A Lánchidat Széchenyi István építtette, ezt mindenki így tudja. De valójában ez nem teljesen igaz. A híd létrehozásában anyagilag Széchenyi István alig vett részt. Aki a vagyonát beletette, az nem volt más, mint báró hodosi és kizdiai Sina György Simon bankár, azaz Georg Sina, a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb embere, akit Széchenyi csak nagyon hosszas rábeszéléssel tudott rávenni arra, hogy egyáltalán beszálljon egy borítékolhatóan rossz üzletbe. Hogy a Lánchíd üzletileg bukás lesz, vélhetően se Széchenyi, se Sina előtt nem volt titok, de Széchenyi mégis rá tudta beszélni Sinát, hogy vegyen részt ebben a – Magyarország számára fontos – vállalkozásban.
Miután Sina igent mondott, egy hosszú tárgyalási folyamat eredményeként megszületett egy szerződés az állam és a vállalkozó, azaz a bécsi bankár között, ebben rögzítettek számos dolgot, például azt, hogy ki mennyi vámot fizet a hídon, de azt is, hogy milyen lesz a híd. De ez még mindig nem adott alapot a híd megépítésére, ez csak egy engedély volt. Sinának a konkrét feladatokra egy vállalkozást kellett alapítania, amely egyrészt magát az építést lebonyolította, azaz megrendelte az építőanyagokat, fizette a munkásokat, az alvállalkozókat, a mérnököket, a szállítást, másrészt kezelte a pénzügyeket, és harmadrészt üzemeltette a kész hidat. E vállalkozásnak egyébiránt az igazgatója Széchenyi István bizalmi embere, Tasner Antal volt.
Ráadásul egy olyan beruházásról volt szó, amely addig itthon, de még a Habsburg Birodalomban is példátlan volt. A munka összértéke ugyanis hatalmas összegre rúgott. Ugyan a korai számítások nagyon optimistán még 2-2,5 millió forintról szóltak, de a híd végleges tervei alapján ennél is hatalmasabb összeg körvonalazódott.
A Lánchídtársaság részvényeket bocsátott ki, összesen 10 000 darabot. Az erről szóló hirdetés, benne a híd építési programjával, azaz azzal a dokumentummal, amely a leendő részvényeseket kellett, hogy meggyőzze, 1840. július 31-én jelent meg. Addig a háttérben élénk egyezkedés folyt Sina és a vállalkozásba bevont többi bankház, azaz a Wodianer és a Rothschild bankházak, valamint Sina és Széchenyi között arról, hogy ki mennyi részvényt vesz át. A két másik bankház végül a részvények harmadát kötötte le. Aki valójában huzakodott a komolyabb részvényjegyzéstől, az maga Széchenyi volt, ugyanis ahogy közeledett a részvénykibocsátás, Széchenyi úgy csökkentette azt a részvénymennyiséget, amelyet hajlandó volt megvenni, végül 150 000 forintnyi, azaz 300 részvényre tett ígéretet.
A részvények 500 forintba kerültek, és hivatalosan 10 000 darabot adtak ki. Deák Antal András és Amelie Lanier a Széchenyi István és Sina György közös vállalkozásai című munkájában feltételezi, hogy a három bankház titokban még 228 részvényt kiadott a későbbiekben, de nem nyerészkedni kívántak, hanem a vállalkozás katasztrofális pénzügyi helyzetén javítani, ugyanis a költségek az építkezés végére elszálltak, a híd nem 5, hanem jóval több, mint 6 millió forintba került.
A részvényjegyzés 1840. augusztus elsején indult, és elvileg 1841 február elsejéig tartott. Mennyire volt sikeres? Nem nagyon. A 10 000 részvény egyharmadát ugyan átvette a Wodianer-Rotschild kör, de a megmaradt kétharmadra alig akadt jelentkező. Széchenyi nem tehette meg, hogy ne vegyen, de szinte azonnal elkezdett megszabadulni a részvényektől.
Az 500 forint is hatalmas összeg volt, még akkor is, ha eleve részletekben, 5 év alatt kellett befizetni az összeget. Azonban nem igazán volt sikeres az ügylet, nagyon nehezen keltek el a részvények, azoknak csak egy kis részét vásárolták meg magánemberek, és a következő években is minimális volt a mozgás ezen értékpapírok piacán. A Lánchídtársaság első, 1848-as közgyűlésén (igen, csak 1848-ban tartotta meg első közgyűlését a társaság) 48 szavazó részvényes vett részt. Ez nem pontosan mutatja a részvényesek számát, mert csak az szavazhatott, akinek legalább 10 részvénye volt. A legnagyobb részvényes mindig is Sina György maradt, akinek 1856-os halálakor 2712 darab volt a birtokában.
A Lánchídtársaság – mint minden akkori részvénytársaság – fix 5, illetve időnként csak 4 százalék kamatot fizetett a részvények után, azaz nem érte el az általános befektetési 6 százalékos kamatszintet, és a részvények árfolyama is, egészen az 1870-es megváltásig, alig emelkedtek a névérték fölé a tőzsdén, sőt sokszor az alatt jegyezték azokat.
Ennek ellenére – nagyrészt Széchenyi István rábeszélőképességének, állhatatosságának és Sina György pénzének köszönhetően – a Lánchíd 1849-re elkészült, akkor ez volt a Habsburg Birodalom legnagyobb értékű beruházása.
Nyitókép: A Lánchíd, még csak előzetes tervként, 1839-ben (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció