Ráth György 1828. május 6-án született Szegeden egy nemzeti érzelmű értelmiségi családban. A szegedi és a temesvári líceum befejezése után jogot kezdett tanulni és az 1847. évi országgyűlésen már írnok volt Csongrád vármegye követei mellett. Tehetségének köszönhetően szépen ívelt felfelé jogi karrierje, ám a szabadságharc kitörésekor honvédnek állt. Az itt szerzett élményeit a Magyar Emléklapok című írásában örökítette meg, de azok ihlették az 1850-ben megjelent Honvéd és huszárélet anekdotákban című könyvét is. Később két kötetben foglalta össze Kossuth parlamenti életét és több jogtudományi kézikönyvet is összeállított, majd 1853-ban törvénykezési pályára lépett: 1860-ban báró Apponyi György országbíró titkára lett, pályája csúcsára pedig akkor került, amikor a pesti királyi ítélőtábla tanácselnökének nevezték ki.
Talán az írói vénája hatására alakult ki benne a könyvek szeretete, ami később gyűjtői szenvedéllyé nőtte ki magát. Elsősorban a muzeális értékű ritkaságok érdekelték, amelyek tanulmányozása eredményeként több írása jelent meg a könyvművészet témájában is. Gyűjtőköre idővel kiterjedt az iparművészeti tárgyakra is, és egyre növekvő politikai befolyását latba is vetette azért, hogy nagyobb anyagi támogatást szerezzen a hazai képző- és iparművészetnek. Törekvésével nem volt egyedül, nyugati példák alapján Rómer Flóris régész és Zichy Ödön műgyűjtő is javasolta, hogy szenteljenek nagyobb figyelmet az iparban a művészi igényességnek. A korábbi évtizedekben ugyanis a tömegtermelés kialakulásával a minőség színvonala rendkívüli mértékben visszaesett.
Az Országos Iparegyesületből és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatból 1871-ben megalakult egy bizottság, amely Keleti Károly miniszteri tanácsos vezetésével kidolgozta egy Iparművészeti Múzeum megalapításának tervezetét. Az ügy mögé állt a Trefort Ágoston vezette Kultuszminisztérium is, így 1874-ben megnyílhatott az első iparművészeti kiállítás, egyelőre még a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában. Innen három évvel később a Régi Műcsarnokba szállították át az anyagot. A gyarapodás 1881-ben kapcsolt magasabb fokozatba, amikor Ráth Györgyöt nevezték ki az Iparművészeti Múzeum igazgatójának.
A tisztséget nemcsak a tekintélyes magángyűjteményéből adódó szakmai tapasztalatainak köszönhette, hanem annak is, hogy korábban már más kulturális szervezetekben is betöltött vezető szerepet: a Képzőművészeti Társulat alapítója, valamint a múzeumok és könyvtárak országos felügyelő bizottságának másodelnöke is volt. E tudással felvértezve 1896-ig sikeresen irányította is az intézmény működését, mely szárnyai alatt nemzetközi jelentőségűvé vált. Nemcsak a gyűjteményt gondozta és bővítette, hanem sikerült elérnie egy új épület emelését is, melyet 1896 őszén, az ezredéves ünnepségek záró eseményeként adtak át.
Ezután Ráth már nyugdíjba vonult, de a szakmai munkával nem hagyott fel: megírta Az iparművészet könyve című művét, mely három kötetben jelent meg. Feleségével együtt az addigi Kecskeméti utcai otthonukból 1901-ben új házba költöztek: a Városligeti fasor 12. szám alatti egyemeletes villát vásárolták meg, melyet 1880-ban Wechselmann Ignác építési vállalkozó által emelt. Neoreneszánsz stílusa a harmonikus arányokon kívül a toszkán és ión falpillérekben, valamint a díszes övpárkányon figyelhető meg. A homlokzathoz nem is nyúlt, a belső tereket viszont Györgyi Gézával szecessziós stílusban alakíttatta át.
Györgyi a bejárat mögötti előteret és lépcsőházat fehér lambériával borította, a mennyezet alá pedig szecessziós ornamentikát tervezett. A berendezéshez elsőrangú termékeket használtak, a korlátrács például Jungfer Gyula, a színes üvegablakok pedig Róth Miksa üzemében készültek. A hall bútorzatát, a csillárt, valamint az emeletre vezető lépcsőt Horti Pál tervezte. A házaspár természetesen a díszítésre is nagy gondot fordított, amit a saját gyűjteményük darabjaival oldottak meg: a padlót például keleti szőnyegekkel borították, a falakra pedig XVIII. századi faragott tükröket akasztottak.
Volt egy külön képtáruk is, melynek legértékesebb darabjai Tiziano, Tintoretto, Rubens vagy Rembrandt műhelyéből kerültek ki. A vendégek olasz ülőgarnitúrán foglalhattak helyet, ahonnan gyönyörködhettek a szépen faragott szekrényekben elhelyezett pompás ötvöstárgyakban. Ráth a drágakőgyűjteményéről elnevezett fogadószobájában, az úgynevezett gemmák szobájában elhelyezte felesége szobrát, neje pedig hasonlóan tett a saját szalonjában. Mindkét mellszobrot Stróbl Alajos formázta meg.
Ráth György 1905. július 7-én hunyt el, kívánsága szerint kincseit felesége az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta. Cserébe azt kérte, hogy a gyűjtemény maradjon együtt és az intézmény kezelje külön, Ráth György Múzeum név alatt. Az új fiókmúzeum 1906 novemberében nyitotta meg kapuit, a kiállítást a villa földszintjén rendezték be: az előcsarnokban, a dolgozószobában, a gemmák szobájában, a kis- és a nagy fogadószobában, valamint a képtárban. E tereket változatlanul hagyták, a könyvtárat viszont irodává alakították át. Nagyobb módosítások történtek az emeleten is, ahol 1917-ben bekövetkezett haláláig az özvegy lakott.
A Ráth György Múzeum közel negyven évig változatlanul működött tovább, a második világháború után azonban a nagypolgári fényűzést látták benne, ezért bezárták, a gyűjtemény darabjait pedig különböző múzeumokba szállították át. Magát az épületet 1954-ben a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum kapta meg, amely Kína Múzeummá alakította át. A rendszerváltáskor visszakapta ugyan eredeti nevét, de továbbra is keleti kiállításoknak adott otthont, bár a rekonstruált ebédlőben kialakítottak egy Ráth György-emlékszobát is. Jelentős fordulópont következett be 2014-ben, amikor is bezárták, hogy visszaadják eredeti fényét. Négy évvel később, 2018-ban nyitotta meg újra a kapuit a nagyközönség előtt, A mi szecessziónk című pazar állandó kiállításával, melynek számos műtárgya tulajdonképpen az eredeti helyére került vissza.
A nyitóképen: A Ráth György Múzeum főhomlokzata a tágas előkert felől nézve (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció