„Schaár Erzsébet tereket alkot” – írta a magyar szobrászról Pierre Emmanuel, a Francia Akadémia tagja. Való igaz, hogy Schaár művészetében a modern szobrászat új térértelmezése jelent meg a hatvanas években, de mindezt hosszú út előzte meg.  

Schaár Budafokon, a Leányka utcában született 1908. július 27-én. Az Iparrajziskolát követően a Képzőművészeti Főiskolára járt 1924–1926 között, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond volt a mestere. Tizenhét évesen megformázta édesanyja portréját, ez a munka már egyértelműen kimagasló karakterábrázoló képességét mutatta, és Schaár a hatvanas évekig így, vagyis portéistaként értelmezte önmagát. 

Déryné szobrát 1953-ban a Városligetben állították fel, 1965-ben került a Margit-szigeti Művészsétányra (Fotó: Jámbor Ivett)

Korai munkáira jellemző volt a klasszikus, finom mintázás, majd a szobrok felülete változni kezdett, megjelentek a burjánzó, expresszív, durván kezelt felületetek. Mint mondják, „saját szobájában látta meg alkotásainak színpadát, ebből az intim térből kerülnek ki főszereplői”. A negyvenes évek végén készült „Kint és bent” című reliefsorozatában előrevetiti új témáját, a térre és az emberre koncentrál. Ez ki is teljesedik a hatvanas években, kilép a portrészobrászatból. Figuráit térbe állítja, a kívül és a belül kerül témái középpontjába. Eltűnik az addig jellemző törékenység, finom szépség, a világvégi, magányra ítélt ember arcnélkülisége és ezt kifejező törékenység lép helyébe.

Schaár Erzsébet kacsú, egyedül álló figurái és Alberto Giacometti alakjai közt szokás hasonlatosságot felfedezni, de ahogy Bakos Gábor is megjegyzi: míg Giacometti figuráinak végtagjai vonallá vékonyodnak, és egyvonalúságuk nem jelöl ki maguk között teret, addig Schaár alakjainak felületén látható a mintázó kéz lenyomata, „a szaggatott faktúra érzelmi vonást kölcsönöz az emberi karakterüket mindvégig megőrző alakoknak". 

Később a kompozíció elemeit körbezáró „átlényegített, belső szobrászi tér” válik a központi kifejező erővé. Az egyik legjellegzetesebb alakja ennek a korszaknak a Kóré (1966), ami a térbe nyúló és kapaszkodó alakjával uralja, beszippantja vagy inkább túlnövi a teret. Azt, hogy alkotóként ekkor talált magára, igazolja 1967-es nyilatkozta: „Talán tíz éve sincs, hogy szobrásznak tartom magam”.

Radnóti Miklós-emléktábla, 1965 (Fotó: Jámbor Ivett)

S. Nagy Katalin – aki nyomon követte az 1962-től Munkácsy-díjas Schaár művészetét, 1969 és 1972 között járt is hozzá, és interjút is készített vele – írja: kortalan volt, filigrán, mélységes szomorúsága rendkívüli módon hatott. Szeretetéhsége és a magánya jelenik meg figurái arcain.

 A hatvanas évek végétől új anyagot, hungarocellt használt az alkotó. Az építészet, az architektúra, az egymással érintkező vagy egymást átszakító tér és az ember érdeklődésének homlokterébe kerül, a Tihanyban bemutatott Tudósok (1968) már építészeti elemként hatnak.
 

A neves orvos, dr. Káldor Adolf portréja Budafokon (Fotó: Jámbor Ivett)

Az Antwerpenben, Genfben is megjelenő alkotót 1972-ben felkérték Székesfehérváron egy életműkiállításra, amit először visszautasított, majd 1974-ben mégis megjelent az Utca című művével (azóta, főművének tartják).

A kompozíció közvetlenül a Csók Képtár belső nagy terméhez készült. A monumentális, 24 méteres alkotás egy utca, anyaga hungarocell, kóc, tükör, textil, növényi alapanyag volt. Az utcán végigsétálva az ember találkozhatott Szabó Lőrinccel, Benedek Marcellel, Kernstok Károllyal, Radnóti Miklóssal, Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal, Petőfivel (két megformálásban is). A kompozícióban megjelent a művésznő édesanyja, egy kisfiú és egy fiatal lány is. A visszatérő téma pedig a tér és az idő elválaszthatatlansága, a személyiség bezártsága, magánya. Ugyan az eredeti változat az anyagok múlékonysága miatt elveszett, a mű gipsz- és műanyagváltozata ma Pécsett látható. Schaár 1975-ben halt meg Budapesten.

1972-ben készült Goldmann György szobra, ami az V. kerület Kálmán Imre utca 15. számú ház falán látható (Fotó: Jámbor Ivett)

Fővárosi köztéri alkotásainak egy része megsemmisült vagy ellopták: Déryné szobra, Radnóti portréja néhány a megmaradtak közül. Több műve található a Magyar Nemzeti Galériában vagy Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban, hagyatékának jelentősebb hányada ma a székesfehérvári Szent István Múzeumban látható.