„Ez a híd, amelyről megállapíthatjuk, hogy méltó a kormányzó úr egyéniségéhez, méltó arra, hogy nevét viselje. Mentes a felesleges cifraságoktól, egyszerű, de roppant szilárd. Merészen, de biztosan íveli át a tovahömpölygő hullámokat.” Szendy Károly polgármester ezekkel a szavakkal adta át a ma Petőfi hídnak nevezett budapesti átkelőhelyet.

A híd leírása máig pontos: egyszerű és szilárd, masszív híd ez, ami a Duna többi, kecsesebb és látványosabb hídjának árnyékában évtizedek óta hordja magán a Nagykörút és Dél-Budapest átmenő forgalmának terhét. De erre a régi, teherhordó igáslóra is ráfér a regenerálódás. Az elmúlt napokban, miután kövek estek ki a híd építményéből, újra reflektorfénybe került a Petőfi híd rossz állapota. Ennek a témának járunk utána a kezdetektől az utolsó kisebb javításokig.

A kiegyezés utáni időszakban hatalmas fejlődést élt meg a város, jelentős építkezések, beruházások kezdődtek. Ebben az időszakban az egyik legnagyobb gabonaexportőrnek számított Magyarország. A fejlődő gazdaság miatt a vízi közlekedés forgalma és szerepe is megnövekedett, a Duna partján sorra épültek a kisebb-nagyobb malmok, rakodók. Ugyanakkor a tárolást is meg kellett oldani, de a Duna évenkénti áradása gyakran elöntötte a pincéket, ami nagyban nehezítette a gabona szárazon tartását. Emiatt szükségessé vált a növekvő ipar számára egy olyan központi hely létesítése, ami összefogja a munkafolyamatokat, nagyszámú tárolókapacitással rendelkezik, megfelel a kor törekvéseinek, és összeköti a közúti, vasúti és vízi szállítmányozást.

Ennek eredményeképpen 1881-ben átadták a Közraktárak négy épületét, majd 1883-ban az Elevátor-házat a leendő Petőfi híd pesti hídfőjénél. A tervpályázatra beérkezett nyolc pályaműből Ulrich Keresztély munkáját választották a legjobbnak, aki saját szabadalmi rendszerrel állt elő, amit később több nagyhatalom is megvásárolt, és a maga idejében ipari csúcsteljesítményként tartották számon. Lényegében teljesen automatizálta a munkafolyamatot. A beérkező uszályokról kidaruzták a rakományt, vasúti síneken pedig elszállították a raktárakba.

A későbbi években a fejlődés következő lépcsőfokaként többször is felvetődött egy újabb Duna-híd létesítésének szükségessége – különös tekintettel az ide érkező Nagykörút igényeire, de az I. világháború kitörése ezt megakadályozta. Újabb fordulat az I. világháború után következett be: a minisztériumi pályázatot követően Álgyay Hubertet bízták meg a tervezés irányításával. 

A híd 1933–37 között épült, négy év alatt készült el, és a pesti Boráros teret kötötte össze a mai Goldmann György térrel. Pesti oldalának északi részén állt az Elevátor-ház, itt volt a 6-os villamos nagyon ötletes, kör alaprajzú végállomása is. A budai hídfőhöz pedig egy hatalmas emlékművet emeltek, ez volt a császári és királyi haditengerészet hősi halottainak emlékére bronzból és vasból felállított világítótorony, amely a fiumei világítótorony kicsinyített másaként éjszakánként beragyogta a hidat. Belsejében egy kis múzeumnak is helyet adtak, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészeti relikviáit őrizték. A kiálló hajóorrot Horthy hajójáról, a Novaráról mintázták, a szoborcsoport témája: A Támadás géniusza egy matróznak mutatja az ellenséget.

Az egykori haditengerészeti emlékmű (Fotó: Origo)

A Petőfi híd újjáépítése a II. világháború után (Forrás: budapestcity)

A rácsos gerendahíd karcsú szerkezetét négy főtartó hordozza, amelyeket mélyen a teherbíró agyagrétegbe ágyaztak. Ezt az eseményt a rádió élőben közvetítette. A hídnak három nyílása van, felső pályás kialakítású, a feljárókkal együtt a hossza 514 m. A 15,7 m széles kocsipályája eredetileg fakockákból állt, amit kétoldalt 3,5-3,5 m széles kerékpársávval is egybekötött járda fogott közre.

Az Index egy korábbi cikke beszámolt arról, hogy a Budapest folyóirat 1945/2. számában látható egy infografika a Duna-hidak háború előtti forgalmáról, ebből kiderül, hogy az áthaladó forgalomnak nagyjából a fele (!) lehetett bringás – vagyis annyi, mint a villamosok, teher- és személygépkocsik, valamint az akkor még jelentős lovaskocsik forgalma együtt. (Forrás.)

A próbaterhelés elvégzése után, 1937. szeptember 12-én adták át a hidat a forgalomnak, az avatásra ünnepélyes keretek közt került sor. A hidat fellobogózták, tribünöket emeltek az előkelőségeknek és a katonai díszegyenruhásoknak, a nagy tömeg pedig a feljáró két oldalán cserkész- és rendőrkordon mögül figyelte az eseményeket.

Az elkészült híd és a mellette álló ipari létesítmények fontos katonai célponttá váltak a II. világháború idején, és nem kerülhették el sorsukat. Az Elevátor-ház és a világítótorony is megsemmisült a bombatámadásokban, a hidat magát pedig a visszavonuló német katonák robbantották fel 1945. január 14-én. A gabonatároló helyén közpark létesült Nehru-part néven. A Horthy-emlékműnek is emlegetett világítótorony maradványait elbontották.

A németeket a szovjetek váltották: pár hónappal később egy ideiglenes hadihidat emeltek a hídroncsra, amit 1945. április 5-én adtak át. Mindezek után megkezdődhetett a hídroncs maradék részének kiemelése, újjáépítése. Az acélszerkezet nagy részét újragyártották, a keresztmetszetet kiszélesítették 25,6 m-re, de a szerkezet a változtatások miatt 500 tonnával könnyebb lett. 

„Újjáépült az első 5 éves terv 3. esztendejében a magyar munkások és mérnökök hősi alkotó munkájával 1952. novemberében, a nagy októberi szocialista forradalom 35. évfordulójára” – áll az emléktáblán. Új nevet is kapott a híd Petőfi Sándor tiszteletére.

Később, 1966–70 között részletesen átvizsgálták a híd acélszerkezeteinek, szegecseinek az állapotát, villamosvasúti vágánycsere is történt, kisebb javításokat végeztek, és újrafestették a hidat. 1979–80-ban a hídpályát is felújították, a teljes pályaszerkezetet átépítették. A kerékpárosok és a gyalogosok legnagyobb bánatára megszűntek a kerékpárutak, az úttest szélességét jelentősen növelték, ezzel tulajdonképpen egy gyorsforgalmú autóutat teremtettek. Ez volt a városban a legdélebbi átkelési pont egészen 1996-ig: a teherautók is erre kerülték a várost. A pályaszintet 25 centivel megemelték, a keresztmetszet annyiban változott, hogy az úttest szélessége 20,4 méter lett, beleértve a 6,4 méter széles villamosvágánysávot is, amit az úttesttel egy síkban alakítottak ki, hogy az autósok is használhassák azt. A járdák szélessége pedig 2,6-2,6 méterre csökkent.

A pesti hídfőnél  alapvetően megváltozott a Boráros tér. Lebontották az eredetileg ötnyílású acél keretszerkezetet, és a helyére vasbeton felüljárót emeltek.

1996-ban volt még egy fontos felújítás: a budai oldalon a mederpillérnél található mozgó saruk beszorultak, a hídról, a járdáról lehullott hulladék eltömítette a szerkezetet, ezeket cserélni kellett. A teljes hídfelületet leszigetelték, erre egy új pályaburkolat került. Érdekesség, hogy 2002-ben mérték a legmagasabb vízállást, a pilléreket majdnem a tetejükig ellepte a víz, nagyon szép fotók készültek róla.

2010-ben készült egy átfogó vizsgálat a híd állapotáról, amelyben megállapították, hogy a csapadékvíz-elvezetés a híd egészére, illetve különös tekintettel a vágánysávra nézve tönkrement, a dilatációk vízelvezetését korábban elhanyagolták, a környékén ázik, a csapadék ezáltal befolyik a híd alsó részébe is. A hídfőkben található helyiségek is átáztak – az egyik ilyen irodában évtizedeken át a hídmester lakott a családjával. Jelentős korróziós károsodások láthatóak a híd acélszerkezetén. Erről bővebben itt olvashat. 2013 augusztusában a Nagykörúton a villamosvágányok felújítása miatt a Petőfi hídon is végeznek javításokat.

Elérkeztünk a jelenbe: 2016 márciusának elején kövek és vasdarabok hullottak le a Petőfi hídról a budai rakpartra. Személyi sérülés nem történt. Szakértők megállapították, hogy a híd szerkezete nem sérült, burkolati elemek hullottak le. Azonban ez mindenképpen intő jel lehet arra nézve, hogy sor kerüljön a régóta esedékes teljes körű felújításra, és a Margit híd példáját idézve a Petőfi híd is eredeti szépségében ragyogjon a Duna felett.