„Ki az a Goya?” – kérdezi a spanyol filozófus, Ortega y Gasset a Goyáról írt tanulmányában. Ki az a Kondor Béla? – kérdezhetjük mi is.

Felsorolhatjuk az ismert tényeket, hogy 1931-ben Pestszentlőrincen született, és 1972-ben Budapesten halt meg. A Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol a festő szakról eltanácsolták, ezért a sokszorosító grafika szakon végzett, mestere Koffán Károly volt. Így kezdődik minden jobb művészettörténeti ismertető Kondor Béláról, így olvashatjuk Kondor művészetének lelkes támogatójának, Németh Lajosnak a monográfiájában is.

„Egy ember élete sohasem az események puszta láncolata, amelyek megtörténnek vele – írta Ortega Goya-tanulmányában –, hanem feszes íve van, mint egy drámának. Minden ember életének van egy drámai magja. Mégpedig az, hogy valami, ami bennünk van, arra törekszik, hogy megvalósuljon, és emiatt összeütközésbe kerül a külvilággal.” Az alkotó művész kivételezett helyzetben van, mert a művei közvetítik ezt a konfliktust.

Kondor szerencsés művész volt, bár a pályája nehezen indult, de 1956 tavaszán elkészült diplomamunkája, a Dózsa-sorozat minden szempontból kiforrott rézkarcokat vonultatott fel, amelyekkel messze felülmúlta mesterét. Ennek a sorozatának köszönhetően már ekkor iskolateremtőként kezdték tisztelni. Annak ellenére, hogy a bírálók a Dózsa-sorozatot anakronisztikusnak tartották, diplomáját megkapta, és a következő évben, 1957-ben (!) párizsi tanulmányúton vehetett részt. Ekkor egy ilyen lehetőség még nagyon keveseknek adatott meg. Ez a kitüntető figyelem később is elkísérte. 1958-ban a luganói nemzetközi grafikai kiállításon szerepelhetett. Majd ezt követően az Egyesült Államokban, Miami városában, később Párizsban, Brazíliában, Bécsben és Zágrábban mutathatta be a műveit. 

Azt mondhatjuk, hogy a hatvanas években ő volt annak a szocialista rendszernek egyik legjobban támogatott művésze, amely rendszer támogatott, tűrt és tiltott. A rendszer igényelte a képzőművészetben is a preferált realizmus mellett az ettől kicsit eltérőt, amelyben azért a szocializmus deklarált értékei megnyilvánultak, mint például az emberközpontúság. Többek között ezzel a korszerű és humánus művészettel próbálták a hazai szocializmust elfogadtatni nemzetközi színtéren.

Kondor, a grafikus

A sokszorosítógrafika végigkísérte Kondor életét. Kétségtelen, hogy a Dózsa-sorozat, az életmű kezdő alkotása kitűnő kompozíciós érzékről, gazdag fantáziáról és egyéni látásmódról tanúskodik, olyannyira, hogy már kételkedünk abban, hogy valóban azt ábrázolja, amit a tematikus címe elárul. Különösen akkor, ha megnézzük a kortársak Dózsa-témájú ábrázolásait. Kvalitását emeli a Rembrandttól megtanult rézkarcolási technika is.

Ezt követte a Dürer-sorozata. A grafikus tanulmányozza a grafikust, szeretné megérteni azt, hogy Dürer mit miért tett és alkotott. Kitűnő illusztrációkat készített a Dürer korában népszerű technikával, a fametszettel a Hamlethez, aki a romantika művészeinek egyik kedvelt alakja volt, de lényegre törően sommásak Hemingway Az öreg halász és a tenger művének illusztrációi is. Ezek a művei a XIX. századi európai grafikai hagyományok hiteles XX. századi folytatói. Olyan alkotások, amelyekkel a nemzetközi színpadon is meg lehetett jelenni, szakmai és technikai tudásával a művész nem vallhatott szégyent.

Kondor Dózsa-sorozata

Kondor, a festő

Kondor Béla eredetileg festőnek készült, és természetes, hogy ehhez később, miután elismertséget szerzett magának, visszatért. Ezen a területen nehezebb helyzetben volt, mint a grafikában. Nem véletlenül tanácsolták el, mert akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán olyan mesterek tanítottak, mint Bernáth Aurél és Szőnyi István, akik a posztnagybányai festészetet magas művészi szinten és nagyon gazdag festőiséggel képviselték.

A művész beláthatta, hogy vagy epigon lesz, vagy külön utat kell keresnie a maga számára, megkockáztatva az ezzel járó konfliktust. Ezért az új út keresése a diploma megszerzése utáni időszakban kezdődött. Minden művésznek szüksége van előképekre, Kondor is keresett magának. Az ikonok másfél ezer éves tradíciójában vélte megtalálni azt, ami a gyorsan változó európai művészet színpadi képei mögött változatlannak és öröknek tűnt. Ebben is voltak elődei, többek között Vajda Lajos. Az első festményei döntően kontúrozott színes felületekből állnak, mint az 1959-es Emberpár, amely nem igazi festői munka. A visszakarcolt felületek is a grafikára emlékeztethetnek minket. Az ikonok világa már itt is megjelenik, a szárnyas ember és a glória mutatja ezt.

Más képein az arany háttérnek és a témaválasztásnak köszönhetően az ikonok mint előképek egyértelműbbek. Ilyen a Liberius című festménye, amely középkori aránytalanságával és léptékváltásával, aranyszínű hátterével jól mutatja ennek a világnak festői beérését. Ebben a képben Kondor eljutott a színek értőbb alkalmazásához, és a kompozíció felépítése miatt a túl sok mellékelem felvonultatása sem zavaró. Kondornak ez a festménye történetileg is hiteles, mert a legtöbb képén a megjelenő szereplők a művész képzeletének termékei. A Liberius azt jeleníti meg, amikor a pápa Madonna felszólítására az augusztusban leesett hóba botjával belerajzolta a római Santa Maria Maggiore tervét.

A hatvanas évek második felében Kondor eltávolodott ettől a világtól, és szabadabban értelmezte és torzította a formákat. A rajzosság ugyanúgy megmaradt festményein, a kezek, lábak és arcok is egyediek, és Kondorra jellemzőek, amelyek hasonlóan ismétlődnek a képein, mint azt a Bukás című képén is megfigyelhetjük. Egy festőibb világ megteremtése csak a hetvenes évek elején vált művészi programjává, ennek kibontására azonban már nem kapott elég időt. 

A drámai mag

Az, ami Kondor Béla énjéből megvalósult, annak egyik része az alkotásainak sora, az alkotás volt életének „drámai magja”. Ezeken keresztül látjuk életének küzdelmét az anyaggal és a formával, vonallal és színnel. Egy ilyen küzdelemben szükségszerűen nem lehet mindig győzni, mint ahogyan az életben sem.

Bár kétségtelenül sikeres és megbecsült művésze volt a korának, neki is szembe kellett néznie a kudarccal is. Ezekben a játszmákban mind a két fél érvel, és soha sem csak az egyiknek lehet igaza. Talán eljött az idő, hogy több mint négy évtized távlatából a lezárult életművet objektívebben is nézhessük. Ehhez az ilyen kiállítások nagy segítséget adhatnak. Különösen azért, mert az életmű minden fontosabb területe, a grafika, a festészet, a fotó és a verseskötetek is szerepelnek. A kiállítás igényességét mutatja az is, hogy több magán- és állami gyűjteményből való alkotásokat láthatunk. A kiállítás rendezői megtették a maguk feladatát, most a nézőkön a sor.

A kiállítás A Várkert Bazárban 2017. július 2-ig tekinthető meg.