Nem kellett volna nagyon sok ahhoz, hogy az Építészeti kalauz igényes és jó könyv legyen. Csupán alkalmazni kellett volna egy szerkesztőt a kézirat elkészülte után. Egy szerkesztőt, aki kapásból kiszúrja a – helyenként ordító – hibákat.

Például, hogy a Hűvösvölgy nem a Szipka-patak mentén húzódik (hanem az Ördögárok mentén), hogy a Napraforgó utcai kísérleti telep nem szigeten van (hanem a patak és a villamos töltése között) és nem is öt évvel a Wekerle-telep után készült (azt 1908-ban, ezt 1931-ben kezdték építeni), hogy az út nem „pontosan” az Alkotás Pointnál kanyarodik Pest felé (hanem jó 250 méterrel előbb, szintben is alacsonyabban). Talán azt is kiszúrta volna, hogy a Rákóczi hidat belvárosinak titulálni kicsit problémás, hogy a képeken nem „archeológiai”, hanem régészeti ásatás van, hogy a Gellért-hegy előbb volt Kelen-hegy, és aztán nevezték el a mártírról, nem fordítva, hogy a Kékgolyó utcai evangélikus templomnak nem „hamar találtak gyülekezetet”, hanem éppen e közösség építtette és így tovább.

Mert az efféle bosszantó hibák kétkedővé teszik az olvasót a könyv többi adatával szemben is. És sajnos talál újabbakat is: például megakad a szeme azon az állításon, hogy a magas építési költségek miatt Lechner 1901 után „már nem kapott több nagy megbízást”. Dehogynem kapott!

Tényszerűnek valószínűleg az sem fogadható el, hogy a Nemzeti Színház épülete, amellyel szemben a szerzők többször kifejezett mély ellenszenvvel viseltetnek, nem került fel egy képeslapra sem. Különösen fájók ezek a hibák, ha figyelembe vesszük, hogy a könyv eredetileg a német olvasóközönségnek íródott és jelent meg 2012-ben. Amit most mi a kezükben tarthatunk, nagyrészt fordítás – sajnos sokszor egészen nyers, magyartalan fordítás. A kézirat és a (tavalyi) hazai megjelenés közti időt jó lett volna áthidalni kisebb frissítésekkel, legyen szó a Millenárisról, a Széll Kálmán térről, a Bálnáról, az Erzsébet térről vagy a Kopaszi-gát rendőrségi épületéről.

Az Építészeti kalauz pedig igazán hiánypótló, izgalmas, új színt hozó kötet a Budapesttel foglalkozó könyvek palettáján. A szerzők, Arne Hübner és Johannes Schuler 250 fővárosi épületet választottak ki rövid ismertetésre és méltatásra.

A legtöbb könyvben az efféle válogatásba zömmel a dualizmus korának városépítészeti csodái szoktak bekerülni, itt azonban egészen máshová helyeződött a hangsúly: kétszáz közülük az ezredforduló után épült, és csak a maradék ötven az, amely a szecessziótól az 1990-as évekig terjedő közel százötven évben készült. Így valóságos felfedezésként hat végigolvasni a könyvet, Budapest új arcát mutatja benne, rácsodálkozhatunk szép és izgalmas új épületeire. 

Rendkívül informatívak a bevezetőként felvonultatott térképek is, amelyek plasztikusan mutatják, hogyan vált világvárossá ez a hely. Szép a kötet fotóanyaga is, és hasznos segítséget nyújtanak a tájékozódásban mind a részletes városrészi térképek, mind a panorámafotók. Valóban lehet a címben jelezett kalauzként használni és bejárni vele egy-egy vidéket, különösen, hogy az egyes alfejezetek valóban egy-egy néhány kilométeres körzetet mutatnak be. Az utolsó fejezet a városhatáron túlra is elkalauzol egy építészeti sétára. Az épületleírásokban tömör, informatív, szakmai nyelven megfogalmazott kritikákat olvashatunk, és ezekre sokszor rá is vagyunk utalva, hogy megértsük az adott épület gondolatiságát, adott esetben a nagyszerűségét.

Arne Hübner, aki egyébként a kötetnyitó tanulmányában siralmas képet fest a magyar építőiparról (ami szerinte 2011-ben a „teljes összeomlás” állapotában volt), és egy sajátos minősítő rendszert is kidolgozott: az épületek mellett egy, kettő vagy három csípőspaprika-ikon jelzi, hogy különleges házzal van dolgunk. Nem tudom, hogy a paprikának a magyar országimázsban betöltött szerepén túl mi köze a kortárs építészethez, az viszont tanulságos, hogy melyek az így kiemelt alkotások.

A „régi klasszikusok” közül csak a Margit körúti 1938-as Weiss Manfréd-ház, a Városmajorban álló Árkay-féle Jézus Szíve plébániatemplom és a belvárosi Szervita tér összképe kapott ilyen minősítést. A félmúltból, most kapaszkodjanak meg, a Naphegy tetején álló MTI Székházat, egy Paulay Ede utcai üvegfalú irodaházat (téves Andrássy úti címmel!) és a Széna térhez közeli Hattyúházat emelték ki.

A többi díjazott mind már az ezredforduló után épült, köztük a legismertebbek a Művészetek Palotája, a Graphisoft park, a Budapesti Német Iskola, a Fővám téri metróaluljáró vagy a Dózsa György úti ING-irodaház, de találunk köztük családi házakat is. Hübner szerint az, hogy „a könyv számos – két vagy három paprikamotívummal –, különösen csípős értékelést kapott épülete a város körül található, önmagáért beszél.

A válogatással lehet vitatkozni, de csak akkor, ha a szerzők példája nyomán mi magunk is bejárjuk és személyesen felfedezzük Budapest új értékeit!