Az utcák burkolatának színe fekete, ami nyáron jelentősen emeli a városok hőmérsékletét. A ma legelterjedtebb burkolattípus az aszfalt, amely Pesten 1864-ben jelent meg. Azonban 15 évvel később egy másik anyag is elérhetővé vált, amely – ha néhány kedvezőtlen tulajdonsága nem zavar be – sárgává változtatta volna az útjainkat. Ez pedig a keramit.
A sárga keramit szép, tetszetős burkolatot ad, nagy előnye, ami miatt 1879-től egyre nagyobb arányban használták, az volt, hogy a szekerek kerekei alatt némileg halkabb volt, sőt ha megfelelően, homokágyba, szurokkal kiöntve rakták le, a lópatkók zaját is jobban elnyelte, mint az addig megszokott kockakő. Ráadásul magyar találmány volt ez a burkolat.
A budapesti, illetve akkor még pesti és elvétve a budai utakat kővel burkolták, többfajta kemény kőburkolatot alkalmaztak, illetve ahogy említettük 1864-től megjelent az aszfalt is. A kő viszont hangos volt a lovak és a fogatok alatt. Volt olyan anyag, amely halkabb közlekedést tett lehetővé, a fakocka, de az egyrészt drága volt, másrészt viszonylag gyorsan elkopott. A szabály általában az volt, hogy a 13 centiméter magas fakockát akkor cserélték, amikor 4-5 centi elfogyott belőle. Azonban a csere nem volt mindig egyszerű, az 1870-es években egy amerikai vállalkozó viszonylag kedvező áron burkolta le az Andrássy utat és a Lánchidat fakockával, a módszere ugyan gyors volt és olcsó, de nem tartós, pár év múlva az egészet le kellett cserélni.
Azonban az 1870-es évek végén megjelent az új burkolóanyag, a Budapesti Kőszénbánya és Téglagyár Társulat terméke, a keramit. A Rost Ferenc mérnök által megalkotott burkolókövet tulajdonképp egyfajta mésztartalmú agyagból magas hőfokon égették ki, ebből származott a sárga színű és rendkívül szilárd, valamint tömör tégla. A keramitot a vállalat az 1878-as párizsi világkiállításon is bemutatta, és ott ezüstérmet kapott.
Budapesten az Akácfa utcában 1877–1878-ban egy nagyszabású kísérlet zajlott, összesen 19 fajta útburkolatot raktak le, és azt vizsgálták, melyik mennyire tartós. A keramit megfelelt, ezért 1879-től kezdve egyre több helyen rakták le Budapesten, például a Baross téren. A keramitburkolás nem volt egyszerű, ezt Mihályfi József Budapest útburkolatairól című tanulmánya a Magyar Mérnök és Építész Egylet közlönyének 1882. évi 6. számában így írta le:
„A keramitburkolat így készül: a gondosan egyengetett és bunkózott talajra élére állítva közönséges téglából képeztetik az alap, melyben a kötőanyag az 1 r. cémetből, 2 r. homok és 4 r. finom kavicsból kevert malter; az alap tehát nem egyéb, mint egy tömör falazat, mondhatni boltozat; erre a sima alapra 1:2:3 arányú cementmalterba rakatnak a 10/20/20 cm méretű keramittéglák oly módon, hogy a lapjukra fektetett kövek alatt 1 cm. vastag vakolat maradjon; mikor már ily módon nagyobb területen a 10 cm. vastag keramitkövek lerakattak, az 1–15 cm. hézagok 1:2:2 arányú portlandcement-malterral töltetnek meg. A kész burkolat 8–10 napig még szárad, mielőtt a közlekedésnek átadatnák.”
A keramit terjedni kezdett, hiszen az akkori vizsgálatok szerint a felület szép, sima és tiszta volt, az igavonó állatok biztosan álltak rajta, és a zaj, amit a kocsik és az állatok keltettek, valamivel kisebb volt, mint a kockakőnél.
A keramit tehát terjedt, Molnár Álmos összesítése szerint (a Közlekedés és Technikatörténeti Szemle 2018-as évfolyamában megjelent A főváros útburkolatai a Dualizmus korában tanulmányában) míg 1896-ban nem volt kimutatható mennyiségben a keramit a fővárosban, addig 1911-ben már a budapesti utak közül 375 000 négyzetméternél többet burkolt keramit.
A keramitgyártás is fejlődött, 1904-ben például új szabadalmat kapott a Budapesti Kőszénbánya és Téglagyár Társulat egy újfajta lerakási rendszerre. Ennek ellenére a XIX. század elején a keramit térhódítása megtorpanni látszott, ugyanis a burkolatnak volt egy nagyon jelentős hibája, vizesen csúszott. Ráadásul a XIX. század utolsó évtizedében megjelentek az automobilok és a kerékpárok is, amelyek fúvott gumijánál ez komolyabb problémát jelentett. A Magyar Üveg- és Agyagujság 1904. január 15-én ezt írta:
„A keramitgyártás erősen hanyatlik, mert a keramit a kocsiútról mindinkább csak a járda, folyosó, udvar burkolásra szorul. A csatorna építés még csak fogyaszt valamicskét, ha az is megszűnik, a keramitgyárosok valamiféle új czikk gyártására lesznek kénytelenek áttérni. A kísérletezések máris folynak, egyelőre bizonytalan reménnyel.”
Ennek ellenére a keramit a következő évtizedekben fennmaradt, szinte végleges kiszorítása csak az 1970-es évektől kezdődött, amikor is a kockakő és egyéb burkolatokat egységesen aszfaltburkolatra cserélték az aszfaltozási technológia fejlődése következtében.
Ma Budapesten csak elvétve maradt fenn keramitburkolat. Ugyan esőben csúszósabb, de a megszokott feketétől eltérő sárga utcaburkolat igazán különleges hangulatot áraszt.
Nyitókép: A XI. kerületben a Szabolcska Mihály utca ma is keramitburkolatú (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció