Az oroszlánok nyelvéről szóló legendát mindenki ismeri, több változata is közszájon forog. Egyes vélekedések szerint a szobrok avatásakor, más változatokban csak valamivel később egy suszter-  vagy vargainas, akinek még a nevét is tudják, mégpedig Frick Jakab, elkiáltotta magát: „Nini, az oroszlánnak nincs nyelve!” A legenda szerint erre az elkeseredett szobrász a Dunába ölte magát, és ő lett a Lánchíd első öngyilkosa. Szerencsére ebből semmi se igaz, de azóta is mindenki azt nézegeti, hogy van-e nyelvük azoknak a bizonyos oroszlánoknak. Van.

Marschalkó János a Lánchíd oroszlánjai mellett, illetve után a Tudományos Akadémia, a pesti Vígadó, a Rudas fürdő és még számos más épület részére készített szobrokat, és megbecsülten, jó hírű szobrászként hunyt el 1877-ben. 

Az oroszlánok méltóságteljesen őrzik a hidat, 1901 (Fotó: Fortepan)

Arról, hogy a „nyelvetlen” oroszlánokról miképp vélekedett, szintén számos legenda kering. Az egyik szerint csak annyit válaszolt a nyelvet firtatóknak, hogy: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, akkor jaj neked!” 

A legtöbb változatban azonban a szobrász fogadást kötött, mégpedig 500 forintban az őt gúnyolókkal, hogy ha az oroszlánok így fekszenek, nem látszik a nyelvük, mert mélyen lent van a szájukban. El is mentek egy cirkuszhoz, amely épp az István téren szerepelt, ahol valóban bebizonyosodott, hogy az oroszlánok nem lógatják ki a nyelvüket. Így a fogadást a szobrász nyerte, a nyereményként kapott 500 forintot pedig jótékony célra adta. Más gúnyolódokhoz pedig állítólag így fordult: „Nem vagyok én hentes, hogy a füstre való nagy nyelveket lógassam ki a barmok szájából”.

A Tudomány és Technika 1941. novemberi számában Supka Géza a legenda forrását is tudni véli: 

„Kiderült, hogy – mint minden valamire való anekdota –, ez is a vándortermészetű s a régi Ausztriából jutott el hozzánk. Ott ugyanis Kulmban, a cseh érchegység lábánál fekvő egyik kis faluban, hatalmas emléket állítottak egy ütközet emlékére, amely 1813. augusztus 30-án itt zajlott le Napóleon hadserege és az egyesült osztrák, porosz és orosz haderők között, az utóbbiak diadalával. Az emlékoszlopot, amelyet a kulmi síkság közepén állítottak fel, egy Peter von Noblie nevű osztrák szobrász készítette, aki 17–1854 között élt s akitől való többek között a bécsi Burg hatalmas dór ízlésben épült háromnyílású díszkapuja is.

A kulmi emlékművet 1837-ben leplezték le s az egykorú kritikusok nyomban kifogásolták a talapzatán lévő négy oroszlán járását. Kiderült ugyanis, hogy ezek az állatok egészen természetellenesen járnak: egyszerre rakják előre a két jobb lábukat – az elülsőt és a hátsót, – aminek a valóságban az lenne a következménye, hogy ezek a kitűnő bestiák egyszerűen féloldalra dőlnének. A leleplezési ünnepen azonban egy gyerek az oroszlánoknak egyik-másik hibájára is rájött: ezeknek az állatoknak aztán csakugyan nincs nyelvük. […] Az emlékmű őrzésével megbízott hadirokkantak 1837-től fogva mindmáig hűséggel és kitartással mesélik tehát, hogy Péter von Nobile úgy elkeseredett ezen a balfogásán, hogy bánatában elemésztette magát. A tény persze itt is az, hogy Nobilének esze ágában sem volt öngyilkossá lenni, mert hiszen az emlékmű leleplezése után még tizenhét esztendeig élt és alkotott. Igy azonban most legalább rábukkantunk a pesti legenda közvetlen forrására.”

Van nyelvük, 1949 (Fotó: Fortepan)

Egyes legendaváltozatokban nem is Marschalkó „ölte magát a Dunába” szégyenében, a „kifelejtett nyelvek miatt”, hanem Adam Clark, a híd építésvezetője. Abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy Marschalkót életében valóban piszkálták-e ezzel a kérdéssel, vagy ezt csak az újságok találták ki a XIX. század végén, de Tóth Béla a Mendemondák – A Világtörténet Furcsaságai című munkájában még a nyelv hiányát felfedező vargainas haláláról is elmesél egy érdekes részletet: „Frick Jakabnak hívták, s mikor 1897 novemberében Pinkóc túladunai faluban mint öreg ember meghalt, elsiratták az újságok”.

A Lánchíddal kapcsolatban más legenda is terjed, eszerint ha esik az eső, betolják az Alagútba. Ez már azért sem volna lehetséges, mert a Lánchíd bizony nagyobb, mint az Alagút, nem férne be. A legenda vélhetően egy XX. század eleji vicclapból, a Kakas Mártonból származik, ahol az akkor már igen rossz állapotú hídon élcelődnek (1904/9. szám): „A Kakas Márton indítványa. Annyit beszélnek most arról, hogy az öreg Lánchidat, tekintettel hajlott korára, kímélni kell. Helyes, elfogadjuk és indítványozzuk, hogy tegyék a Lánchidat egészen penzióba és tolják be az Alagútba.”