Már régóta terveztük, hogy ide eljövünk –, hiszen nincs olyan nagyon sok botanikus kertje a fővárosnak. Főleg ilyen nagy területű nincs még egy (60 hektár!). Igaz, nem is olyan könnyű megközelíteni, mint a Füvészkertet vagy a Budai Arborétumot, valóban egy kirándulással ér fel ide elautózni – útközben többször át- majd visszaléptünk Budapest közigazgatási határán is. Az út két oldalán akácosok, bodzaillat, fóliasátrak kísértek, és még egy nagyon szép, ipari műemlék víztornyot is találtunk.

A kert bejárata előtt büszkén hirdette a tábla: van vendégparkoló – ahol a legnagyobb jóindulattal se fér el öt autónál több… Látszott egyből, ez nem az a hely, ahová csak úgy beugranak az emberek. Ottjártunkkor épp elállt az egy hónapja ömlő májusi eső: ez az időjárás sem emelte a látogatói forgalmat.

„Mennyi idő körbejárni a területet?” – kérdeztük a kis fogadóépületben a kissé meglepett kertészektől, miközben megvettük az 500 forintos belépőjegyet. „Az attól függ, mit lát meg a tájban. Aki csak sétál, laikus, lehet, hogy egy óra után kijön, de a szakmabeliek egy napot is el tudnak itt tölteni.” Mi, ha nem is vagyunk éppen szakmabeliek, végül órákra elmerültünk a kert zöldjében – és bizonyosan vissza is fogunk még ide térni.

Ipari műemlék az arborétum közelében: a Péteri major víztornya (ma lakás?) (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Madártávlatból: nyomtatott prospektus már egy éve nincs, így ezt a táblát érdemes befotóznunk (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Mi az érdekes ebben?

A Soroksári Botanikus Kert nagyjából egy vonalban van a Csepel-szigeti Tamariska-dombbal, ahol nemrég jártunk. Az adottságok is hasonlók részben: itt is homokos, buckás a talaj. A védett terület legmagasabb pontja egy 115 méter magas dombocska (a neve, talán nem véletlenül, Csonthalom), egy „klasszikus” árvalányhajas, cickafarkos bucka. 

De van itt még egy jelentős természeti érték: egy igazi lápos, ez adja a botanikus kert különlegességét. No, persze ezen a korábbi századok emberei jót mulattak volna: mi érték van egy mezőgazdasági szempontból lényegében használhatatlan lápban? Mi már tudjuk, sajnos kicsit későn, mert már szinte az összes ilyen terület elveszett az országban: ez kivételesen gazdag, különleges fajoknak élőhelyet biztosító hely, amely ráadásul ilyenkor tavasszal, nyár elején lenyűgözően szép is.

Ezen a 12 hektáron számos védett növényfaj él (és túlél): most épp a csodálatosan virágzó szibériai nőszirmok uralták a látványt. Egyébként jókor jöttünk: sajnos a rezervátumként őrzött terület fenntartásában mostanában a legnagyobb kihívást a szárazabbá váló hazai klíma jelenti – de ezt most éppenséggel nem érzékeltük, sőt, végül a növénytársulásról szóló tábláig sem sikerült eljutnunk, mert kezdtünk bokáig elmerülni a lápban… 

Szépséges láprétrezervátum nőszirmokkal (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A sok esőtől most minden üde zöld (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A Szent István Egyetem Kertészettudományi Karához tartozó Soroksári Botanikus Kertet 1963-ben hozták létre. Régen is, ma is elsősorban az oktatást szolgálja, így az említett rezervátumi területen kívül a legtöbb növény és társulás afféle élő képeskönyvként vonultatja fel a tananyagot a földrajzi elterjedésüknek megfelelően. Külön rész van Észak-Amerika, Kelet- és Közép-Ázsia, a Kaukázus és persze Kelet-, Közép- és Dél-Európa növényeinek bemutatására, sőt még szubtrópusi-trópusi és mediterrán növénygyűjteményt is megcsodálhattunk.

Látogatóként egyébként kissé mellbevágó volt, hogy rögtön a tanösvény első állomásán egy olyan tábla fogadott, amely szerint Magyarország néhány nagyobb tája (például a Duna–Tisza közti homokhát vagy Mórahalom térsége) az előrejelzések szerint félsivatagos terület lesz hamarosan. A forró száraz nyarakat és a hideg teleket bizonyos növények persze igen jól tűrik: így az első kanyarban kaktuszok és pálmaliliomok fogadtak, hátterükben a homokbuckákat megkötő régi sztárokkal, a feketefenyőkkel. Múlt és jövő: virágzó láprét és kaktuszos félsivatag – ezen is elmerenghettünk a kert sétaútját járva.

Mini Magyarország

A gyűjtemény tulajdonképpen hasonló, mint azok a népszerű makettparkok, amelyek Magyarország különböző híres épületeit mutatják be. Csak itt nem az épített, hanem a természeti örökség egy-egy érdekes darabja látható. Például egy megkapóan szép gyűjtemény a vadrózsákból – felbecsülhetetlen értékű génbank, amelyet közel 50 éve alapítottak. Az eső ugyan nem kedvezett a virágzásnak, de a bokrok még így is virítottak. Hasonlóan szívmelengető a vadgyümölcsgyűjtemény vagy a honos évelőket bemutató kis rét, ahol szintén sok szép virág nyílt.

Gyönyörű látványt hozott a sziklakerti terület is: persze ez nem afféle „sziklakert”, mint amit a parkokban-kiskertekben láthatunk, hanem inkább a középhegységeinkre jellemző karsztbokorerdők, sziklagyepek és lejtősztyepprétek növényfajait gyűjti egybe. A mészkövet és andezitköveket pedig úgy hozták ide, a homok tetejére (a tereprendezésekor bronzkori leletekre is bukkantak!), majd arra telepítették át eredeti termőhelyükről a növényeket.  

Őserdei hangulat két zuhé közt (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Kaktusz és feketefenyő: ez volna a jövőnk? (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A park legnépszerűbb része a tó környéke: itt sok pad van, ahová le lehet telepedni a vizet vagy hát éppen az annak helyén nőtt növényzetet csodálni. A nádas mellett két csodálatos ezüst atlaszcédrusra is rábukkantunk. 

Az egész területben mégis a legnagyobb élményt – a lápi réten túl – az erdők jelentették. A levelekről csöpögött még a víz, a föld párállott: az egész területnek csodálatos, őserdei atmoszférát adott mindez. Itt nincs erdőgazdaság, fakitermelés: a földön ott feküdtek a kidőlt fák, korhatag törzsükkel értékes otthont adva számos állatnak. 

Vízcseppek gurultak le a már elvirított gyöngyvirágok nagy levelein is. Föléjük fél évszázados tölgyes borult: ez az úgynevezett alföldi tölgyes. Egy olyan tájkép, amely valamikor a fél országot jellemezte, ma mégis a kipusztulás fenyegeti. A honfoglaló magyarok, majd a török kor után újra honfoglaló betelepülők ezt láthatták, hisz ez az Alföld természetes társulása (nem a puszta!), legalábbis a homokos talajon.

Az ember javarészt aztán kivágta a tölgyeket (jó fa építeni is, tüzelni is), a megmenekült kis foltokat pedig az elmúlt évtizedek méteres (!) talajvízcsökkenése sorvasztja el. Ezek az alföldi, homoki erdők a legveszélyeztetettebbek most az összes hazai lomberdők közül. Pedig kimagasló természeti értékű, és nem mellesleg, leírhatatlanul szép élőhelyek: ahogy kifelé sétáltunk, már újra bőrig ázva az esőben, csak remélni tudtuk, nem ez lesz ebből a csodálatos erdőtársulásból az utolsó hazai mohikán.  

Vadrózsagyűjtemény: kivételes botanikai kincs (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Üzenet a tölgyfán... (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Csak kifelé vettük észre a bejáratnál elhelyezett Biztatást, Ápriliy Lajos versét: „Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj, / hagyd ott az ingerült és hetyke szókat. / Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, / s hallgasd a zengő, mámoros rigókat.” Így tettünk. 

Zöld, zöld, zöld. Mennyiféle zöld! Ezzel az élménnyel távoztunk: ezért az élményért fogunk még visszajönni. Csak azt a folyton morajló, idegesítően hangos autózúgást is feledni tudnánk, amely a kertet övező M5-ös autópálya felől fenyegetően, kikapcsolhatatlanul és lehalkíthatatlanul idehallatszik…

Nyitókép: Gyöngyvirágos tölgyes (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)