Ottlik Géza tősgyökeres budai volt. 1912. május 9-én született régi nemesi család sarjaként, már ükapja, Ottlik György, aki Thököly ezredese, majd Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt, is foglalkozott írással. A Felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György önéletírása című munkát Thaly Kálmán közölte 1875-ben. Az író édesapja, idősebb Ottlik Géza belügyminisztériumi titkárként tevékenykedett,  és a császári és királyi kamarás címet viselte.

„Mindenhonnét Budára érek. Az érzés, amiben benne van Buda és az eddigi életem, egyvalami, egyetlen dolog: olyasféle, mint egy egyszínű kobaltkékség, vagy ólomszürkeség, vagy egy cselló egyik húrján meghúzott egyetlen cisz-hang”

– írta Ottlik Géza Buda című regényének elején a városról, ahol a világra jött, és ahova mindig visszatért.

Az apa a gyermek másfél éves korában meghalt. Szegedy-Maszák Mihály 1994-ben megjelent monográfiája szerint: „Az apa hiánya az első olyan életrajzi mozzanat, mely meghatározó nyomot hagyott, pontosabban visszatérő elemmé vált Ottlik műveiben.”

Ottlik Géza 1923 szeptemberében (Forrás: pim.hu)

Ottlik Géza 1922–23-ban a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, majd 1923-ban édesanyja a biztos pálya reményében beíratta a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskolába, ahol 1926-ban végzett. A kőszegi intézmény az Iskola a határon című regény helyszíne. 1926-tól a Bocskai István Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézetbe került. Az iskola Pasarét szélén, a Hidegkúti (ma Hűvösvölgyi) út – Riadó utca – Pasaréti út – Hidász utca közti területen nyílt meg 1896-ban Császári és Királyi Gyalogsági Hadapródiskola néven. 1918-tól csupán „bújtatott” katonai intézményként, katonai reáliskolaként működhetett, majd 1922-ben felvette a Bocskai nevet, és reáliskolai nevelőintézetként működött tovább, de mindenki csak „kadétiskolának” hívta.

A hadapródiskola kapuja. A képeslapot az egyik diák küldte 1918-ban bátyjának a frontra (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Az intézményben a tananyag megegyezett más főreáliskolákéval, de a testedzés nagyobb hangsúlyt kapott. Hét sportszakosztály volt, elsősorban katonai sportágak, így úszás, torna, atlétika, vívás, „lawn tennis”, futball és téli sportok. Az iskolához épült torna- és vívócsarnok, uszoda, tenisz- és focipályája. Udvarán állt az 1899-ben a budavári Szent György térről elszállított Hentzi-emlékmű, amelyet Pest leggyűlöltebb szobraként is számontartottak. 

Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a budai Vár ágyúival lövette Pestet, s „hősies magatartásáért” az uralkodó egy 20 méter magas gránáttalapzaton álló emlékművet állíttatott a számára halála után. Az emlékmű Szent György térről való elszállítása után 1918-ig magasodott az iskola udvarán, akkor – ahogy Ottlik a Buda című művében leírja – a diákok szétbontották, de itt maradt a talapzata, amelyben virágokat neveltek, és a futópálya mentén éppen a célegyenes feleútját jelezte.

Ebben a Bartók Béla úti házban nőtt fel Ottlik Géza (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Ottlik gyerekkorában a család a XI. kerületi Bartók Béla út 15/b szám alatt élt (akkor Fehérvári út 15/b) a második emelet 19.számú lakásban. Az önéletrajzi ihletésű Iskola a határon, a Hajnali háztetők és a Buda című kötetben is feltűnik a cím, akárcsak maga Szentimreváros, de megjelenik a Feneketlen-tó nádasa, az 1915-ben már a Kelenföldi pályaudvarig közlekedő 19-es villamos, Lágymányos és számos budai emlék kiszól a regényekből. Ottlik ebben a lakásban kapta meg első saját szobáját 1922-ben. Mint a Budában leírja, önmagáról mintázott hősének, Both Benedeknek nagyon régi vágya teljesült ezzel. Átvitték a szobába apja íróasztalát és a füzeteket, tollakat, egyéb kincseket. 

Egy hangulatkép a Buda című regényből: 

„Végigmentem a Fehérvári út páratlan oldalán: a boltok még csukva voltak, sok kirakat leredőnyözve: de ettől még inkább ugyanazok voltak: láttam őket, ahogy már ezerszer: a mi kis fűszeresünket a 15/a-ban, a könyv-, zenemű- és papírkereskedésünket, a 11-13 udvarán a magánelemit, ahová jártam, az Orlay utca sarkán a nagy fűszeres-boltot, vele szemben a cukrászda is aludt még, de a pék már biztosan süt, Zimka Rafael ébren lesz, és a Gebauer kávéház szintén: gondoltam és mentem tovább boldog megnyugvással."

Később kiderült, hogy Kosztolányiékkal tulajdonképpen egy házban éltek (ők a 15/b, Kosztolányiék a 15/a szám alatt), Ottlik Réz Pálnak arról beszélt a Félbemaradt beszélgetésben, mely az 1980-ban megjelent Próza című kötetben kapott helyet, hogy négyévesen látta először az írót, de csak később, már felnőttként azonosította be.

„Akkoriban már gyűjtöttem és rendeztem Kosztolányi leveleit, egyszer elvittem egyet, amelyikből kiderült, hogy Kosztolányiék a Fehérváriút 15/a alatt, az V. emelet 12.-ben laktak, és kinyomoztam, hogy igen, éppen 1913-1916 között." 

Ottlik Géza az érettségi vizsga után a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika–fizika szakára iratkozott be, ahol a világhírű Fejér Lipót tanítványa volt. Eredetileg magyar–francia–matematika szakra készült, de  kiderült, hogy együtt a három szakot nem végezheti. Professzorára később úgy emlékezett, hogy „[...] földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tudott a világról, és sohasem is fogja megtudni.”

Ottlik Géza feleségével, Debreczeni Gyöngyivel a Szent Gellért fürdőben 1936-ban (Fotó: pim.hu)  

Az egyetem mellett 1930-tól az Új Nemzedék című lapnál volt „fizetés nélküli slapaj”. Az iskolai évek alatt atletizált, és mivel nagyon szerette a bridzset, 1933-tól megkapta a Budapesti Hírlap bridzsrovatát; munkáját eleinte heti 10 pengővel honorálták, majd felemelték 20 pengőre, mert annyira sikeres lett a rovat az olvasók körében. A lap 1934-ben kiküldte Bécsbe, hogy az Európa-bajnokságról tudósítson. Hamarosan könyvismertetőket és könyvkritikákat is írt. Szívesebben publikált krokikat, tárcákat, humoreszkeket a BH – ahogy mindenki nevezte – mellékletében.

Tizenkilenc éves volt, amikor első novellái megjelentek a Napkelet című folyóiratban. Később elmarasztalóan beszélt saját írásairól: 

„[…] mire nyáron a harmadik is megjelent, már nem lehetett nem észrevennem, hogy szégyenlétesen rosszak mind. Nagy csapás volt ez nekem. Sokk vagy trauma, ahogy tudálékosan mondhatnám, de tényleg seb, nem múló sérülés. Vereség.”  

A Nyugatnak első novelláját 21 éves korában küldte el, sikertelenül, mert nem közölték. Mint később megtudta, rossz címre postázta a szöveget. Végül 1939 júniusában a Nyugat közölte első elbeszélését, a Drugeth-legenda című írást. Babitsnak tetszett a szöveg, és még abban az évben meghívta a fiatal szerzőt a lap szerkesztőségi gyűlésére a Dunakorzó kávéházba, ami a Vigadó téren volt. Mindez nagyon fontos volt Ottlik számára, ettől datálja írói pályáját. „Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő” – olvashatjuk a Vallomások a Nyugatról című, 1971-ben megjelent kötetben Ottlik visszaemlékezései közt.

A Riadó utcai ház kertjében 1940 körül (Forrás: pim.hu)

A II. világháborúban tartós légoltalmi szolgálatra osztották be, a II. kerületi rendőrkapitányságon volt légóstiszt. Ebben az időben feleségével, Debreczeni Gyöngyivel a Riadó utca 2/c alatt éltek. Lakásukon a zsidóüldözések alatt többeket bújtattak, egyebek közt a házaspár otthonában lakott az író barátja, a költő Vas István is. Vas naplójegyzeteiben azt írja, hogy az Ottlik házaspárnak köszönhetően élte túl a II. világháborút.

A háborút követően Ottlik és írótársai a Nyugat újraindítását tervezték a 38. évfolyam kiadásával, ám sikertelenül. Rövid ideig, 1945–46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott, és Huszonöt év magyar irodalma címmel előadás-sorozatot tartott a rádióban. Számos hangjátékot fordított francia és amerikai szerzőktől. 1946-ban írta meg a Valencia-rejtélyt, ami a politikai légkör miatt nem hangozhatott el abban az időben a rádióban. Majd csak 20 évvel később, 1988-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban.

Ottlik Géza Riadó utcai dolgozószobája (Forrás: pim.hu)

1946-ban eladták pasaréti házukat, és Gödöllőre költöztek. Ebben az időben sok más írótársával együtt kiszorult az irodalmi életből.

„Megbénult az egész magyar irodalom. Mindnyájunknak abból kellett megélnünk, hogy fordítani kezdtünk, fordításokat vállaltunk. Ezt tette a Nyugat egész második és harmadik nemzedéke”

– mondta az író a Hornyik Miklóssal folytatott beszélgetésben. Nagyon szerette Dickens regényeit fordítani (Örökösök, 1950; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai, 1952; Copperfield Dávid, 1954; A Pickwick Klub hátrahagyott iratai, 1955). Fordításai nyomán az angol kormány meghívta Londonba 1960 őszén.

Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, akkor visszatértek Budapestre. Ezekből az évekből jegyezzük a Hajnali háztetők című kisregényt (1957), és a már említett Iskola a határont (1959). 

1958-tól haláláig élt az Attila út 45. szám alatt az író (Forrás: googlemaps.com)

Az Írószövetség kiutalta ideiglenesen a házaspárnak a VI. kerületi, Zichy utca 7. szám alatti lakást. 1958-ban átköltöztek az I. kerület Attila út 45. szám alatti új építésű bérház egyik emeleti lakásába. Az épület helyén 1824-től egy földszintes ház állt, amit többször átalakítottak, és Novák Ferenc a XIX. század végén egy emelettel  bővítette. Az 1944-es bombázásokkor a ház megsemmisült, majd 1955 és 58 között  Béla Antal és Schömer Ervin (Közti) tervei alapján a Fővárosi Tanács VB Beruházó Vállalat egy modern társasházat épített a helyére.

Ottlik sétáinak egyik kedvenc helyszíne volt a Vérmező és maga a környék. Az ötvenes–hatvanas években privát beszélgetéseket lakásán nem, csak a Vérmezőn sétálva folytatott a lehallgatásoktól tartva. A Prózában így írja le a régiót és egy téli havazást.

„A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte – lépésben – a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestől. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. […] Nevetünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el – a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."

2019-ben kertet neveztek el Ottlik Gézáról a XI. kerületben (Fotó: ujbuda.hu)

Ottlik Géza 1990-ben hunyt el súlyos betegség után. Újbudán 2019-ben a Kosztolányi Dezső tér mellett, a Bukarest utcai régi buszpályaudvar szomszédságában kertet neveztek el róla.

Közel gyermekkori otthonához, a regényeiből kiemelt idézetekkel vésett támfalak között emlékezhetünk rá.  

Nyitókép: A ma 110 éve született Ottlik Géza az Attila úti lakása erkélyén (Fotó: pim.hu)