Ernst Lajos 1872. április 29-én született Pesten egy jómódú kereskedőcsaládban. Már fiatalon érdeklődni kezdett a képzőművészeti alkotások iránt, első műveit mindössze tizenötévesen vásárolta. Gyűjtőköre eleinte inkább csak a magyar történelmi témájú tárgyakra terjedt ki, de mivel a XIX. század végén a nemzeti múlt különösen foglalkoztatta a közéletet, és az ezredéves kiállításon már bemutathatta gyűjteményének néhány darabját.
Jó kapcsolatokat ápolt a kortárs művészekkel is, például Madarász Viktorral, Székely Bertalannal, Than Mórral és Rippl-Rónai Józseffel. A hivatalos művészetpolitikával viszont elégedetlen volt, ezért 1894 tavaszán részt vett a Nemzeti Szalon megalapításában, melynek egyik célja a művészek és a közönség közti érintkezés elősegítése volt. Kezdetben ugyan még nem kapott szerepet az elnökségben, de 1901-ben őt választották meg ügyvezető igazgatónak. Irányítása alatt vásárolták meg a Hauszmann Alajos által tervezett Erzsébet téri kioszkot, és alakíttatták át 1906-ban Vágó József és Vágó László tervei szerint kiállítási csarnokká.
Nyolc éven keresztül, egészen 1909-ig volt az intézmény élén, mely ekkor érte egyik fénykorát. Számos életmű-kiállítást rendeztek többek között Madarász Viktor, Paál László, Szinyei-Merse Pál, Zichy Mihály és Vaszary János műveiből, melyeket színvonalas katalógusok is kísértek. Leváltása után kezdte el szervezni a saját gyűjteményén alapú magánmúzeumát, melynek ötlete állítólag törzshelyén, a Japán kávéházban fogant meg egy beszélgetés alkalmával. Ehhez egyúttal egy bérházat is építtetett a Nagymező utca 8. szám alá, melynek tervezésére Fodor Gyulát kérte fel 1911-ben.
Fodor nevéhez ekkorra már számos bérház fűződött Budapesten, ez azonban különleges volt: a főváros első ötemeletes épületét valósította meg. Stílusán viszont nem változtatott, ugyanúgy szecessziós lett, mint a legtöbb alkotása. Ez leginkább a nagy méretű, összefüggő falfelületekben érhető tetten, melyeket nem tagolnak nagyon hangsúlyos párkányok, csak a második emelet fölött hullámzik egy keskenyebb övpárkány. Itt kezdődik az épület jellegzetessége, a csavart törzsű konzolokkal tartott zárt erkély, mely két szintet fog át. Közepét egy besüllyesztett fülke uralja, tetején pedig az ötödik emeleti lakások számára egy nyitott erkélyt is hordoz. A széles főhomlokzat felül egy hatalmas, hullámos oromzatban végződik.
Nemcsak a mérete volt tekintélyt parancsoló, de a belső tér változatossága is: a földszinten egy hétszáz férőhelyes mozi üzemelt, az első emeleten a tulajdonos magánmúzeuma, a felsőbb emeleteken bérlakások, legfelül pedig két műtermes lakás. Utóbbiakat a házon elhelyezett emléktáblák tanulsága szerint többek között Boldizsár István, Fényes Adolf és Zádor István festőművészek is használták. De Ernst magának az épületnek a berendezésére is művész barátait kérte fel: a berendezést és a bútorokat Falus Elek, az előcsarnok fekete-barna márványpadjait Lechner Ödön, a lépcsőház színes üvegablakát pedig Rippl-Rónai József festménye alapján Róth Miksa készítette. A homlokzathoz hasonlóan ezek is szecessziósak, a szélfogó ajtókat például szívecskék díszítik, a födémet tartó pillérek lábánál pedig aranyozott mitológiai lények kaptak helyet.
Magáról a múzeumról az 1912. május 12-i megnyitó kapcsán természetesen a sajtó is beszámolt. Az Újság című lapban így mutatták be:
„A múzeum anyagának méreteire nézve jellemző, hogy tizennégy kisebb-nagyobb terem volt szükséges a befogadására. S még így is hatalmas tömegre rugó nyomtatvány, írás, könyv szorult ki belőle, amivel időnként fel-felfrissítik majd a tárlat anyagát. Az anyagnak javarésze festmény, de van benne bőven szobor, iparművészeti holmi, régi bútor is, azonfelül tömérdek írott és nyomtatott könyv, levél stb.”
Ernst kezdetben kronológiailag rendezte el a gyűjteményét, a magyar történelem egyes szakaszai szerint csoportosítva. Azonban mivel középkori anyaga nem volt igazán jelentős, az ilyen témájú újabb alkotások is abba a terembe kerültek, például Székely Bertalan számos festménye és vázlata. Ernst volt az első műgyűjtő, aki felismerte a tanulmányrajzok, vázlatok jelentőségét, hiszen azok által ismerhető meg egy-egy híres festmény születésének folyamata. Székely Bertalant azért is hoztam példának, mert Elek Artúr műkritikus szerint – akitől a fenti idézet is származik – a festő legtöbb alkotását Ernst gyűjtötte össze, tulajdonképpen egy életmű-kiállítást is rendezhetett volna belőle.
A későbbiek során valóban szerveztek ilyen időszaki tárlatokat, az elsőt Szinyei-Merse Pál művészetéből. Ezeket katalógusok is kísérték, melyeket Lázár Béla művészeti író szerkesztett, de természetesen Ernst is írt beléjük. A Szinyei-katalógus előszavában így fogalmazta meg a célkitűzését: „Összegyűjteni mindazt, ami a magyar kultúrának emléke, hogy az ifjúság megtanulja múltját megbecsülni, hogy így jövőjét szolgálhassa.” Lázár Béla volt segítségére az aukciók szervezésében is, melyeket 1917-től évente kétszer tartottak.
Ernst az aukciók bevételéből és a lakások bérleti díjából fedezte a folyamatos műtárgyvásárlásait, így az 1920-as évek végéig egyensúlyban volt a költségvetése. A gazdasági világválság ellenére sem tudott felhagyni a gyűjteménye gyarapításával, szenvedélye pedig végül az anyagi összeomlásba taszította. Megoldásként a műkincseinek eladása kínálkozott, és évekig tárgyalt is az állammal, de nem tudtak megállapodni. Sokasodó anyagi problémái az idegrendszerét is felőrölték, és 1937 tavaszán öngyilkos lett, a Dunába ugrott. Sokáig eltűntként kezelték, mert testét csak körülbelül egy hónappal később vetette partra a folyó Ráckevénél.
Gyűjteményét végül 1939-ben árverezték el, a vásárlók nagyrészt hazai múzeumok voltak, így egykori műtárgyai ma is közgyűjteményekben láthatók. Magánmúzeumának üresen maradt helyiségeit eleinte különböző intézmények használták, majd 1950-ben a Műcsarnokhoz csatolták, hogy kortárs időszaki tárlatoknak adjon helyet. Közben a földszinti mozi is változásokon ment keresztül, eredeti nevét, a Tivoli Fényjátékházat 1942-ben Tinódi Mozira változtatták, és a rendszerváltás után rövid időre visszakapta azt, 1992-ben megszűnt. A Skutetzky Sándor által tervezett belső tereit 1998-ban teljesen átalakították, amikor a Budapesti Kamaraszínház egy száznyolcvan férőhelyes játszóhelyet létesített Tivoli Színház néven.
A kulturális tárca 2000-ben a Dorottya Galériával egyesítve újjászervezte az Ernst Múzeumot, mely egy kortárs kiállítóhelyként működött 2013-ig. Megszűnése után a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ költözött a nagy múltú épületbe, mely azonban méltón megemlékezik a jeles építtetőről, az egyik legnagyobb magyar műgyűjtőről.
A nyitóképen: Az Ernst Museum felirata a Nagymező utca 8. számú épület kapuja fölött (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció