Arany János nehezen szánta rá magát, hogy a békés vidéki életet a zavaros pestivel felcserélje, még akkor is, ha vonzotta a főváros kulturális pezsgése. Mint sorozatunk előző részében láttuk, Arany 1860 őszén a Három pipa (ma Erkel) utczában bérelt ki egy második emeleti, négyszobás lakást. Bár a gangról szép kilátás nyílt a Gellért-hegyre, Aranyék nem voltak igazán megelégedve vele, és azt tervezték, csak tavaszig maradnak ott. De ahogy az lenni szokott, helyet változtatni nem olyan könnyű: így hát még évekig ezt bérelték.

Lakása nemcsak az otthona volt, hanem a számára oly fontos kulturális folyóiratok szerkesztőségi címe is. Innen indult útjára kis idővel a beköltözésük után, 1860. november 7-én a Szépirodalmi Figyelő, amely a bimbózó új magyar szépirodalom minőségi emelésével próbálkozott – sajnos eléggé sikertelenül. Hiába az esztétikai értekezések, a hazai és külföldi irodalmi művek ismertetése, az irodalmi élet állandó figyelése: a lapot két év után meg kellett szüntetnie. Túl elitista volt, közérthetőbb, olvasmányosabb, nagyobb közönségnek szóló folyóiratra volt szükség a piacon: ez lett a Koszorú. Ezt Arany már saját költségén adta ki (Hackenast a kudarc után kihátrált a közös vállalkozásból), és szerkesztése is szinte egyszemélyi produkciója volt – e színvonalas próbálkozásnak szintén vége szakadt két év múlva. 

Arany mércéje sok tekintetben más volt, mint a környezetének. Az például kiderül több leveléből: eléggé idegesítette, hogyan lehet egy kétes hírű fogadóról elnevezni utcát – azaz miért éppen Három pipának nevezik azt a közterületet, ahová neki is címezni kell a szerkesztőségi leveleket. Nagy öröm volt éppen ezért számára, amikor 1861 elején felröppent a hír: változik a név, ezentúl az utca Kisfaludy nevét fogja viselni (már csak azért is, mert valóban itt működött az az irodalmi szalon még a század első évtizedeiben, amelyben ő meghatározó figura volt).

Gyorsan verset is írt efölötti örömében az alábbi bevezetővel: „Emlegetik a lapok, hogy a »hárompipa utczát«, melyben szerkesztőségünk ideigvaló sátorát felütötte, Kisfaludy-utczának keresztelték. Mi ugyan e változásnak legkisebb nyomát sem vettük észre; mindazáltal úgy megörülénk e tragicomicus pipák reménybeli távozásán, hogy tüstént az alább olvasható verset rögtönzők, mely keveset ér ugyan, de elég jó a »hárompipa« mellé:” 

Kisfaludy egy pipáról 
Monda elmés pipadalt:
Méltó, hogy e »három-pipa«
Nyújtson érte diadalt. 
Éljen hát az ő utczája! 
S a magyarnak »nagy pipája« 
(Mint a régi példa jár) 
Legyen egyszer tömve már!”

Korai volt az öröm: az átnevezés híre kacsának bizonyult. Pedig Arany olyan komolyan vette a dolgot, hogy még a Szépirodalmi Figyelő címlapján is átírta a címet. Csalódottan kellett helyesbítenie: „A mi »Kisfaludy-utczánk« úgy látszik, megmarad 3 pipának. Figyelmeztetjük is azon egyéneket, kik szerk. hivatalunkat föl akarják keresni, hogy ám jusson eszökbe Kisfaludy, de valóságban csak a három pipát vigyázzák, mert különben nem jutnak czélhoz.”

Tehát ez a pipás cím állt a második folyóirat-próbálkozás, a Koszorú címlapján is egészen 1864. április 17-ig. A tervezgetett elköltözés eddig húzódott, de a negyedik pesti tavaszukon Aranyék végre rászánták magukat erre is. Az igazat megvallva nem volt olyan nagyon nagy lépés ez sem a belváros felé: csak néhány házzal mentek „beljebb”, új címük az Üllői út 7. lett. 

(Fotó: Viczián Zsófia)

Ez a ház ma is áll, szerényen beszorítva magasabb szomszédjai közé. Mi több, egyike Ferencváros legrégebbi házainak, ezért védelem alatt is van. A térképek és az építészettörténet adatai alapján tudni lehet róla, hogy a környéket letaroló nagy 1838-as pesti árvíz után épült, 1839-ben. Tervezője az a Kasselik Ferenc volt, akinek számos épületet köszönhetünk ma is a városban – többek közt ő volt a ma Kilián laktanyaként ismert, szintén Üllői úti kaszárnyaépület kivitelezője is. Építtetője Steinbach Alajos kereskedő volt, aki nem sokkal az árvíz előtt telepedett Magyarországra.

Az egyemeletes épület belső udvarába hosszú, boltozatos kapun juthatunk, ahol megvannak még a régi kerékvetők is, emeletén körbe függőfolyosó, amelyet szép kőkonzolok tartanak. Mindenképpen elegánsabb és nyugodtabb ház volt, mint Arany korábbi otthona. Valószínűleg az emeleten béreltek lakást, a költő egyik leveléből sejthetően a belső udvarra néző ablakokkal. 

Ma az épület homlokzatán a „Fehér Páva fogadó” felirat áll, azt a hatást keltve, mintha itt 1839 óta vendéglátás folyna. Pedig nem, sőt a környéken nem is tudni ilyen nevű helyről, a korszakban maximum egy közepesen népszerű népszínmű címeként ismerhették az albinó pávákat. Volt a házban viszont az 1870-es években nyilvános „nő- és gyermekgyógyintézet”, és a Magyar Bazár szépirodalmi és divatlap szerkesztősége is. A bájos kis klasszicista épületet gyönyörűen felújították a 2000-es évek elején, benne ifjúsági szállás és vendéglő is van – elvileg, mert jó ideje sajnos csak a bedeszkázott ablakok és a zárt nagykapu látványa fogadja az arra járókat. A homlokzat is lassan újra pusztul, de még így elszürkülve is jól mutat azért. 

Hiába a sok kerek évforduló, Arany János emlékét nem őrzi semmi a homlokzaton, pedig itt lakott három évig, 1867-ig, amikor végre beköltözhetett az Akadémia bérházának őt megillető titkári lakásába. De ez már egy következő történet… 

Nyitókép: (Fotó: Fortepan)