II. József, Magyarország „kalapos királya” 1784. április 7-én írta alá azt a rendeletét, mellyel az addig a pozsonyi várban őrzött Szent Koronát – más országok, tartományok koronáival együtt – a koronaőrök és négy testőr kíséretében Bécsbe a császári kincstárba vitette, és ott „üvegalmáriomban” tárolták. Ezzel az intézkedésével az uralkodó egyszerű kincsként és kincstári darabként kezelte a magyarok Szent Koronáját, megfosztva azt minden szakrális tartalmától. Az uralkodó rendelkezése olyannyira szembement a magyar hagyományokkal és szokásrenddel, amelyek iránt semmilyen megértést sem tanúsított, hogy még az udvarhoz hű és lojális Helytartótanács tiltakozását is kiváltotta. Persze eredménytelenül, mert II. József korántsem akarta ebbéli döntését megváltoztatni.
Halála előtt viszont – miként közismert – belátta reformintézkedéseinek kudarcát, és néhány kivételtől eltekintve az összes rendeletét visszavonta. Az 1790. január 28-án hozott döntése értelmében a Bécsbe szállíttatott koronát visszaadta a magyar népnek, akik ezt már nem a császárvároshoz közeli Pozsonyban, hanem attól jóval távolabb, Magyarország régi fővárosában, Budán kívánták tovább őrizni. „A koronát és az clenodiumait [drágaságait, ereklyéit, féltve őrzött kincseit], mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni”, amiről gróf Pálffy Károly udvari kancellár hamarosan gondoskodott is. Néhány hét elteltével, 1790. február 21-én hatalmas ünnepség keretében érkezett meg a Szent Korona Budára.
Az a fényes pompa és díszmenet, amelyet Budán télvíz idején rendeztek, fejezi ki leginkább azt az elégtételt és örömöt, amit akkor a magyarok éreztek. Azt az örvendezést, hogy a Szent Koronaként tisztelt nemzeti ereklyénk, mely nélkül magyar király sohasem gyakorolhatta törvényesen hazánkban az uralmát, visszakerült Magyarország középkorban kialakult és az 1703-ban kiváltságlevélben is rögzített fővárosába, Budára.
II. József 1784-es közigazgatási reformjai után, mikor a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát Pozsonyból Budára költöztette, ez volt a másik olyan intézkedés, mellyel Buda a török megszállás alóli felszabadulást követően ténylegesen is kezdte visszanyerni az 1703-as kiváltságlevelében megfogalmazott fővárosi rangját. A korona Budán történő őrzését törvényben is rögzítették, mivel az 1715. évi XXXVIII. tc. még Pozsonyt nevezte meg őrzési helyéül.
II. József halálát követően testvérét, Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc német-római császár harmadik fiát, II. Lipótot választották meg magyar királynak. Lipót a magyar törvények közé iktatott hitlevelében megfogadta, hogy „az ország szent koronáját a honlakosok régi szokása és a hazai törvények értelmében, a közülök egyértelmüleg, valláskülönbség nélkül, e czélra megválasztott és megbizott bizonyos világi személyek által az országban fogjuk őriztetni”, amit az akkori törvényalkotó rendek az 1790/91. évi VI. törvénycikkben olyan precízen és megfontoltan írtak körül, hogy érdemes ezt a maga teljességében idézni:
„A királyi szent felség kegyesen beleegyezvén, hogy Pozsonyban ünnepélyes szertartással végbement szerencsés megkoronázása után az ország szent koronája a hozzá tartozó drágaságokkal együtt Buda szabad királyi fővárosba vitessék át, és azon törvények eltörlésével, melyek annak Pozsonyban való őrzését rendelik, ugyanott tartassék: az ország karai és rendei elhatározták, hogy az emlitett szent korona, mely eddig sok veszélyben forgott és csak az égiek kedvezéséből maradt meg, a hozzá tartozó drágaságokkal együtt, az ország szivében Budán őriztessék, és az országgyülésileg egybegyült karok és rendek beleegyezése nélkül soha máshová ne vitessék vagy el ne vitessék; érintetlenül maradván az 1715:XXXVIII. törvénycikknek váratlan és nyilt veszély esetére, a veszély elmultáig, a szent koronának ideiglenesen való átszállitásáról tett rendelkezése.”
II. Lipótot 1790. november 15-én, jelképesen Szent Lipót napján koronázták magyar királlyá. A magyar rendek Budán szerették volna őt trónra ültetni, azonban ez ekkor még meghiúsult, a több mint kétszáz éves szokásnak megfelelően Lipótot Pozsonyban koronázták magyar királlyá. Erre az alkalomra a koronát Budáról – Esztergomon és Győrön keresztül – Pozsonyba kellett szállítani. Lipót azonban mindössze csak két évig uralkodott, 1792. március 1-jén hasnyálmirigy-gyulladás következtében meghalt.
II. Lipót utóda fia, I. Ferenc lett, ám őt már nem Pozsonyban, hanem Budán koronáztak magyar királlyá. Az 1792-es budai koronázás a Pozsonyban kialakított hagyományos szokás szerint zajlott.
Ferenc 1792. március 1-jével lépett a magyar trónra és május 20-ára hívta össze Budára a koronázó országgyűlést. A koronázásra az országgyűlés ideje alatt június 6-án került sor a Budán tartott diétához közeli ferencesek Mária Magdolna-templomában (a későbbi Helyőrségi templomban), a mai Kapisztrán tér 6. szám alatt. Az ezt megelőző napon, június 5-én átszállították a koronázás eszközeit a budai Várból a templomba, majd másnap az eseménysorozat reggel 7 órakor kezdődött, mikor az udvar lovon vonult a templomhoz, ahol az esztergomi érsek és a szolgálattevő papság fogadta.
Ferenc letette az egyházi esküt, majd felkenték és felöltöztették. Ráadták Szent István saruit, a palástot, átvette a jogart, az országalmát és a kardot. Ez utóbbival három vágást tett, amivel azt jelezte, hogy a vallást minden támadástól megvédi. Ezt követte koronázási mise keretében a koronázás, ami a hagyományoknak megfelelően az esztergomi érsek és a nádor kiváltságai közé tartozott. A koronát Batthyány József hercegprímás és a leendő király, I. Ferenc öccse, az 1790-ben nádorrá választott Sándor Lipót főherceg együttesen helyezte I. Ferenc fejére. A koronázást követően „Éljen a király!” felkiáltással köszöntötték az új uralkodót. Felzúgott a Te Deum és díszlövéseket adtak le a budai Várban.
Az ünnepélyes ceremónia a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban folytatódott, ahol I. Ferenc Szent István kardjával aranysarkantyús lovagokat avatott. Hátra volt még a koronázási eskü és a „négyvágás”, melyekre a vár alatt elterülő Vizivárosban került sor. Nagyjából a mai Corvin téren egy díszes földdombból készült emelvényen állva hangos szóval mondta el I. Ferenc az őt körülvevő világi és egyházi előkelők, valamint katonák és polgárok előtt a koronázási eskü szövegét.
Majd a Landstrassén (mai Fő utca) végigvonulva a király a mai Bem térre érkezett, ahol az előkészített földdombra lovagolt, ott kardjával a négy égtáj felé jelképes vágásokat mért, jelezve, hogy az országot minden ellenségtől megvédi.
Délután 1 órakor kezdődött a koronázási lakoma az országgyűlés tagjainak megvendégelésével, az ünnepélyes napot pedig este 7 és 9 óra között fogadás zárta, melynek végeztével a királyi udvar megtekintette a városi díszkivilágítást.
Szokás volt azonban a királyi hitveseket is megkoronázni, melyre most négy napot kellett várni, és a korábbi szokásoknak megfelelően egyházi szertartásból és koronázási lakomából állt. A koronázásra június 10-én ugyancsak a Mária Magdolna-templomban került sor. A szertartáson I. Ferenc teljes magyar királyi díszben, koronával és palásttal ült a templomban. Feleségét, Mária Terézia Karolina nápoly–szicíliai királyi hercegnőt azonban nem a Szent Koronával koronázták meg, hanem egy az erre az alkalomra készített, úgynevezett házi koronával. A Szent Koronát ugyanis mindig a törvényesen megválasztott uralkodó fejére helyezték. 1563 óta hagyománnyá vált viszont, hogy a megkoronázott királyné jobb vállát megérintették a Szent Koronával, ami Mária Terézia Karolina esetében is megtörtént. Magát a koronázási misét – ugyanúgy, mint Ferencnél – Batthyány József esztergomi érsek celebrálta, a házi koronát viszont nem ő, hanem Bajzáth József veszprémi püspök helyezte a királyné fejére, ami 1216 óta tartozott a veszprémi püspök kiváltságai közé.
A kétnapos ünnepség a pozsonyi szokások szerint zajlott, de sokkal szűkebb körben. Buda messze volt a nyugati előkelőségek számára, így nagyon kevesen jöttek el ez alkalommal. De nemcsak messze volt, hanem Pozsonyhoz képest ekkor még dísztelenebb is, nem sok látnivalót ígérve az ide látogató idegenek számára.
Ferenc uralkodását merev konzervativizmus jellemezte: erős rendőrállamot épített ki és besúgórendszert működtetett. Ám több mint három évtizednyi uralkodás után kénytelen volt lazítani a szigoron: 200 évvel ezelőtt, 1825-ben Pozsonyba összehívta az országgyűlést. Ez az országgyűlés Magyarország polgári átalakulásának a nyitányát jelentette: ekkor kezdődött meg a gazdasági, közigazgatási és politikai reformok előkészítésére, és ekkor, 1825-ben ajánlotta fel Széchenyi István összes birtokainak egy évi jövedelmét, 60 ezer forintot a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia létrehozására.
I. Ferenc 1792-től haláláig, 1835. március 2-áig ült a magyar trónon, ami a magyarországi királyok uralkodási idejét tekintve az élmezőnybe tartozik. A dobogós helyről ugyan lecsúszott, Ferenc József, Luxemburgi Zsigmond és I. Lipót után azonban a maga 43 évével övé a 4. hely. Első volt viszont abban, hogy Budán koronázták magyar királlyá, amit a magyar történelemben még két budai koronázás követett, I. Ferenc Józsefé 1867-ben és IV. Károlyé 1916-ban. I. Ferenc koronázása új korszakot nyitott a magyar királykoronázások sorában, mivel Esztergom, Székesfehérvár, Pozsony és Sopron után Buda is a koronázóvárosok sorába lépett.
Nyitókép: I. Ferenc megkoronázása Budán a ferences Mária Magdolna-templomban 1792-ben (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum TK Grafikai Gyűjtemény, 10716 lt. sz.)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció