Hazánk legrégibb, folyamatosan működő egyetemét 1635-ben Nagyszombatban alapította Pázmány Péter, Mária Terézia azonban 1777-ben Budára, a királyi palotába költöztette. Ekkor négy karból állt: a kezdeti bölcsészetihez és teológiaihoz idővel a jogi és az orvosi is csatlakozott. A Budai Tudományegyetem tanácsa 1782-ben kérte II. József jóváhagyását ahhoz, hogy mérnöki tanfolyamot is indíthasson, amelyet az uralkodó még abban az évben (szeptember 19-én) jóvá is hagyott, így a világon elsőként indulhatott meg a műszaki tudományok főiskolai szintű oktatása.
Az ország modernizálását szívén viselő József nádor is sokat tett a mérnökök képzéséért, 1846-ban – a Tudományegyetemtől függetlenül – megalapította a József-ipartanodát. A téma fontosságát a szabadságharc leverése sem hátráltathatta, 1850-ben a hatékonyabb működés kedvéért az Ipartanodához csatolták a Tudományegyetem mérnöki intézetét. Kifejezett építészképzés azonban még ekkor sem folyt itt, a mérnöki tárgyak között csak kettő vonatkozott e területre: a polgári építészet és útépítészet, valamint a vízépítészet. Oktatójuk Schnédár János professzor volt, aki 1851-től egészen 1895-ig tanított az évtizedek során különböző nevet viselő intézményben.
A József-ipartanodát 1856-ban ugyanis József-politechnikummá keresztelték át, ahol az 1860-tól – amikor enyhülni kezdett az abszolutizmus elnyomása – már magyar nyelven tanítottak. Ezt hamarosan szervezeti átalakulás is követte, Stoczek József igazgató döntése értelmében 1863-tól önálló csoportban képezték a gépészeket, a vegyészeket és a mérnököket. Utóbbi kebelén belül az évek során egyre szaporodtak az építészeti jellegű tárgyak: a száraz építészetet a már említett Schnédár János tartotta, a műtörténetet, a műtörténeti részleteket és a műépítészeti tervezéseket pedig a fiatal, de roppant tehetséges Szkalnitzky Antal.
Szkalnitzy 1836-ban született a Baranya vármegyei Lakon, tanulmányait azonban innen távol és meglehetősen sok helyen végezte: a pesti ciszterci gimnáziumban érettségizett, de párhuzamosan a prágai főreáltanodába is beiratkozott. Ennek elvégzése után a bécsi Polytechnikum, majd a berlini Építészeti Akadémia hallgatója lett. A német (akkor még porosz) fővárosban annak a Friedrich August Stülernek az irodájában is dolgozott, aki később a Magyar Tudományos Akadémia székházát tervezte. Az 1860-as évek elején már itthon tevékenykedett, bár ekkor még kevesebb épülete valósult meg.
Ezért is vállalta el a József-politechnikum kínálta lehetőséget, ahová 1864. május 11-én nevezték ki tanárnak. Hat évig oktatott itt, és egyre nagyobb szerepet kapott: az 1869/1870-es tanévben a műtörténetet már heti hat órában tartotta. Ekkorra már egyre többet foglalkoztatták tervezőként is, és egyébként is gyenge szervezete nem bírta a kettős terhelést, így 1870-ben elhagyta a katedrát. A hetvenes években még nagyszerű alkotásokat hozott létre – például az Oktogon négy bérházát vagy az Egyetemi Könyvtárat –, de 1878-ban agysorvadás következtében elhunyt.
Helyét az Országház tervezőjeként közismert Steindl Imre vette át. A neogótika későbbi mestere 1839-ben született Pesten, és mérnöki tanulmányait Schnédár tanítványaként Pesten végezte. Ezután 1860–1862 között tanársegédként az intézményben maradt, azután azonban a bécsi Képzőművészeti Akadémián bővítette ismereteit Friedrich von Schmidt tanítványaként. Hivatalos kinevezését 1870. október 1-jén kapta meg a Politechnikumba, ahol ekkor már egyre nagyobb szerepet kaptak a műépítészeti tárgyak, például az Építészeti alaktan, az Építészeti műtörténet vagy az Egyes épületnemek fejlődési története. Ezt a historizáló építészet divatossá válása magyarázza, hiszen a történeti stílusformákat eme gyakorlatok keretében sajátították el a hallgatók.
Noha Steindl is egyre több tervezési megbízást kapott – az Országházon kívül az Új Városházára vagy a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomra –, ő az építészképzésben is biztos pont maradt, hiszen egészen 1902-ben bekövetkezett haláláig tanította a felnövekvő generációkat. Vele párhuzamosan egy másik meghatározó egyéniség is oktatott az intézményben: Hauszmann Alajos. Ő 1847-ben Budán született, műszaki tanulmányait pedig Szkalnitzky alatt a Politechnikumban, majd mesteréhez hasonlóan a berlini Építészeti Akadémián folytatta. Hazatérése után, 1868-ban Szkalnitzky felvette tanársegédjének, majd négy év múltán, 1872. szeptember 24-én a száraz-, mű- és díszépítéstan rendes tanárává léptették elő. Noha még Steindlnél is többet foglalkoztatták mint tervező építészt – legfontosabb művei a Kúria, a királyi palota és a Műegyetem mai épülete – ő is évtizedeken keresztül tanított. Kevésbé ismert Ney Béla és Engerth Vilmos, akik szintén az építészeti tanszéket erősítették a legkorábbi évektől fogva.
Az oktatás sikeréhez persze szükség volt az állami támogatásra is, amit a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot irányító Eötvös József garantált. Ő terjesztette ugyanis be 1870 őszén az Országgyűlés elé azt a törvényjavaslatot, amely új szervezeti szabályzatot adott az intézménynek. A kultuszminiszter a következő év elején váratlanul elhunyt, a Parlament ettől függetlenül megszavazta azt a javaslatot, amelyet 1871. július 10-én a király is aláírt. Ennek értelmében a Politechnikum egyetemi rangra emelkedett, és nevébe – a műszaki felsőoktatási intézmények között a világon elsőként – bekerült az egyetem szó is: Királyi József Műegyetem.
A stabil szervezetnek köszönhetően – ha csak lassanként is – megváltozott az építészképzés korábbi tendenciája, és a hallgatóknak már nem kellett feltétlenül külföldön bővíteniük az itthon megszerzett kezdeti tudásukat. A Műegyetemen európai színvonalon folyt az oktatás, és a századfordulón már az itt diplomát szerzett építészek formálták hazánk városainak arculatát.
A nyitóképen: A Műegyetem központi épülete (Forrás: FSZEK Budapest Képarchívum)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció