Forradalmi átalakulást hozott a magyar oktatásügyben az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter által kidolgozott 1868-as népoktatási törvény, melynek részenként bevezették az általános tankötelezettséget, a tanszabadságot (magántanulás és az intézmények közötti választás lehetősége), és a törvény meghatározta az egységes népoktatási rendszer intézménytípusait is. Ennek részeként pedig létrehozta az állami tanítóképezdéket. 

Báró Eötvös József 1867 körül (Forrás: mnm.hu)

Az ország különböző vidékein 20 állami, középfokú tanítóképezde felállítását irányozták elő, az első ilyen intézmény a Budai Állami Tanítóképezde volt, amely 1869 novemberében kezdte meg működését egy osztállyal, hat tanárral és tíz növendékkel a Vérmező keleti oldalán, az I. kerület, Attila utca 97-99. számú Szeidl-féle házban. Az épület ma már nem létezik, helyén 1937-1938-ban épült fel Györgyi Dénes műve a Székesfővárosi Elektromos Művek megrendelésére.

Eötvös az intézet megbízott igazgatójának Schwicker Jánost nevezte ki, aki csak az első, az 1869/70-es tanévben töltötte be a tisztséget. A tanterv szerint a hároméves képzés során a növendékek tanításában és nevelésében hármas célt kellett elérni:“1. önzéstelen emberszeretetet, 2. szükséges tudományokat és azok tanítási módját és 3. szellemi és testi ügyességet”. A tanterv egyik vezérelve, hogy „a tanítóképezdei tanításnak a népiskolai tanítás előképének kell lenni” számos vitára alkalmat adott, ugyanis sokan úgy értelmezték, hogy „a képző az általános műveltség fejlesztésében megelégedhetik az elemi népiskolai színtájjal”. 

Gyulai László rajza az Országház utcában működő Budai Állami Tanítóképezdéről (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1881. 28. évf. 24. szám)

A képezdében a diákok heti 30-32 órát tanultak, ebből a pedagógiai tárgyak és gyakorlati tanítás 13 órát tett ki, a többi a humán, reál tárgy, kertészet és testnevelés volt. A következő két évben hatról tizenkét főre emelkedett a tanári létszám, és az oktatás a második és harmadik évfolyamon is megindult.  

A tanítóképezde 1871-ben átköltözött az I. kerület,  Országház utca 14. szám alatti házba. A Mátyás-templom plébánia hivatalának ma helyet adó, kétemeletes, klasszicista lakóház a XVIII. században még egy földszintes épület volt, melyet  1834-ben vásárolt Ferenczy István szobrász.

Az Országház utca 14. szám alatt 1871 és 1874 között működött a tanítóképezde. A felvétel 1940 körül készült (Forrás: BTM Vármúzeum Könyvtára)

Ekkor egyemeletessé bővítették az épületet, és klasszicista stílust kapott. Ferenczytől 1846-ban Tenczer (Lejthényi) Károly vásárolta meg a házat, ekkor alakították át kétemeletessé, ma is látható megjelenése erre az időszakra datálható. Az épület igazán impozáns: hattengelyes főhomlokzatát háromtagú főpárkány zárja, a földszint felett övpárkány, emeletenként végigfutó könyöklőpárkányok tagolják. 

Három évvel később, 1874-ben az intézmény már a későbbi pénzügyminisztérium Országház utcai, északi sarkának helyén álló klasszicista, kétemeletes házban kapott hajlékot. 

Az intézmény Országház utcai, második épülete, ahol 1874 és 1883 között kapott helyet (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1881. 28. évf. 24. szám)

Ezt a korszakot már a stabil vezetés jellemezte: Gyertyánffy István 25 éves igazgatósága alatt, vagyis 1873-1898  a képezde igazi virágkorát élte. Gyertyánffy az eötvösi koncepció híve volt, és nagy elkötelezettséggel kezdett hozzá a szervezéshez. A Paedagogiumnak átnevezett intzémény a következő iskolatípusokat fogta össze: 1. állami népiskola, mint a tanítóképző intézeti tanári tanfolyam minta- és gyakorlóiskolája, 2. állami tanítóképző intézet, mint a tanítóképző intézeti tanári tanfolyam minta- és gyakorlóiskolája, 3. állami polgári iskola, mint a polgári iskolai tanítóképző intézet minta- és gyakorlóiskolája, 4. állami polgári tanítóképző intézet szakcsoportokkal, 5. Tanítóképezdei tanári tanfolyam. A tanári kar 1873-tól 1881-ig 10-ről 30 tagúra bővült, a képzés tartalmi és módszertani fejlesztése pedig valóban „mintaképezdévé” emelte az iskolát. A hároméves képzést szűkösnek minősítették, így 1881-ben miniszteri rendelet tette általánossá a négyéves képzést.

A tanítóképző intézet a Győri úton 1883 és 1911 között kapott otthont, a Testnevelési Főiskola későbbi épületében (Forrás: gallery.hungaricana.hu)

A tanítóképző 1883-ban átköltözött a Győri út 13. szám alá, amely később a Testnevelési Főiskola (ma Magyar Testevelési és Sporttudományi Egyetem) főépületeként híresült el. A helyet ideiglenesnek szánták, és tervek között szerepelt egy önálló székház felállítása. A Hauszmann Alajos által 1882-ben tervezett mű a maga idejében is reprezentatív középületnek számított.

Nyerstégla homlokzattal látták el, kétemeletes kialakítással, U-alakú alaprajzi elrendezéssel. Jellegzetességei az íves ablakok körüli vöröstéglás keretezések, az ablakok alatti égetett agyagrozettás díszítések vagy a lezáró párkány alatti vörös téglából készített fogrovatos alátámasztás. A Paedagogium működését sok vita övezte fennállása alatt, ennek tudható be, hogy Gyertyánffyt 1898-ban hirtelen nyugdíjazták. A Paedagogium felbomlott, a Kiss Áron vezette iskola ismét a népiskolai tanítóképzésre összpontosított, immár Budapesti Tanítóképző Intézet néven.   

Kézügyességi terem a Győri úti tanítóképzőben (Forrás: Kelemen Elemér, A budai tanítóképző 150 éve, ELTE Tanító és Óvóképző Kar, 2019)

Időközben elkészült a tanítóképző első önálló otthona 1911-ben a Mozdony utca 40. szám alatti telken, Nagy Virgil műegyetemi tanár tervei szerint. Ma is olvasható a bejárat felett: „I. Ferencz József Magyarország apostoli királyának dicső országlása alatt, gróf Apponyi Albert és később gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszterek idejében.” Ma szinte alig simerhető fel, annyira másként mutatott akkortájt az épület. Homlokzata tagoltabb volt,  dombormű díszítette egyebek közt a bejárat fölötti részt középen, további két sávban, valamint a tetősík magasságában is.

Tanári kar 1910 körül (Forrás: Kelemen Elemér, A budai tanítóképző 150 éve, ELTE Tanító és Óvóképző Kar, 2019)

A tetősík fölé koronás, kupolaszerű tetőfelépítmény került, ebben volt az intézet csillagvizsgálója. Közel 80 helyiség, tornaterem, dísz- és zeneterem, zongoragyakorló szoba, szertárak, iskolaszolgai és igazgatói lakás, orvosi rendelő kapott helyet mintegy 1600 négyzetméteren, de tartozott az iskolához botanikus kert és teniszpálya is.  

Az intézet épülete a Fery Oszkár (ma Kiss János altábornagy) utcában 1921 után (Forrás: FSZEK Budapest Gyüjtemény)

Véget vetett a szép ívű fellendülésnek az I. világháború. Állandósultak a tanítást akadályozó tényezők, így az energia- és élelmiszerhiány, járványok, háborús károk. A képző tanárai és diákjai közül 1914 és 1918 között harmincan vesztették életüket. A Tanácsköztársaság időszakában az épületet Cserny József különítménye (a Lenin-fiúk), fegyvertárként és laktanyaként használta, a pincében pedig csendőröket végeztek ki (Fery Oszkár altábornagyot is) A tanítóképzőt ez idő alatt kitelepítették, és majd csak  1920-ban költöztek vissza az 1921-től Fery Oszkár, meggyilkolt altábornagyról elnevezett utca épületébe. 

A szétlőtt épület 1944-ben (Forrás: Kelemen Elemér, A budai tanítóképző 150 éve, ELTE Tanító és Óvóképző Kar, 2019)

Az 1930-as éveket az ötéves képzés tartalmi megszilárdítása és  a kor szellemének megfelelő átalakítása jellemezte. Padányi-Frank Antal igazgató a hazafias szellem és a vallásos érzület fejlesztése céljából vezette be a szülőföldtanulmányokat és a vallásos nevelés intézményesülő formáit,  valamint „a tanítói hivatás órája” is ekkor jött létre.

Az épületet dísztelenül, leegyszerüsítve állították helyre a II. világháború után. A felvétel 1969-ben készült (Forrás: Kelemen Elemér, A budai tanítóképző 150 éve, ELTE Tanító és Óvóképző Kar, 2019)

A II. világháború súlyos megpróbáltatások elé állította a tanítóképzést is. Az oktatás akadozott, majd szinte teljesen leállt. A német hadsereg 1944 májusában elfoglalta és katonai kórházzá alakította az épületet. A ház az ostrom során több mint száz lövést kapott. Szinte teljesen megsemmisültek az osztálytermek ablakai és ajtajai, bombatalálat sújtotta  a csillagvizsgálót és a dísztermet, a Riegler-orgona elpusztult, a zongorák és harmóniumok, valamint a könyvtár és a szertári állomány jelentős része. Aztán 1945 áprilisában megkezdődött a romeltakarítás, és fokozatosan a tanítás is újraindult, bár az iskola kertjében felhalmozódott törmelék eltüntetése éveket vett igénybe. A homlokzatot is leegyszerűsítették, majd  hatvanas években a  Pest megyei MSZMP-székház építése miatt a terület jelentős részét elvették az iskolától.

Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar Kiss János altábornagy utcai épülete (balra) napjainkban (Fotó: Mészáros Dávid/pestbuda.hu)

Egy 1958-as rendelet az érettségire épülő, hároméves tanítóképző intézetek felállítását rendelte el, de még két évtizedet kellett várni a változatlanul három évfolyamú, de már főiskolai jellegű képzés bevezetéséhez. A Budapesti Tanítóképző Főiskola nevet 1975 szeptemberétől viselte az intézmény, ami immár óvónőképzéssel is kiegészült. A rendszerváltást követően jelentős tartalmi és szervezeti változásokra került sor. A legjelentősebb az ezredfordulón történt, amikor  intergráták a főiskolát az Eötvös Lóránd Tudományegyetemhez, és immár ELTE Tanító és Óvóképző Főiskolai Kar néven működött tovább. 130 éves önállóságát követően a budai tanítóképző történetében ezzel  új fejezet kezdődött.
 

A nyitóképen: A Tanítóképző Intézet Fery Oszkár utcai (ma Kiss János altábornagy)  épülete 1921 után (Forrás: tok.elte.hu)