörténész. A Zeneakadémia egykori rektora 2015 óta a Magyar Zene Háza szakmai munkacsoportjának vezetője, korábban pedig annak az előkészítő munkacsoportnak is tagja volt, amelynek az volt a feladata, hogy meghatározza az újonnan épülő intézmény feladatait, céljait.

„Kezdettől új profilú intézményben gondolkodtunk, amely ugyanakkor felhasználja a már meglévő, hasonló jellegű, külföldön működő intézetek tapasztalatait” – emlékszik vissza Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a 2013 elején megalakult munkacsoport vezetője. A zenei, színházi, múzeumi szakemberekből álló team rendszeresen ülésezett, és meglátogattak már működő zenei múzeumokat, emlékházakat, hogy aztán a látottak alapján felvázolják: miben lehetne hasonló és miben különböző a jövőbeli Magyar Zene Háza.

A vizsgált külföldi példák között volt többek között a bécsi Haus der Musik, a párizsi Cité de la Musique, a barcelonai Museu de la Música, és számos zenei emlékház is. Közülük a budapesti Magyar Zene Háza koncepciója leginkább a bécsiéhez hasonlítható, amely igen sok szellemes, virtuális, interaktív látványosságot kínál. A párizsi a Cité de la Musique pedig az elhelyezését tekintve modellértékű, hiszen a francia főváros egyik zöld területén, a Parc de la Villette-ben található több más kulturális intézménnyel együtt. A zenei múzeumok többsége általában valamilyen meglévő gyűjteményre – például hangszerparkra – épül (ilyen a párizsi is), vagy arra, hogy egy híres zeneszerző szülőházában alakították ki, ahogy a bécsi Haus der Musikot, a Bécsi Filharmonikusokat megalapító Otto Nicolai szülőhelyén, de ilyenek a Mozart életét bemutató kiállítóhelyek is, Salzburgban.

A Magyar Zene Házának egyik sajátossága viszont éppen az, hogy nincs saját gyűjteménye, és nem is terveznek hozzá ilyesmit. „Miközben egy pillanatig sem volt vita tárgya, hogy Budapesten helye van egy olyan intézménynek, amely a 21. század kihívásaira megfelelve képes információt nyújtani, tudást átadni zenéről, műfajokról, hangszerekről, zeneszerzőkről, és általában mindenről, ami a muzsikával kapcsolatos, azt is pontosan éreztük, hogy nincs szükség újabb hangszer- vagy kottamúzeumra, hiszen ezek bemutatására vannak megfelelő intézetek. A zeneház nem elsősorban a muzikológusoknak, és még csak nem is kizárólag a vájtfülűeknek készül, hanem a lehető legszélesebb közönségnek” – mondja Rockenbauer.

Belépő egy birodalomba

A művészettörténész szerint különben is fontos, hogy az emberekben végre tudatosuljon, hogy a múzeumoknak, kiállítóhelyeknek a szűken vett szakmai érdeklődésen messze túlmutató küldetésük van: lexikális ismeretek helyett maradandó, de tudományosan megalapozott élményt nyújtani a látogatóknak. „Nem az a fő cél, hogy zenetörténeti kronológiát tuszkoljanak a látogatók fejébe, vagy kiállítsák Beethoven hallókészülékének sokadik másolatát, esetleg Mahler karmesteri pálcáját, hanem, hogy a zeneházba betérők élményszerű ismereteket kaphassanak mindarról, ami a zenével összefügg. Nem magát a zenét kell kiállítani, hanem ami a komponálással, zenehallgatással, sőt magával a hanggal, akusztikával kapcsolatba hozható. Így a Zene Háza játékos formában éppúgy közvetít majd természettudományos ismereteket, mint zenetörténeti vagy életrajzi érdekességeket. És annak is ki kell derülnie, mitől volt Mozart, Liszt vagy Paganini a maga korában éppolyan celebritás, mint egy rocksztár a 20. század végén” – véli Rockenbauer. Az élményközpontúságnak ma már elengedhetetlen eleme az interaktivitás, amely a kiállítás részesévé teszi a látogatót. A Haus der Musik talán legkedveltebb szekciója például éppen az, ahol bárki felállhat a karmesteri pulpitusra, hogy egy számítógépes program segítségével virtuálisan a Bécsi Filharmonikusokat vezényelje, ahol, ha csak néhány percre, de maga válhat a világhírű zenekar karmesterévé.

„Az volt a cél, hogy a Magyar Zene Háza olyan múzeumszerű intézmény legyen, ahol a látogatók az állandó kiállításon megismerhetik a zene születését, történetét, fizikáját, és ezt a palettát tovább színesíthetik a különféle tematikus időszaki tárlatok. Fontos volt, hogy legyen a háznak egy hangsúlyos oktatási profilja is, illetve egy olyan előadóterem, ahol minden zenei műfaj helyet kaphat” – mondja Gőz László harsonaművész, a Budapest Music Center (BMC) alapítója-vezetője, aki szintén tagja volt az előkészítő csapatnak.

A cél tehát korántsem az, hogy a hangverseny-látogató elitnek – ez Budapesten körülbelül tízezer embert jelent – új zenei intézmény épüljön. A zeneház egyaránt kínál majd programokat családoknak, iskolás csoportoknak és turistáknak, akik a Liget-projekt más intézményei miatt is ellátogathatnak a Városligetbe, s akiket érdekel a főváros zenei kínálata. „A múzeumi kommunikációban forradalom zajlik” – hangsúlyozza Batta, megjegyezve ugyanakkor azt is, hogy a klasszikus zenei intézmények nincsenek felkészülve a közönség új típusú megszólítására – és ebben hézagpótló lehet a zeneház, ahol nem a megszokott sémákban találkoznak majd a látogatók a zenével, hanem „mindig lesz benne valami csavar”. A Magyar Zene Háza programjainak fő célközönsége tehát: a gyerekek, a szüleik és a tanáraik, valamint a fiatal felnőttek, vagyis egy olyan széles kör, akik nem kifejezetten zenei szakemberek, sőt, az sem biztos, hogy rendszeresen járnak klasszikus zenei koncertekre.

A Magyar Zene Házának összetettsége Sou Fujimoto tervein is megjelenik. A világhírű japán építész vallja, hogy meg kell találni az egyensúlyt, a harmóniát a természetes és az épített környezet között, és ez a lehetőség érdekelte az új intézményben is. Fujimoto egyedülállóan izgalmas, természetközeli épületet tervezett, amely kifejezetten törekszik arra, hogy a külső és a belső tér között teremtett folytonossággal harmonikus átmenetet alakítson ki a természetes és a mesterséges környezet között, s hogy ezzel együtt a lehető legteljesebb mértékben szolgálja a ház különleges funkciójából fakadó igényeket. Az intézmény hármas – múzeumi, előadóművészeti, oktatási – feladata térben is jól elválik: míg a koncert- és az előadóterem, valamint a szabadtéri színpad a városligeti park szintjén lesznek, addig a kiállítóterek a föld alatt, az oktatási helyiségek pedig az emeleten, a ház lebegő kalapjában kapnak helyet.

Fordulópontok

Az állandó kiállítás koncepciója rengeteg együtt gondolkodással és komoly csapatmunkával formálódott és finomodik jelenleg is. Az épület földszint alatti részén három teret alakítanak ki: az állandó és az időszaki kiállítás helyét, illetve itt épül fel a hangdóm is, ahol különféle akusztikai élményekkel gazdagodhatnak a látogatók. A leghangsúlyosabb résznek azonban kétségtelenül az állandó, zenetörténeti tárlat ígérkezik – és rögtön adódik is a kérdés: vajon a 21. században hogyan lehet ezt a hatalmas témát izgalmasan bemutatni? „Például úgy, hogy a kiállítótérbe lépve a látogató úgy érezze magát, mintha egy, a zene történetéről szóló filmbe csöppent volna, amely a zenének a társadalomban, a kapcsolatokban, a mindennapjainkban betöltött szerepéről szól – feleli Batta András. – Sétára hívjuk a látogatót, végig vezetjük egy rendkívül szép történeten, és bízunk benne, hogy a kirándulás végére kedvet kap, hogy elmenjen például a Müpába, a Zeneakadémiára, az Operába vagy a BMC-be.” A tárlat az európai zenetörténet hét nagy fordulópontja köré épül, amelyeket egy remek szakértő csapat – a MOME kiállítás-dizájnnal foglalkozó oktatóitól kezdve a londoni Victoria and Albert Museum kurátorán át a kiállítás tervezőkig – látványban is megfogalmaz. Ennek óriási szerepe van, mert a zene történetét vizuálisan is szeretnék átélhetővé tenni, de úgy, hogy közben a látogatókat arra ösztönözzék: használják a fülüket is. A tárlat az egyetemes – főként az európai – zenetörténetről szól majd, kiemelve természetesen a legfontosabb magyar vonatkozásokat.

Az állandó kiállítás a zene keletkezésével, egy a természet és zene egységét kifejező őserdővel indul, illetve nem írott zenei műfajként ide illeszkedik a népzene is – utóbbi témában Sebő Ferenc népzenész segít tanácsaival. Egy emberpár életén keresztül mutatják be a magyar népzenét, így illusztrálva, hogy az ember életét végigkísérte egy ősi zenei, ének- és tánckultúra. Az első fordulópont az írott zene megjelenése, a középkor egyházi zenéjével. Ezt egy templombelső modellezi, amelyen át eljutunk a 16. század végére, a pompás, többszólamú hangzáshoz, majd jön az újabb fordulat: az opera térnyerése. A negyedik részben virtuális terepasztalon elevenednek meg a zenetörténet szempontjából fontos, 18-19. századi városok, Velence, Párizs, London, Berlin, Bécs, és így tovább – vagyis az ezerarcú Európa. „Ebben az egységben az érdeklődők megismerhetik Bach zsenialitását, meglátogathatják Haydnt Eszterházán, együtt utazhatnak Mozarttal, beleláthatnak Beethoven fejébe. Kiemelten mutatjuk be a magyar nemzeti opera megszületését Erkel Ferenccel, Liszt Ferenc szerzeményei mellett pedig olyan fontos művek is felcsendülnek, amelyeknek ő készítette el a zongoraátiratát. Itt jelenik meg az operaházak és az opera műfajának összetettsége, és külön blokk szól az Osztrák-Magyar Monarchia koráról” – sorolja Batta András.

A Magyar Zene Háza látványterve

A 20. századi zenetörténet elképzelhetetlen Bartók Béla és Kodály Zoltán nélkül, de ez a kor a kísérletek, az újító törekvések ideje is, Mahlertől Debussyn át a mai komponistákig, és ide tartozik a technológia fejlődése, a fonográftól a legmodernebb hanghordozókig, amelyek végigkísérik a mindent elsöprő populáris zenei stílusok térhódítását. „A kiállítás végére eljutunk a saját korunkig, a mai „őserődig”, amikor rengeteg féle zene, zörej, zaj vesz körül bennünket, hogy aztán legvégül visszatérjünk az emberhez. Mert jó, hogy van technikai fejlődés, de az édesanya mégis a saját énekével nyugtatja meg a gyermekét, azaz: a zenével való közvetlen viszonyunk, történjék bármi, örökre megmarad” – teszi hozzá a zenetörténész. Batta András úgy véli, napjainkban olyan sokféle hangzó inger vesz körül bennünket, hogy szinte vágyunk az intim zenei megszólalásra – szerinte részben erre vezethető vissza a komolyzenei hangversenylátogatás reneszánsza is.

Egydimenziós rendszer

Noha az állandó tárlat főként az európai komolyzene történetérről szól, felvillannak benne könnyűzenei előzmények és vonatkozások is, illetve kiderül, milyen eszközökön keresztül hatottak és formálódtak a populáris műfajok. Milyen szerep jutott a könnyűzene történetében a rádiónak, a televíziónak, milyen áttörést hozott többek között a hanglemez, a gitár, a szintetizátor és a DJ-pult, és persze megjelennek az olyan ikonok is, mint Elvis Presley, a Beatles, a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin. Az egyes műfajokat meghatározó városokkal párosítják, így a jazzt New Orleanshoz, a Rhythm and Bluest Chicagohoz, a countryt Nashvillehez, a rockabillyt pedig Memphishez.

A Magyar Zene Házának első időszaki kiállítása azonban kifejezetten a magyar könnyűzene 1957 és 1993 közötti történetéről szól. „A kezdő dátumot az indokolja, hogy a Martiny együttes 1957-ben játszotta lemezre a Rock Around The Clockot – igaz, nem az eredeti címén, hanem Rock and Roll fedőnév alatt, de a fő zenei motívum ugyanaz volt –, s ezt tekintjük a modern magyar populáris zene kezdetének. 1993-ra pedig sok minden lezajlott a könnyűzenében a rendszerváltás után kezdődött átalakulásból, például az intézményi struktúra és a publikációs lehetőségek terén, de megjelentek a külföldi lemezkiadók leányvállalatai és beindult a fesztiválszervezés is” – mondja Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró, a hazai és nemzetközi populáris zene évtizedeit feldolgozó könyvsorozatok szerzője, társszerzője.

A kiállítás középpontjában a Kádár-korszak könnyűzenéje áll majd, tematikus blokkokba sűrítve a műfajokat, előadókat és persze a mindent meghatározó politikai környezetet. Az első nagy egység a dalokra és előadókra fókuszál, és bár a hagyományos tánczene is megjelenik, alapvetően a beatzenéé és a poprocké lesz a főszerep. A következő rész azokat a helyeket és azt a folyamatot mutatja be, ahol a könnyűzene eljuthatott a hallgatókhoz: a kisebb-nagyobb kluboktól a művelődési házakon át a Népstadionig. Külön egységet szentelnek a politikai hatásoknak és kapcsolatoknak. „Egy mai fiatalnak elképzelhetetlen, hogy itt bizony egydimenziós intézményrendszerről volt szó, minden értelemben: a szocialista kultúrpolitika emblematikus figurája, Erdős Péter élet és halál ura volt, azaz csak akkor volt esélye bárkinek a könnyűzenei piacon nagylemezt megjelentetni, ha vele jóban volt. Egyetlen hanglemezkiadó, egyetlen rádió és tévé működött, a belföldi koncerteket kizárólag az Országos Rendezvényszervező Iroda, a külföldieket az Interkoncert szervezte” – sorolja Jávorszky.

Ezen kívül a látogatók megismerhetik a különféle médiumok szerepét, sőt, azt is, hogy milyen volt akkoriban egy hazai és egy külföldi lemezbolt kínálata – ezzel is érzékeltetve, hogy Magyarországon mindig fáziskéséssel jelentek meg a különféle irányzatok: míg a Beatles első dala, a Love Me Do 1962-ben jelent meg, nálunk csak 1966-ban szólaltak meg a rádióban az első magyar nyelvű beat dalok. Az 1969-es Woodstocki fesztivál idején pedig éppen a Zánkai Úttörőtábort avatták az illetékesek. Kiderül az is, hogyan volt jelen a könnyűzene a társművészetekben: filmekben, képzőművészetben, színházban. Az úgynevezett rajongói részben a populáris műfajok divatra gyakorolt hatása követhető nyomon, a különféle kitűzőktől az olyan szubkulturális attribútumokig, mint hogy hogyan nézett ki egy akkori fiatal szobája, milyen poszterek díszítették a falakat.

Valódi élmények

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Magyar Zene Háza egyik legizgalmasabb elemének a hangdóm ígérkezik, aminek az ötletét Gőz László vetette fel még az előkészítő csapatmunka során. „Az első hangdómot az 1970-es oszakai világkiállítás német pavilonjába készítette el Karlheinz Stockhausen zeneszerző. Stockhausen építménye teljes gömb volt, hangszórókkal felszerelve, és a belsejében hat hónapon át napi nyolc órában zenéltek, a szerzők speciálisan erre a térre írt elektroakusztikus darabjait játszották. Zenetörténeti jelentőségű akció volt” – állítja Gőz László. A konstrukció félgömb-változatát később Karlsruhéban is megépítették, 24 hangszórót használva. „Ezt a variációt én is kipróbáltam tíz évvel ezelőtt, és úgy megtetszett, hogy azonnal vettem három dóm sátrat a hozzá való számítógépekkel együtt” – idézi fel Gőz. A Magyar Zene Házába szánt hangdómot 32 hangszóróval szerelik fel, és a félgömbbé alakított térbe belépő látogató minden irányból hallja a különféle hangokat, legyen az elsikló kígyó, csicsergő madár, vagy ordító majom. Közben, a térhatású filmvetítésnek köszönhetően úgy érzi, mintha egy őserdő kellős közepén állna. De a természet hangjain kívül egy szimfonikus zenekar vagy Budapest zajai is megelevenedhetnek a tízperces vetítésekben.

A Magyar Zene Háza múzeumpedagógiai tere

Gőz László úgy véli, a Magyar Zene Házának a zene szeretetére való nevelés a fő küldetése, játékosan: „Ideális esetben a szülő beviszi a gyereket, aki másfél-két óra múlva úgy jön ki a zeneházból, hogy valami megmaradt benne. Mert amit ott lát, hall, tapasztal, esetleg az újdonság erejével hat rá, sőt, akár komolyabban érdekelni fogja, és még az sem kizárt, hogy rendszeres zenehallgatóvá, koncertlátogatóvá válik.”

„A tapasztalat szerint a koncertlátogató családok reprodukálják magukat, vagyis az a gyerek, aki otthon azt látja, hogy zenét hallgatni jó dolog, nagy valószínűséggel felnőttként is eljár majd hangversenyekre. De a család mellett persze fontos szerepe lehet az iskolának, a pedagógusoknak is” – mondja Körmendy Zsolt koncertpedagógus, a Zeneakadémia docense. Mivel a Magyar Zene Házának kiemelten fontos eleme az oktatás, a zeneközvetítés, jól kidolgozott, a múzeumpedagógiával is összhangban működő zenepedagógiai programra van szükség. „A múzeum hagyományos értelemben a kultúra tárgyi lenyomataival foglalkozik. A zene esetében minden tárgyi elem csak közvetve kapcsolódik a zenéhez, maga a zene tárgyi formában nem megjeleníthető. A Magyar Zene Háza, mint zenemúzeum mégis arra vállalkozik, hogy e kapcsolódásokat szisztematikusan rendezve a zenéről, annak történetéről és a kultúrában betöltött szerepéről szóljon, méghozzá a ma emberéhez, különös tekintettel a gyerekekre és a fiatalokra. Nagyon fontos lesz maga az épület, a kiállítóterek, és az az információ is, ami az installációkhoz kapcsolódóan megjelenik – ám hallható zene nélkül mindez érvényét veszti” – fogalmaz Körmendy. Az oktatásban súlyos probléma, hogy a gyerekek sokkal kevesebb zenét hallgatnak az énekórákon, mint amennyit kellene, illetve, hogy nem vesznek részt tevőlegesen az éneklésben, zenélésben. A zeneház kiállításainak meghatározó eleme lesz a hallható zene és az interaktivitás. Körmendy Zsolt szerint a kiállítást vizuálisan és akusztikusan is érdemes tagolni, a különböző korosztályoknak megfelelően. Utóbbira például az audioguide-ok kiválóan alkalmasak, hiszen a segítségükkel mindenki egyénileg hallgathat majd zenét.

„Az élményszerűség régóta jelszó az énektanításban, ám valamiért mégsem valósul meg. Élményszerűvé attól válik valami, ha az ember a sajátjának érzi, amit lát, hall, tapasztal, érez, amit el tud raktározni és a későbbiekben elő tud hívni” – magyarázza a koncertpedagógus. Éppen ezért is fontos, hogy mindaz, amivel a látogatók a tárlatokon találkoznak, valódi élményként raktározódjanak el emlékezetükben.

Összművészet

A zeneházban alkalmazható játékok skálája rendkívül széles, kezdve a szolmizálógéptől a hangszersimogató és hangszerkészítő workshopok-adta lehetőségeken át a zeneszerzésig, karmesterkedésig, zenerajzolásig, a közös éneklésig és zenélésig, vagy a mini táncházig. Képzett múzeum- és zenepedagógusok várják majd a gyerekeket, de természetesen, ha az énekórát tartó szaktanár úgy dönt, hogy ő szeretné kalauzolni az osztályt, arra is lehetősége lesz. Akár előzetesen kiválaszthatja, hogy melyik tematikus sétát, „tanösvényt” szeretné végig járni a gyerekekkel, melyre az internetről letölthető oktatási segédanyagokkal felkészülhet, sőt, a tanítványait is felkészítheti.

„Meggyőződésem, hogy a zenetörténet korszerű értelmezésében, egyúttal a kiállítás koncepciójában is a korábbinál nagyobb szerepet kell kapnia a recepciótörténetnek, azaz a zenei befogadás történetének – hangsúlyozza Körmendy Zsolt. – A tárlat lehetővé teszi, hogy a látogatók átéljék az ember zenéhez való viszonyának történeti változásait, fontos fordulópontjait, ezzel segítve őket abban, hogy saját magukat definiálja zenehallgatóként vagy fogyasztóként.” Körmendy a percepció történeti felfogásával kapcsolatban Zofia Lissa lengyel zenepedagógus-muzikológust idézi: „Mindazoknak a tényezőknek a komplexusából, amelyek összességükben a zene fejlődési folyamatát alkotják, egyedül a zenei percepciót tekintettük mostanáig változatlannak, vagy legalábbis nem sokat törődtünk változásainak jellegével. Nem fordítunk, vagy túlontúl kevés figyelmet fordítunk arra a tényre, hogy a zenehallgatás folyamata merőben más a különböző korszakokban. A zenehallgatás is alárendeltje a történelmi fejlődésnek, mi több: a zenehallgatás fejlődése az alkotás fejlődésének az alapja.” Körmendy Zsolt úgy véli, ez a szemlélet nyújthat megfelelő alapot egy valóban korszerű, minden korosztály számára érthető és releváns zenetörténet-interpretációhoz.

Ha egyetlen kifejezéssel kellene jellemezni a Magyar Zene Házának kínálatát, a legjobb szó talán az összeművészet lenne, hiszen az intézmény kiállításai és programjai egyszerre kínálnak vizuális és zenei tartalmakat, beleértve természetesen az élő zenét is. A zeneházban ugyanis az előadóművészetek is megjelennek majd egy nagyobb multifunkcionális teremben és egy kisebb produkciók befogadására alkalmas előadóteremben, legyen szó komoly-, könnyű-, világ- és népzenei koncertekről, vagy társművészeti programokról. Ami az előadókat illeti, a Magyar Zene Háza szeretne teret adni azoknak a tehetséges fiataloknak, akiknek még nincs lehetőségük föllépni például a Müpában vagy az A38 hajón, de kisebb léptékben már szívesen kipróbálnák magukat. Nem világsztárokban gondolkodnak egyébként sem, hanem érdekes, a zenét a közönséghez közel vivő produkciókban – egy különleges hangszeres előadó Afrikából vagy Ázsiából a zene gazdag, egyetemes, összekapcsoló erejét is megmutathatja.