Az építészet történetében nem számít szokatlannak, hogy egy elismert építészt a gyermeke is sikeresen kövessen a tervezői pályán. Az azonban világviszonylatban is igen figyelemreméltó, hogy egy család egymást követő generációiból hatan is meghatározó építésszé váljanak. A Rimanóczy család ilyen: idősebb Rimanóczy Kálmán (1840–1908) és kisebbik fia, ifjabb Kálmán (1870–1912) a XIX. században gyors fejlődésnek induló Nagyvárad városképét épületeikkel máig meghatározó, ismert és elismert alkotók voltak.

Az idősebb fiú, Rimanóczy Árpád (1867–1925) egy családi viszály következtében Nagyváradról távolra sodródva a Műegyetem elvégzése után a Magyar Királyi Honvédség mérnöktisztje lett, és számos katonai épület tervezőjeként szerzett magának hírnevet.

A Pasaréti tér a buszvégállomással és a templommal 1940-ben, idősebb Rimanóczy Gyula (Fotó: Fortepan)

Árpád idősebbik fia, idősebb Rimanóczy Gyula (1903–1958) vitte tovább a család építészhagyományait, s általa már Budapesttel is összefonódott a Rimanóczyak története. Gyula a Királyi József Műegyetem elvégzése után a kor kiemelkedő mesterei mellett sajátította el a szakma – neobarokk – gyakorlatát, majd a húszas évek végétől fokozatosan az akkor rendkívül újszerű modern építészet felé fordult, s hamarosan a hazai avantgárd meghatározó alkotójává vált. 1930-ban már a CIRPAC (a CIAM, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa magyar szekciója) és a Magyar Mérnök és Építész Egylet által szervezett lakásépítési ankét szervezőtitkáraként küzdött a modern építészet széles körű elfogadásáért.

Bár a két világháború közti politikai-társadalmi rend nem kedvezett a különböző modern irányzatok itthoni elterjedésének, Rimanóczy Gyula számos kudarca ellenére is kitartott, és végül több, Budapest városképét máig meghatározó épületet épített fel. A pasaréti Szent Antal templom és ferences kolostor a korai, radikális modern tervek után végül a XIX. századi olasz novecento hatását tükrözve, lágyabb formákkal valósult meg. Évekkel később Rimanóczy buszvégállomás-épületet is tervezett a Pasaréti térre, amely a templommal egységes épületegyüttest alkot. A harmincas évek második felére, elsősorban a templom sikerének köszönhetően már elismert építész volt, sorra nyerte a pályázatokat, s nyomukban a megbízásokat. Legmeghatározóbb művei a zuglói Cházár András utcában felépült Postás Nyugdíjas Otthon (1937), a Dob utcai Erzsébet Automata Távbeszélő Központ (később KPM, 1937), a Mester utcai OTI-rendelőintézet (1940), a zuglói Nemzeti Sportcsarnok (1941) – amely egy nagyszabású, egy további nagycsarnokból és öltözőépületből álló együttes egyedül megvalósult tagja – és a Bosnyák téri templom, amelynek építését Budapest 1944-es ostroma félbeszakította, s fel nem épült tornyát csak 2014-ben fejezték be. A fő munkák mellett számos családi ház, villa is született az építész tervei nyomán.

A II. világháború, majd a hamarosan beköszöntő új politikai-társadalmi rend következtében megbicsaklott a felfelé ívelő alkotói pálya: Rimanóczy tervei az irodájával együtt megsemmisültek az ostrom során, s nem viselte jól azt sem, hogy a negyvenes évek végétől államosították az építészpraxisokat, és neki is állami tervezőintézetben, a Középülettervezési Irodában (KÖZTI) kellett folytatnia a munkát egyszerű beosztottként. Ebben az időszakban főként vidéken valósultak meg munkái, amelyekért 1953-ban Ybl Miklós-díjat is kapott, 1955-re viszont a tervei szerint épült fel a Budapesti Műszaki Egyetem három vöröstégla burkolatú épülete, az R, a T és a H (a műegyetemi legendárium szerint „Rákosi, Tudás, Haladás...”).

Az istvánmezei Nemzeti Sportcsarnok 1956-ban, idősebb Rimanóczy Gyula (Fotó: [Modern] [Ipari] Építészetért Alapítvány)

A budai Duna-part panorámáját máig meghatározó épületegyüttes annak bizonyítéka, hogy Rimanóczy milyen bravúrosan védte ki a Rákosi-éra alatt kötelezővé tett szocialista realizmus archaizálásra törekvő elvárásait: a skandináv klasszicizáló modernizmus és a két világháború közti olasz építészet formai jegyeinek megidézésével elkerülte, hogy az elvárt „Sztálin-barokk” megformálásával kelljen teljesítenie a „szocialista tartalom, nemzeti forma” doktrínáját.

Korai, 1958-ban bekövetkezett halála előtt még megérhette, hogy fiai, ifjabb Rimanóczy Gyula (1932–1992) és Rimanóczy Jenő (1933–) is elvégezték a Műegyetem Építészmérnöki karát, sőt az ötvenes években néhány építészeti pályázaton indultak is közösen. Ifjabb Gyula 1958-tól a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (Buváti) tervezője lett, s innen is ment nyugdíjba 1986-ban. Számos magas színvonalú épülete máig a főváros utcaképeinek meghatározó darabja. Csak a legjelentősebbeket kiemelve közülük: a XVII. kerület (Rákoskeresztúr, 1963) és a XVIII. kerület (Pestszentlőrinc, 1983) új tanácsházai (ma a kerületi önkormányzatok), az 53 lakásos OTP-társasház a Victor Hugo ás a Kresz Géza utca sarkán (1965), a Csalogány utca 22–24. szám alatti 43 lakásos társasház (1966), a rákoskeresztúri üzletház és piaccsarnok (1975), valamint a Vám- és Pénzügyőrség Auróra utcai iroda- és lakóháza (1987).

A Műegyetem T és H épülete 1957-ben, idősebb Rimanóczy Gyula (Fotó: [Modern] [Ipari] Építészetért Alapítvány) 

Garzonház, Rimanóczy Jenő (Fotó: [Modern] [Ipari] Építészetért Alapítvány) 

A Vertesz-irodaház, Rimanóczy Jenő (Fotó: [Modern] [Ipari] Építészetért Alapítvány) 

Öccse, Jenő a műegyetemi diploma után a kor meghatározó építészmestere, Szendrői Jenő hívására került az Építész Mesteriskolába, s vele egy időben az Ipari Épülettervező Vállalathoz (Iparterv), a kor egyik vezető tervezőintézetéhez. Megépült házai közül az Óbudai Kísérleti lakótelep garzonháza (1961) az első jelentős budapesti épület, melynek koncepcióját még apjával és bátyjával alkották meg. A Fehérvári úti, kormánykitüntetést érő Vertesz-irodaházat (1963) és a Maros utcai, 25 lakásos OTP-társasházat (1966) már önállóan tervezte; majd főként vidéki tervek következtek, s egy Ybl Miklós-díj, 13 évvel édesapja után. Kimagasló munkája lett volna a Gulyás Zoltánnal és Kollár Lajossal közösen tervezett új budapesti sportcsarnok (1969), amely id. Rimanóczy Gyula soha meg nem valósult istvánmezei csarnoka helyén épült volna meg.

Jenő a pályája második felében az ország több városába tervezett nagy kórházakat, melyek végül gazdasági nehézségek miatt nem valósultak meg. 1978-tól a Mesteriskola meghívott mestere, s az Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) főmérnöke lett, ahol maga köré gyűjtötte a kor tehetséges, ifjú mesteriskolás építészeit. Akkori tanítványai a rendszerváltás utáni magyar építészet meghatározó alkotói, a budapesti városkép késő XX. századi alakítói lettek.

A most 84. évében járó mester 2017. október 10-én, kedden este 18 órától lesz a Lechner Tudásközpont „Fehér köpeny & rajzasztal” című beszélgetéssorozatának ötödik vendége, ahol a Rimanóczy-építészdinasztiáról és saját pályájáról fog mesélni.