A romantikus nemzeti szobrászat mestere, Izsó Miklós 1831. szeptember 9-én született a Borsod vármegyei Disznóshorváton, a mai Izsófalván. Apja, Itso József elszegényedett nemes volt, anyja Szathmári Eszter nagy múltú református papi család gyermeke. Miklós 1840-től a felvilágosult szellemiségű Sárospataki Kollégiumban tanult, akárcsak később színésszé lett öccse. A forradalmi események miatt tanulmányai megszakadtak, majd 1849. február 20-án honvéd hadnagyként a szabadságharc katonájának állt. Tizenkilenc ütközetet harcolt végig a lánglelkű fiú, bár a nagysallói csatában súlyosan megsérült. A világosi fegyverletételt követően a megtorlás elől a Bükkbe menekült, a hegyekben bujdosott, akárcsak Jókai Mór. Ezután Rimaszombatban talált menedéket, itt készítette első rajzait, melyek egyaránt árulkodnak a művészetek iránti vonzalmáról és a fiatalságát beárnyékoló tragikus korszakról.
Izsó Jakowetz Antal kőfaragómesternél segédként dolgozott, a Rimaszombatban élő Ferenczy István szobrász pedig tanítványául fogadta, miután felismerte jó szobrászérzékét és a portérszobrászathoz fontos beleérző képességét. Ő hívta fel Izsó figyelmét az élő modell utáni mintázás fontosságára, amely később sokat hozzátett művei értékéhez.
Ferenczy a következő elismervényt adta ki növendékéről a tanulmányokat követően: „Alul írt, bizonyítom, hogy D. Horváthi születésű Isó Miklós úr 1853 Mártius hó 16ától 1856 év Mártius hóig és így három egész éveken át nálam a képfaragást gyakorlottá, s mint ügyes és szorgalmas embert ajánlom a Művészet pártfogóinak kegyeibe. Kelt Rimaszombath 1956 Május 3 Ferenczy István képfaragó.”
Mestere 1856-ban elhunyt, ő pedig elhagyta Rimaszombatot, és Pestre indult. Nem kisebb művészi ambíció és célkitűzés fűtötte, minthogy megteremtse a magyar nemzeti szobrászatot. Ehhez azonban képeznie kellett magát. Pestről baráti segítséggel Bécsbe utazott, ahol 1857 és 1859 között a város legjelesebb szobrászainál, így Johann Meixnernél, majd Hans Gassernél dolgozott márványfaragó munkásként. A Ferenczynél szerzett tudás, a szorgalom és a talentum a szakma megbecsülését hozta el a fiatal Izsó számára Bécsben.
Már a Müncheni Művészeti Akadémián tanult, amikor Hans Gasser mintája nyomán kifaragta Széchenyi István szobrát. Széchenyije erős tartású, nemes megjelenésű, de ennél több is: a portré a Magyarország mellett elkötelezett, a hazáját építő, mély felelősségtudattal rendelkező férfit jeleníti meg. (A szobrot, amely az MTA Székházában található, Hans Gasser–Izsó Miklós szerzővel jegyzik.)
Ezt írta a szobor elkészülte után Münchenből egy barátjának: „Befejezve egészen a Széchényi szobrot, a múlt hónap 14-én küldtem Pestre még eddig azt sem tudom, hogy és miképpen érkezett meg, mivel levelemre semmi választ nem kaptam. Felette nyugtalan vagyok, a munkához semmi kedvem el kezdtem tervezni egy magyar Juhászt de mit egy nap csinálok másnap elrontom, órám is a zálogházban, néhány forint adósságom is e mellett itt még nem is napszámoskodhatom mivel munka – nincs – így egyik rossz gondolat a másikat űzi borúra sötétség jön, mond csak mitevő legyek, hol van egy biztos pajzs mely a még jobban közeledő ínség ellen meg óvna, – meg várom az Ifjúság segítségét és itt hagyom Münchent.” (Izsó levelét a Nyugat folyóirat 1924. évi 3. száma közölte, Elek Artúr Izsó Miklós kiadatlan levelei címmel megjelent írásával együtt.)
A levélhez két megjegyzésünk lehet: a Széchenyi-szobor rövid idő alatt ismertté tette a nevét Magyarországon. A munkát emléklapokon sokszorosították, a sajtóban is megjelent, és sok évtizeden át a Széchenyi-ábrázolások alapjául szolgált. Az említett juhász ábrázolás pedig pályája talán legsikeresebb, de biztosan legsajátosabb munkáihoz vezetett. Erről a tervéről ezt írta barátjának, Szily Kálmánnak: „...ez kezdete lesz a magyar népéletből merített szobrászatnak; mivel tudom, hogy ezen nemű munka még nem jelent meg... tudod-e mi adott okot, eszmét a készítésre? Azon gyönyörű irat, mivel te a Széchenyi mell képet átadtad az Akadémiának. Midőn én ezt olvastam, reményteljes örömök szálltak felém, jövőmről szépeket álmodozva, midőn úgy gondolkozék, hirtelen azon szomorú igazságra bukkantam, hátha ez pusztába elhangzott szó lesz. Ez az alapeszme, miből a Juhász kerekedett.”
Az országtól nehezen elszakadni tudó művész 1861 nyarán hazalátogatott, és Bugacon is rajzvázlatokat készített, majd Pesten testvéréről megmintázta a Búsuló juhász első vázlatát. Szellemi támogatója, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter arra biztatta, hogy utazzon vissza Münchenbe, és képezze tovább magát. Az Akadémia ugyanis Európa egyik legjobb hírű művészképzője volt. Noha müncheni tartózkodása alatt továbbra is nélkülözött, megállás nélkül dolgozott.
Münchenben kapta meg a felkérést Schwindt Mihály gyárostól egy magyar pásztorszobor márványmásának kifaragására. Nyolc hónapig dolgozott a carrarai márványszobron. Az ekkortájt készült Furulyázó pásztor és a Búsuló juhász kapcsán Goda Gertrúd Izsó Miklós című könyvében ezt írta: „E művek Műegyleti bemutatásával kezdetét veszi a nemzeti szobrászat”.
Kritikusai Izsó Miklós legjobb alkotásainak tartják a táncoló parasztokról készített kis terrakotta szobrait, melyeken keresztül megpróbálta megragadni a lehetetlent, vagyis álló kompozícióba merevíteni a folyamatos mozgást. A bő, paraszti ruha lobogása a mozgás lendületét és jellegét hangsúlyozza, a vázlatos szobrok elnagyoltsága és a maga korában viszonylag szokatlan anyag (terrakotta) pedig az impresszionizmust vetítik előre.
Münchenből 1861-ben végleg hazatért, és Pesten telepedett le. Ahogy sokakét, Izsó életét is megnehezítette az elnyomás. Noha nevét egyre szélesebb körökben ismerték, sem műterme, de még állandó otthona sem volt. Nehéz anyagi helyzete és körülményei ellenére folyamatosan dolgozott. Kisebb-nagyobb megbízásokat kapott, a nagyobbak közé tartozott, hogy kifaraghatta a Magyar Tudományos Akadémia számára Révai József egész alakos szobrát, ami a homlokzat egyik sarkára került.
Ebben az időben számos képzőművész foglalkozott hazai alkotók, tudósok, politikusok arcképével, Izsó is a portrészobrászat felé fordult. Arany János fejét először 1862-ben mintázta meg gipszből. Lyka Károly kutatásai szerint a munkára a költő otthonában került sor. Nem felkérésre készült, Izsó saját művészi programjának része volt, hogy az általa nagyra becsült alkotókat megörökítse. Igyekezett olyan személyiségeket megmintázni, akikkel maga is azonosulni tudott.
Segítette a jellemábárzolásban a nagymértékű beleérző képessége. Még ugyanebben az évben megszületett az Arany-mellszobor is, amelyen a szelídség, a bölcsesség egyaránt megjelenik. A mellszobrot később, 1873–74-ben erdélyi márványból is kifaragta.
Az első Arany-szobrok nyitányai lettek kimagasló színvonalú jellemportré-sorozatának. Budapesten található portréi sorában egyebek közt érdemes megemlíteni Egressy Gábort, a Nemzeti Színház vezető művészét ábrázoló művet, Tóth József színész szobrát vagy akár Megyeri Károly portréját: a neves komikus carrarai márvány mellszobrára a megrendelést a Nemzeti Színháztól kapta. Személyes ismeretség fűzte Pákh Albert íróhoz, akiről két szobrot is készített, majd szomorú kötelességének tett eleget, amikor később ő mintázta meg Pákh halotti maszkját.
Goda úgy véli, portréi sikere annak köszönhető, hogy kivételes érzékkel tudta megragadni modelljei egyéniségét. Erősen kifejeződik bennük a magyar nemzeti identitás és a romantikus eszmeiség, mégsem patetikusak, nem kimódoltak. Lyka Károly így méltatta: „Végre Izsó Miklós személyében megjelent az a szobrász, aki alkalmas volt arra, hogy szobrászatunkat messze a hétköznapok fölé emelje és őserejével egészen magyarrá tegye.” Izsó egyébként Megyeri portréját és a Búsuló juhászt tartotta a legjobb művének.
Közben Debrecen városa felkérte egy Csokonai-emlékmű megalkotására. Izsó, aki maga is rajongott az irodalomért, törekedett a lírikus-filozófus karakter megteremtésére. Csokonai testtartása természetes, cseppet sem patetikus. A mű egyfelől klasszikus, hiszen a költőt hárfával a kezében ábrázolja, de modern is, mert magyar ruhát, szűk nadrágot és csizmát visel. A szobor agyagból 1867-ben készült el, a bronzöntvény pedig 1869-ben. A háromméteres alkotás ünnepélyes felállítása 1871. október 11-én volt.
A Magyar Nemzeti Galéria méltatása szerint Izsó Miklós debreceni Csokonai-szobra a korszak legjelentősebb alkotása. Mint írják: „Ez az első olyan köztéri szobrunk, amely a magyar kultúra egy nagy alakjának, sőt, egy akkoriban még szinte kortársi közelségben lévő alakjának állít emléket”.
A Csokonai-szobor után Petőfit is megmintázhatta. Élete legnagyszerűbb lehetőségének vélte, amikor 1871 novemberében felkérték az általa mélyen tisztelt lírikus pesti szobrának elkészítésére. Azonnal tanulmányútra indult, hogy megnézze Prága, Drezda, Cörlitz, Berlinés Bécs legújabb köztéri emlékműveit. Mind a poéta Petőfi, mind a forradalmár lelkesítette Izsót. Számos arcképtanulmányt, kompozíciós vázlatot, gipszvázlatot készített.
A kor forradalmi szellemét, a költő karakterét nagyon kifejezően jeleníti meg például a Talpra magyar című terrakottavázlat. Minden bizonnyal előtanulmányként készült egy kis mellszobor is, amely expresszíven adja vissza a költő szellemét. Goda Gertrud kiemeli, hogy végül ebben a lendületes művében sikerült megteremtenie azt az ún. poétatípust, amelyre már a Debrecenben felállított Csokonai-emlékmű mintázásakor is törekedett.
Immár beérkezni látszott tehetsége. A Petőfi-emlékművön és a szegedi Dugonics András-szobron dolgozott, kinevezték a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje, a Mintarajztanoda mintázást és szobrászatot oktató professzorának.
Emellett családot alapított, feleségül vette Szerdahelyi Jozefát. Ugyanakkor a Petőfi-szobor kapcsán tett tanulmányút, a téli utazás végzetes lett a számára. Meghűlt, és az egyébként is tüdőbeteg művész a kezelések ellenére sem jött helyre többé. Állapotát csak rontotta, hogy egyetlen gyermekük 1873-ban meghalt.
Szegeden dolgozott éppen a Dugonics-szobron, amikor tüdőbaja végleg elhatalmasodott, és 1875. május 28-án hirtelen elhunyt. (Noha egyes források tévesen 1875. május 29-ét tüntetik fel halálozási dátumként, a halotti anyakönyvi kivonat alapján egyértelmű, hogy a szobrász 1875. május 28-án hunyt el. Temetésére másnap, május 29-én került sor.)
Izsó a Petőfi-szobor kivitelezési munkálataihoz már hozzá sem tudott kezdeni. Úgy döntött a szoborbizottság, hogy a művet az Eötvös-szoborpályázat nyertesére, Huszár Adolfra bízza. Az alkotó ugyan felhasználta Izsó tervét, de módosította azt. Az ő műve jóval patetikusabb, ugyanakkor Izsó nyomán az alak felemelt kézzel látható, és a lobogó ruházattal jelzett forradalmi hevület ötlete is Izsóé volt. Dugonics András mását ugyancsak Huszár készítette el végül. A Petőfi-szobor öntésére 1879-ben került sor, a szobor talapzatát Ybl Miklós tervezte. Az ünnepélyes leleplezés 1882. október 15-én volt a Petőfi téren.
Izsó Miklóst a Kerepesi temetőben (a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben) helyezték végső nyugalomra, síremlékét tizenöt évvel később közadakozásból tanítványa, Mátrai Lajos György faragta. Mátrai remekül megragadta mestere személyiségjegyeit. Az alapvetően magányos, lobbanékony, erősen intellektuális Izsót karaktervonásainak kiemelésével adja vissza, ahogyan Izsó is tette azt műveiben.
Nyitókép: Izsó Miklós síremléke, amelyet Mátrai Lajos György (idősebb Mátrai Lajos) készített, 1890-ben avatták fel (Fotó: NÖRI)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció