Sok régi magyar város fejlődésében jelentős tényező volt a bányászat, akár Felvidékre, akár Erdélyre vagy az újabb korokban mondjuk Pécsre gondolunk. Ránézésre Buda is lehetne ilyen, hiszen a hegyek közt húzódik. De az igazság az, hogy itt ez maximum csak építőanyag-bányászatban merült ki, sajnos se ezüst, se arany, se más efféle kincs nincsen a budai hegyekben. Mészkő, az igen, ez remek alapanyag volt a mészégetéshez. Meg agyag, az is jó minőségben volt, gondoljunk csak az óbudai híres téglaégetőkre vagy akár a Széll Kálmán tér gödörszerű alakját létrehozó egykori agyagbányára. Ha nagyon akarnánk, az Apáthy-szikla kőzetében is van egy kis bauxit, de ez már tényleg csak tudományos ínyencség.

Pesten hasonló a helyzet: itt ugyan egy egész városrészt hívnak Kőbányának, de ez, ahogy neve is mutatja, szintén építőanyag-bánya volt. A többi meg homok és mocsár.

Egyszóval a bányászmúlt csekély Budapesten, mégis van néhány bányászathoz kapcsolódó emlék és szobor a városban. Ezek annak köszönhetik létüket, hogy az iparágból meggazdagodottak fővárosi bérházba fektették vagyonukat. Például Róth Flóris, aki a salgótarjáni bányászat (és egyúttal a város) felvirágoztatója volt a két világháború közt. Amikor 1940-ben nyugdíjba vonult, tőkéjét az akkor kiépülő Pasarét egyik telkén felhúzott bérvillába fektette. A ház, ahogy ma is mutatja rajta a felirat, Nagel Jenő építész tervei alapján épült fel, stílusában igazodva a környék Bauhaus villáihoz. Félkörívben záródó erkélye, térformálása, földszinti ablakainak rácsozata ma is hordozza e stílus jellegzetes jegyeit.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

„Figyelem! Pasaréti út 74. épülő luxus bérvillában 2-3 szoba hallos, erkélyes úri lakások, kp. fűtéssel, meleg vízzel, garázzsal májusra kiadók” – jelent meg a Pesti Hírlap apróhirdetései közt 1940 februárjában. Valóban modern épület készült hát el, ahol – ahogy az 1940-es távbeszélő névsorból kiderül – még telefonja is lett a beköltözőknek (akik nagyrészt műszaki értelmiségiek voltak, köztük egy bányamérnökkel is). Homlokzatára pedig Szent Borbála került – ez volt az a korszak, amikor egy homlokzathoz még hozzátartozott a szobor is. A környék Bauhaus épületein itt is, ott is láthatunk ma is madonnákat, olykor szenteket vagy más díszítőszobrokat.

Szent Borbála persze nem véletlenül díszíti e házat. A középkor óta meglévő kultusza a bányászok körében erős volt: ő óvta meg a hirtelen robbanástól és az egyéb tűzzel kapcsolatos balesetektől a munkásokat. A gyönyörűen megformált, légies alak alatt, akinek a lábainál talán egy tárna bejáratát látjuk, és ott van az ismerős bányászköszöntés is: Jó szerencsét! Róth úr ennyit idecsempészett hát Budára a salgótarjáni világból.

Budapesten van még néhány hasonló emlék. A Pasaréti úttól nem messze, a Városmajor utca elején is álldogál egy nagy csákányos bányász a 84/b bejárata felett.  Ez már az '50-es évek robosztus alakja: a közterkep.hu adatai szerint az épület a Budapesti Ásványörlő Vállalat lakóháza volt, ezért került rá Berczeller Rudolf Rezső szobrászművész alkotása. Bányászszobor díszítette ugyanezen forrás szerint egy ma már nem látható Fürj utcai Bauhaus villa homlokzatát is, és ilyen témájú díszkút áll a Pozsonyi úton is a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. Alkalmazottainak Nyugdíjintézete számára épült bérház udvarán is (a 44–46-os száma alatt). 

Beszédes emlékei mind egy kornak, amikor még fontos identitáselem volt a bányászat, és amikor fontos szempont volt az is, hogy ne csak a szorosan vett lakófunkció épüljön ki, hanem legyen egy élhető és otthonosságot teremtő lakókörnyezet is.