Budapest ostroma a II. világháború legvéresebb városostromai közé tartozik. 1944. december 26-án, az ostromgyűrű végeleges összezáródásával kezdődött és 1945. február 13-án, 102 nap eltelte után ért véget. Az elesett katonák száma mindkét oldalon óriási volt: a mintegy 80 ezres német-magyar védőseregből nagyjából 40 ezer katona esett el, a szovjet hadsereg vesztesége legalább 70 ezerre tehető. A polgári áldozatok száma is hatalmas volt: több, mint 30 ezer ember pusztult el az ostrom idején, közöttük 15 ezer a nyilas uralom idején állandó életveszélyben lévő zsidó származású, jogaiktól megfosztott budapesti. Megsemmisültek a Duna-hidak, és az épületállomány egyharmada súlyos sérüléseket szenvedett vagy elpusztult.
Mivel a IX. kerületben, főleg a Soroksári út mentén, szinte minden gyár hadiüzemként működött, a támadók arra törekedtek, hogy ezeket viszonylag épségben minél előbb megszerezzék, és saját céljaikra használják. A folyamatosan visszavonuló védők ezzel szemben úgy akarták elhagyni a feladott területeket, hogy az ott található gyárak működésképtelenek legyenek. A harc azután a lakónegyedekben is folytatódott és különösen a Belvároshoz közeli utcákban dúlt intenzíven.
Pest délkeleti oldalán 1945. január 1-jén a szovjetek a Rákoskeresztúri temetőig jutottak, betörtve Kispestre. Január 6-án elfoglalták Kőbányát és a Mária Valéria-szükséglakótelepet, majd elérték a Könyves Kálmán körutat és megszállták a Népligetet. Január 11-én bevették a Kerepesi úti temetőt, január 13-án a Ferencvárosi rendező pályaudvart, január 15-én pedig a Boráros teret. Karl Pfeffer von Wildenbruch főcsoportfőnök, a német egységek irányítója január 17-én éjjel adta ki a parancsot Pest kiürítésére.
Január 18-án a németek felrobbantották a Lánchidat és az Erzsébet hidat, és mivel az Összekötő vasúti hidat december 31-én, a Horthy Miklós hidat január 1-jén, a Ferenc József hidat pedig január 16-án már lerombolták, teljesen elvágták az összeköttetést a főváros két oldala között. A IX. kerületben szinte az összes nagyobb gyár és üzem elpusztult, több, mint ezer lakóház szenvedett súlyos sérüléseket. A 25 ezer kerületi lakásból majdnem ötezer vált lakhatatlanná.
A ferencvárosi középületek egyike sem menekült meg a súlyos károktól. Közülük néhányat fontos külön is megemlíteni: a Boráros téren még 1883-ban épült hatalmas gabonaraktárat, az úgy nevezett Elevátorházat és a Soroksári út külső részén 1872-ben átadott Honvédmenházat a főváros vezetése 1947-ben menthetetlennek ítélte és elbontatta.
A Fővámpalota (1874), az Iparművészeti Múzeum (1896), a Központi Vásárcsarnok (1897), a Bakáts téri plébániatemplom és plébánia, valamint a kerületi elöljáróság épülete nagyon súlyosan megrongálódott. Ezeket azonban sikerült újraépíteni, mint ahogy az élelmiszeripar nagy elosztóközpontját, a szintén óriási károkat szenvedett Nagyvásártelepet (1932), a Soroksári úti hatalmas gőzmalmokat, a Közvágóhíd épületegyüttesét (1872) és az 1944-45 folyamán lebombázott vegyiüzemeket és textilgyárakat. Amikor a budai oldalon még rendkívül heves harcok folytak, a ferencvárosi malmokban, a Stühmer Csokoládégyárban és a Gubacsi úti sertésvágóhídon a gyors romeltakarítás után január 20-án újrakezdték a termelést.
A tömegközlekedés, bár csupán részlegesen, de szintén hamar újraindult. Április 14-én az 52-es villamosvonal első járművei ismét összekötötték Kispestet a Kálvin térrel. Ugyanezen a napon az Üllői úti FTC-pályán megrendezték az első labdarúgó mérkőzést is: a Fradi és a Kispest csapata mérkőzött meg egymással. A mindennapi élet normalizálásához azonban még sok időre volt szükség. A legnagyobb feladat a Duna jobb és bal partjának összekötése volt. A szovjet műszaki egységek először a Ferenc József hídon kezdtek el dolgozni. Az eredeti pillérek felhasználásával ideiglenes pontonhíd készült, mely 1945. március 15. és 1946. január 10. között biztosította a gyalogosoknak az átkelést, amikor is a pontonhidat tartó öt dereglyét, a jégzajlás elsodorta.
A híd teljes újjáépítésére 1946. augusztus 19-ig kellett várni, másnap, az avatóünnepségen pedig az is kiderült a közönség számára, hogy Ferenc József helyett Szabadság a híd új, hivatalos neve. Az Összekötő vasúti híd újjáépítési munkálatait 1945 szeptemberében kezdte a Dunahídépítő Vállalatok Munkaközössége, a hidat pedig 1946. október 31-én adták át a forgalomnak.
A Boráros téri, 1937-ben átadott Horthy Miklós híd újjáépítése az előzőekhez képest hosszabb időt vett igénybe. A roncsokra a szovjet műszaki egységek által épített ideiglenes alkotmányon ugyan már 1945 áprilisában gépjárművek hajthattak át, de ezt még novemberben lebontották, és a hídroncstól délre egy másik pontonhíd épült a gyalogosok számára. Az eredetileg Horthy Miklósról elnevezett híd végül Petőfi Sándor nevét viselve 1952 novemberében nyílt meg.
A háborús károk előbb-utóbb mindenhol eltűntek a fővárosból, így a IX. kerületből is. A szétlőtt vagy lebombázott épületek helyére újakat emeltek, a közélelmezés, a közegészségügy, vagy éppen a tömegközlekedés hiányosságait fokozatosan felszámolták. Az ostrom okozta lelki és fizikai sebek azonban még évtizedekig a budapestiek mindennapjainak része maradt.
Nyitókép: Az Elevátorház a Boráros téren 1944 őszén (Fotó: Fortepan/Képszám: 25688)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció