A legbátrabb forradalmár – Jókai Mór szerepvállalása március 15-én

Bár a közgondolkodásban leginkább Petőfi neve forrt össze a március 15-ei ünneppel, Jókai szerepvállalása legalább ennyire jelentős volt, amit a kor neves szakértője Hermann Róbert történész is több helyen megírt. Jókai volt az, aki politikailag a legnagyobb kockázatot vállalta a 12 pont többszöri nyilvános felolvasásával, valamint ő volt az, aki nyilvánosan először elmondta azt a Pilvaxban, ezzel gyakorlatilag megnyitva a forradalom nyilvános eseményeit. És végül ugyancsak Jókai volt az is, aki Laborfalvi Róza segítségével lecsillapította a Nemzeti Színházban a felajzott tömeget, amit sem Petőfinek, sem más forradalmi vezetőnek nem sikerült megtennie. Ráadásul az se mellékes, hogy későbbi írásaival és tevékeny közreműködésével Jókai emelte fel Petőfi kultuszát, valamint a forradalom eszméjét.

Akkor még is, miért kötjük egyértelműen Petőfi Sándorhoz a nap főszerepét? Ennek több oka is volt, az egyik, hogy Petőfi Sándor, akkor már egy ismert és népszerű – mai szóval élve – sztárköltő volt, míg Jókai íróként még csak akkor próbálgatta a szárnyait. Egy másik fontos ok maga Jókai volt, aki több helyen is erősítette ezt a képet, nem véletlen, hogy később maga is „Petőfi napja"-ként emlegette március 15-ét, ahol szerényen háttérbe szorította saját szerepét barátja iránti tiszteletből.

Jókai így fogalmazott 1892-ben, az Írói arcképek munkájában a nevezetes napról.
„Ez is eljött. Március 15-ike volt. Ekkor írta meg a Talpra magyar! költeményét. Élő tanúja vagyok ennek a napnak: s elmondhatom, hogy az az óra, amelyben Petőfi e lángoló költeményét elszavalta a piac közepén, az ifjú Magyarország üdvrivallása között, fordulót képezett Magyarország történetében. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését; ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem. Ezt a napot »Petőfi napjának« nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága elleneseivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarát. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.” 

Petőfi és Jókai nagy napja

1848 márciusában Jókai és Petőfi közösen béreltek egy háromszobás lakást a Dohány utcában, amiről a Pestbuda is írt már bővebben itt.  
A három szobából egyet Petőfi és felesége, Szendrey Júlia, egyet Jókai, a harmadikat pedig közösen használták. Petőfiék számára alighanem anyagilag is könnyebbséget jelentett, hogy Jókai is beszállt a lakás bérlésébe. 

Március elején megérkezett a párizsi forradalom híre, ami cselekvésre sarkallta a pozsonyi országgyűlés reformellenzékét és a pesti értelmiséget. A Pilvax kávéházban összegyűlt ifjak, köztük Petőfi, Vasvári Pál és Jókai, úgy érezték, elérkezett az idő. Az Ellenzéki Kör március 14-i ülésén javasolták, hogy a Kossuth felirati beszéde alapján megfogalmazott, de kiegészített 12 pontot nyilvánítsák a főváros hivatalos programjának, és kezdjenek aláírásgyűjtésbe. A vezetők támogatták az ötletet, de országos mozgalommá akarták bővíteni, így az ülés végül ezt a döntést hozta meg. Jókai 1872-ben így fogalmazott erről: „A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyűlésnek, a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak. Ekkor jön a híre a Bécsben kitört forradalomnak. Nem lettünk volna méltók a ifjú-kor hevére, ha ez a hír fel nem villanyozott volna bennünket.”

A hírek végett a Pilvaxban összegyűlt ifjak úgy döntöttek, nem várnak az Ellenzéki Kör további lépéseire, hanem másnap maguk veszik kézbe az események irányítását.  Reggel Petőfi a Pilvaxba tartva találkozott Vasvárival, akit elküldött Jókaihoz, hogy ott várja meg őt. Nem sokkal később, fél hétkor Bulyovszky Gyula, Jókai, Vasvári és Petőfi már együtt tanácskoztak a közös Dohány utcai lakásukban. Megbeszélték, hogy először a sajtót kell szabaddá tenni, majd Bulyovszky és Jókai kiáltvánnyá szerkesztették a 12 pontot. 
„Négyen voltunk együtt Dohány utcai szobámban: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e napra” – emlékezett vissza Jókai a nagy napra.

Ezután Petőfivel visszatértek a Pilvaxba, amely ekkorra már zsúfolásig megtelt fiatalokkal. Itt Jókai Mór volt az, aki először felszólalt és nem is akármivel hanem a 12 pont kissé kiegészített változatával. A korabeli források több helyen is megemlítik ezt a jelenetet.  Birányi Ákos: Pesti forradalom. (Martius 15-19.) Hiteles adatok nyomán. Pest (1848) című munkájában a következőképpen fogalmazott:

„Ezen égi dallal keblében Petőfi, s a 12 pontu proclamatióval Jókai, márt. 15-kén reggel a szabadság csarnokában együtt megjelenvén, előbb Jókai kiálta ki a proclamatiót következőleg: „Testvéreim! A pillanat, mellyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, mellyeket eddig tőlünk elvontak s kivánjuk a sajtó szabadságát, censura rögtöni eltörlését; — felelős ministeriumot Budapesten; — évenkinti országgyűlést Pesten, és azt rögtön! — Törvényelőtti egyenlőséget polgári s vallási tekintetben; — kivánjuk, hogy a nemzeti őrsereg rögtön felállittassék, védje hazáját minden férfi, egyenruha ne legyen; — közös teherviselést; — urbéri viszonyok megszüntetését; — esküttszéket képviselet alapján, magunk választjuk biráinkat magunk közül; nemzeti bankot, idegen bankjegyeket nem akarunk elfogadni. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, — magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. A politikai statusfoglyok bocsáttassanak szabadon. Unió Erdély és Magyarhon közt! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet s bizni önerejébe s az igaz ügy istenébe! Egyenlőség, szabadság, testvériség!“

Majd folytatja, hogy: „Felolvastatván Jókai Mór által a fentebbi proclamatio, a jelenvolt közönség annak minden egyes pontját viharos tetszéssel fogadá. Utána Petőfi lépett elő, s elragadó lelkesüléssel szavalá el nemzeti dalát. Az elhatározó pillanatot e szavak, e lelkesülés teremté elő.”

Ezután a forradalmi lelkesedéstől fűtve elhatározták, hogy végigjárják az egyetemi karokat, és a diákság támogatását kérik. Először az orvoskar udvarán, majd a mérnököknél és a jogászoknál ismétlődött meg a jelenet, hogy Jókai felolvasta a 12 pontot, Petőfi pedig elszavalta a Nemzeti dalt. 

A naplófeljegyzések szerint mindenhol ugyanaz volt a forgatókönyv, a tömeg pedig egyre növekedett. Jókai vállalta ezzel a márciusi ifjak közül a legkomoly kockázatot, hiszen a politikai követelések többszöri nyilvános felolvasása több ezer ember szeme láttára történt. Politikailag sokkal súlyosabb vádak érhették volna Jókait, mint Petőfit, ha mindketten túlélik a forradalmat, mivel a Nemzeti dal egy költő irodalmi műve volt, ami persze eléggé egyértelmű volt, de mégiscsak egy művészeti alkotás, ami kimagyarázható. Jókai felszólása azonban minden esetben egy rendszerváltással felérő politikai követelés volt. Jókai későbbi visszaemlékezéséből is érezhető ennek a súlya, ahol fogalmazott, hogy: „Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: »Mit kíván a magyar nemzet«. Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva.”

Az egyetemistákkal egyre növekvő tömeg a Landerer és Heckenast nyomdához vonult, hogy kinyomtassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Petőfi naplója szerint ő javasolta ezt, míg Kléh István A pesti forradalom története 1848-ban (Pest, 1848) című műve szerint Jókai ötlete volt ez is. „Most menjünk a nyomdába , hol a 12 pont ki fog nyomatni.“ Szólt Jókai és a tömeg megindult, mentében nőttön nőtt, mint szokott a folyam. Csatlakoztak számos minden korú s rangu férfiak" – olvashatjuk Kléh korabeli munkájában. A nyomdába küldött delegáció – Petőfi, Vasvári, Jókai és Vidács – lefoglalta a sajtót, és megkezdődött a két forradalmi dokumentum cenzori engedély nélküli nyomtatása.

Jókai visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy: „Landerer nyomdája előtt már valamennyi írótársunkat mind együtt találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a Nemzeti Színház tagjai, férfiak, nők. Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé. „Ej, uraim! kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra múlva a golyók hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?” S arra minden esernyő eltűnt a fejek fölül." 

Labrofalvi Róza és Jókai Mór forradalmi pillanata

A március 15-ei események lezárásához kapcsolódik, hogy aznap délben a forradalmi ifjak kérték Bajza Józsefet, a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy az esti előadást változtassa meg, és a meghirdetett darab helyett a betiltott Bánk bánt tűzzék műsorra. Jókai visszaemlékezése szerint Bajza örömmel teljesítette a kérést.  A Jókai által szerkeztett Életképek 1848. március 19-i száma úgy fogalmaz, hogy: „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruhában; a nemzeti kokárda minden férfi és nő keblére feltűzve, a szín közepén a háromszínű zászló.”  A március 19-i szám jelentősége még az volt, hogy az addig Jókay néven publikáló író, ebben a számban nevében az y betűt i-re cserélte, ezzel is kifejezve, hogy nemesi előjogaival nem kíván élni és a polgári magyar társadalomhoz tartozik. 

Jókai a Nemzeti Színházban való eseményeket több verzióban is elmesélte
„A nagy napot fényesen kellett bevégezni. A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak; Bánk bán lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végig hallgatni. Neki a »Talpra magyar« kellett. Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának; Bánk-bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét. Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a »Szózat«-ot. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett. – Mit adjunk még? A zenekar rázendítette a Rákóczi-rohanót. Ez gyújtott – de nem oltott. Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól. Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról: – Éljen Táncsics! Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél."

Másik megemlékezésében azt is leírja, hogy a Színházban „hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki Irínyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni [lelkesíteni]; elveszett még Vasvári szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kísérté meg a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a színházat szétbontani készült. Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni Táncsicsnak, s bemutatni helyette a színpadon, ami nagy sérelem lett volna a nép jóhiszeműségén. Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez a proszcéniumból. S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra. Ott találkoztam legelőször is Laborfalvi Rózával, ki saját nemzetiszínű kokárdáját vette le, s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé. Hanem ez aztán hatás volt! Mit beszéltem, azt nem tudom…” 

Érdekes, hogy az események után jóval, 1898-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján már kissé színesebben írta meg a történetet, ahol már emlékezett rá, hogy mit mondott. „Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyen forma szónoklati remeket hangoztattam: – Látjátok ezt a háromszínű bokrétát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti casino urainak paletotján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvy Rózához kezet szorítani…. Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata."

Jókai Mór március 15-ei tetteivel örökre beírta nevét a magyar történelem aranykönyvébe. Azon a napon nemcsak a forradalom egyik szellemi motorja volt, hanem a politikai változás egyik legbátrabb hírnöke is. A fiatal íróból ekkor vált elkötelezett hazafivá, aki nem csupán tanúja, hanem aktív alakítója lett a történelem sodró erejének. Ha van cím, amelyet e nap hősei közül valaki méltán kiérdemelhetett, az a legbátrabb forradalmáré – és ez a cím Jókait illeti.

Nyitókép: Jókai Mór a nyomdánál (részlet), Barabás Miklós, 1848