Hollán Ernő 1824. január 13-án született Szombathelyen egy nemesi származású, de polgári foglalkozású családban, apja ugyanis orvosként dolgozott. Idősebb bátyja, Adolf továbbvitte az apai pályát, Hugó testvére viszont katonatiszt lett, és Ernő is őt követte: 1839-ben a bécsi hadmérnöki akadémiára iratkozott be. Huszonkét évesen már főhadnagy, és e rangban érte 1848 tavaszán a forradalom kitörése is.
Nyáron viszont már századossá léptették elő, és a délvidéki hadszíntérre vezényelték. Az itteni csatákban kitűnt vitézségével, aminek köszönhetően Kossuth Lajostól az őrnagyi fokozatot is megkapta, illetve a kormányzó kinevezte Pétervárad várának kapitányává, egyúttal fő hadmérnökévé. Érdekesség, hogy elődje az a Heinrich Hentzi volt, akire később a budai vár védelmét bízták az osztrákok.
A szabadságharc bukása után Hollánt szigorú őrizet alatt tartották szülővárosában, aki ezt az időt az írásnak szentelte, és összeállította a Taglalati (analytikus) mértan című könyvét, melynek alapján később, 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Három év múltán rendes tagja is lett a tudóstestületnek. Fogságából szabadulva az 1850-es évek első felében egy speciális mérnöki szakterülettel, a talajjavítással foglalkozott, mely a felső földréteg szilárdságát hivatott fejleszteni. Anyagi helyzete is rendeződött, így harmincévesen megnősült, Békássy Antóniát vette feleségül.
Nem ment feledésbe katonai, hadtudományi zsenije sem, és az abszolutizmus idején már nagy tekintéllyel bírt. Ez – kiegészülve mérnöki eredményeivel – tökéletesen alkalmassa tette a korszak fő beruházása, a vasútépítés irányítására. Kezdetben a dunántúli vonalakat határozhatta meg, illetve több vasúttársaság alapításában is részt vett. Pestre is a vasút ügyei érdekében költözött, 1861-ben ugyanis a Déli Vasút főfelügyelőjének nevezték ki. Publikált e témában is, írásai közül az 1862-ben megjelent, Magyarország vasúti hálózatáról című tanulmánya és a Magyarország forgalmi szükségletei és a vasútügyek újabb kifejlődései című könyve (1864) emelkedik ki.
Szakmájában azt tapasztalta, hogy a még meglehetősen fejletlen Magyarországon az elszigetelten tevékenykedő mérnökök olykor akaratlanul is akadályozták egymást: hiányzott egy olyan szervezet, amely összekötötte volna őket, és lehetőséget biztosított volna az eszmecserére. Ezért 1866-ban 250 taggal megalapította a Magyar Mérnök Egyesületet, mely a következő évben megkezdte egy közlöny kiadását is. A periodika első számának előszavában a szerkesztők így köszöntötték az olvasókat:
„…a kitűzött czélt – Magyarországon a technikai ügy szellemi és anyagi érdekeit előmozdítani – a mérnök-egyesület aligha fogná megközelíteni […] ha oly közeggel nem rendelkeznék, mely a technika haladásának folytonos szemmel tartása mellett, különösen hivatva lenne alkalmat adni a technikai ügyek körül fölmerülő hazai kérdések tüzetes megvitatására […]. Ebbéli meggyőződésének adott a mérnök-egyesület f. évi május 20-án tartott alakuló közgyűlése kifejezést akkor, midőn egy magyar mérnöki szaklapnak azonnali megindítását sürgető indítványt határozatra emelve, a részletek megállapítását a választmányra bízta.”
Ez a bizonyos választmány döntött az Egylet felépítéséről is, melyet hat osztályra tagolt: I. Út-, vasút- és hídépítészet; II. Vízépítészet; III. Gépészet és gyáripar; IV. Földmérés és mezőgazdasági ipar; V. Bányászat; VI. Középítészet. A tagság létszáma az első években rohamosan bővült, de ezzel egyenes arányban nőtt a konfliktusok lehetősége is: az építészek 1871-ben már kiválással fenyegetőztek, amit csak úgy lehetett megakadályozni, hogy létrehoztak egy VII. Műépítési szakosztályt is, egyúttal Magyar Mérnök- és Építész-Egyletté módosult a szervezet neve. A századforduló után egy VIII. Vegyészmérnök szakosztállyal alakult ki a végleges felépítés. Az egyre tekintélyesebbé váló intézmény 1872-ben saját székházra is szert tett a belvárosban, először a mai Lónyay és Gönczy Pál utcák sarkán álló, Ney Béla tervezte épületben, 1908-ban pedig a Reáltanoda utca 13–15. szám alatti épületbe költözött át.
Az Egylet tevékenysége is egyre sokrétűbbé vált: míg kezdetben főleg felolvasásokra szorítkozott, később már tervpályázatokat is hirdettek, kongresszusokat és kirándulásokat szerveztek, munkadíjtáblázatokat alkottak, javaslatokat terjesztettek a szakminiszterek. Értelemszerűen a Közlöny tartalma is színesedett, kezdetben leginkább csak mérnöki alkotásokat és szakkönyveket mutattak be, illetve mérnöki témájú dolgozatokat is közöltek. A nagyobb lélegzetvételű értekezések mellett csak másodsorban adtak helyet rövidebb értesítéseknek, jegyzeteknek és hirdetéseknek, ám a korszakot kutató történészek, művelődéstörténészek számára ezek is igazi kincsek. A művészettörténészeknek az építészek súlyának növekedésével vált érdekesebbé a lap, amit a szerkesztőség így harangozott be:
„Közlönyünknek legkiválóbb feladatát éppen a hazai műtárgyak ismertetése képezi. Minmagunkat is első sorban az kell, hogy érdekeljen, ami közvetlen közelünkben, úgyszólván szemeink láttára történik. […] Kérelmünk, az ügy érdekében tett ezen újabb felszólalásunk különösen azon t. tagtársainkat illeti, kiknek terve szerint, vezetése vagy felügyelete alatt érdekesebb építkezések folynak, melyek ismertetése, míg egyrészről aránylag csekély fáradtságba kerül, másrészről pedig éppen azon a hiányon segítene, mely közlönyünkben leginkább érezhető s mely annak értékét nem kis mértékben csökkenti.”
A változatosság a képmellékletek formájában is tetten érhető, az 1872-es évfolyam kilencedik számában közölték például az Ybl Miklós által tervezett Margit fürdő kupolájának metszetét és egy sarokrészletét is. Arról egyébiránt, hogy mi jelenhet meg, egy szakmai szerkesztőbizottság döntött, melyet a főszerkesztő vezetett. E feladatot az első években Szily Kálmán (1867), Kruspér István (1868) és Ambrazovics Béla (1869–1870) látta el, utóbbihoz 1871-ben Ney Béla is csatlakozott, aki azután több évig meghatározó egyénisége lett a lapnak. Leghosszabb ideig azonban Edvi Illés Aladár szerkesztette (1891–1917), és az ő ideje alatt érte el a legnagyobb terjedelmet is. Az Egylet 1882-ben egy Heti Értesítő kiadása mellett is döntött, mely azonban nem lett annyira hosszú életű, 1910-ben ugyanis megszűnt. A publikációkhoz szükséges kutatómunkát a tagok számára egy saját könyvtár és kéziratgyűjtemény is segítette, 1883-ban könyvkiadót is alapított a szervezet.
Hollán a bokros teendői miatt nem vett részt a lap szerkesztésében: 1865-ben a felsőőri választókerület képviselőjeként bekerült az országgyűlés alsóházába, 1867-ben közlekedési, 1870-ben pedig hadügyi államtitkár lett Andrássy Gyula, illetve Lónyay Menyhért kormányában. Politikusként olyan nagy horderejű ügyeket vitt keresztül, mint például a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia megszervezése, ami rendkívül sok energiáját emésztette fel. Ettől függetlenül szívén viselte a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletet sorsát is, és hogy elfoglaltságai esetén is jó kezekben legyen, alelnöknek Ybl Miklóst kérte fel. Hatvankét évesen 1886-ban vonult nyugalomba mind az Egyletből, mind a hadseregből, ahol egészen az altábornagyi rangig emelkedett. A politikusi pályáját azonban folytatta, de már a főrendiház tagjaként.
Mikor leköszönt a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet éléről, kartársai Hollán-pályadíjat alapítottak a tiszteletére, mellyel minden évben a Közlönyben megjelent két legjobb tanulmány íróját jutalmazták. Az elismerés értékét növelte, hogy minden szerző csak egyszer kaphatta meg. A mérnöki, katonai és politikai érdemekben megőszült Hollán Ernő 1900. május 28-án hunyt el. Az Egylet egészen az 1944-es megszűnéséig megemlékezett róla a pályadíjak formájában, szülővárosa a belvárosban nevezett el utcát róla, Budapesten pedig a XIII. kerületben, Újlipótvárosban viseli közterület a nevét.
Nyitókép: Hollán Ernő, a Vasárnapi Ujság illusztrációja, 1870., 49. szám
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció