What’s this building? – kérdezte egy turista éppen a másikat, amikor a Bálnában jártunk felmérni, mi lett Budapest szépreményű építészeti csodájából. Tényleg, mi ez az épület? – hát bennünk is ez a kérdés fogalmazódott meg…

Az Elevátor és a közraktárak (Fotó: Fortepan)

(Fotó: Fortepan)

Dübörgő XIX. századi gazdaság

Ha történetét nézzük: raktár. Egy csodálatos korszak hírnöke. A XIX. század végén őrületes fejlődésnek indult Budapest, egyik legfontosabb ipari húzóágazata volt a malomipar. A ferencvárosi Duna-parton sorra épültek a malmok, illetve más élelmiszeripari cégek épületei (pl. a ma is ismert Zwack-gyár). 1874-re elkészült a Fővámház, Ybl Miklós nagyszabású alkotása. A kortárs sajtó méltatlankodott a magas építési költségek miatt, de az mindenkinek egyértelmű volt: a város e fontos, prosperáló helyére egy ilyen reprezentatív, erőt és megbízhatóságot sugalló középület kívánkozik. Alig tíz év múlva már a gyönyörű Elevátor is itt állt, a korszak elképesztően modern logisztikai központja. Itt emelték ki az uszályokból az ország minden részéről érkező gabonaszállítmányokat és egyéb rakományokat.

A gazdaság, ahogy ma mondanánk, dübörgött, a város évről évre gyarapodott mind lakosságát, mind épületállományát tekintve. A folyami kereskedelem volumene is megnőtt – és a ferencvárosi partszakasz nagyon fontos kirakodóhellyé vált. Ezért volt szükség azokra az egyszerű raktárépületekre is, amelyeket ma is láthatunk itt. 1881-ben eredetileg négy készült el belőlük, később még kettőt emeltek, de azokat csak fából.

A termelőtől a fogyasztóig vezető út átlátható rendszert alkotott: a hajón érkező árut az Elevátornál kipakolták, onnan síneken továbbították a közraktárak, illetve a Vámház felé, majd az áru a közeli (1897-re megépült) Nagycsarnok pultjaira került, a város vásárlóközönsége elé. Az élőállat-szállítmányt síneken továbbították a szintén közeli Közvágóhíd felé.

Ez a rendszer nagyjából a II. világháborúig működött, majd a bombázások alatt nagy része megrongálódott. Az Elevátor és az egyik raktárépület annyira, hogy azokat le is kellett bontani (helyükön lett a hatvanas évek végére a Nehru part. A megmaradt három épület egy ideig a szintén megsérült Nagycsarnok piacát helyettesítette, de aztán funkció nélkül maradt. Illetve kicsit „deklasszálódva”, de az volt, mint korábban: raktár. Csakhogy közben a város megnőtt, a logisztikai központok a külvárosok nagy konténerközpontjaiba kerültek, így a közraktárak egy idő után már mindenkinek útban voltak. Bár volt terv rá, szerencsére nem bontották le őket, csak hagyták, hogy csendben pusztuljanak a Duna partján.

A történet egyébként, hogy az egykori XIX. századi ipari épületek szerepüket vesztik a XX. század végére, sok nagyvárosban ismerős. Különböző válaszok születtek rá: Lisszabonban például szórakozónegyed lett belőlük, Rigában piacként működnek az egykori hangárok, Londonban pedig az olimpiai létesítmények helyszínéül szolgált az egykori „dokkváros”. Sokfelé találunk Európában példát arra, hogy kulturális intézmények költöznek be az egykori ipari épületekbe.

Nálunk a legjobb perspektíva, ami a közraktárakra várt, az a „romkocsmásodás” volt: ez csendesen el is indult az ezredforduló körül. Lehet, hogy afféle Duna-parti szórakozónegyedként jobban prosperálna, mint amivé ma vált, de a városvezetés – joggal – ennél nagyobb lehetőségeket látott meg a területben.

Izgalmas belső terek és kihaltság (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A CET álma

2010-re több magyar város pályázott az Európa Kulturális Fővárosa címre (melyet végül Pécs nyert el), köztük a főváros is. A budapesti elképzelések egyik központi eleme volt a vízpart és a városlakók összekapcsolása – ez azóta is minden efféle városfejlesztési koncepcióban visszatérő, de meg nem valósított elem – , a másik pedig a jó adottságú, de leromlott állapotú ipari területek kulturális revitalizációja. A közraktárak területe pedig ilyen volt, és az elbukott kulturális fővárosi pályázat ellenére a terv megfogant, kiteljesedett és elkészült. Akkoriban még CET-nek hívták, ami szellemes szójáték volt: egyszerre utalt a közép-európai idő angol rövidítésére és az óceánok óriására.

Az új évezred első évtizedének végén rendre Budapest új kortárs építészeti jeléről, ikonjáról, a megújuló főváros jelentős szimbólumáról cikkeztek, mellyel ismét felkerülünk a világ építészeti térképére. De hiába a holland sztárépítész, Kas Oosterhuis merész terve és az erős főpolgármesteri hátszél: a magyar rögvalóság lassan lehúzta a földre, sőt a mocsárba a szép álmokat. A megvalósításhoz pénz kellett: a szűkös esztendőkben erre egy nem túl szerencsés konstrukció lett a válasz. Az elhíresült PPP (public private partnership) ez esetben azt jelentette, hogy a beruházó megtervezteti, felújítja, kortárs ikonná varázsolja a közraktárakat, majd 25 éven keresztül kulturális-kereskedelmi központként üzemelteti, természetesen szép bérleti díj fejében. Drágának drága, de cserébe viszont az ingatlan nem kerül ki a köztulajdonból.

A 2010-es önkormányzati választások után felálló vezetés zavaros viszonyokat talált, és a továbbiakban nem akarta vállalni a megörököl projektből származó költségvetési terheket (nevesítve a fizetendő 31 milliárd Ft-ot). Az innentől rendkívül bonyolulttá váló, az építkezés minden szereplőjére kiterjedő történet perek sorozatát hozta. A 2010-es tervezett átadás is jelentősen csúszott: végül négy éve, 2013 novemberében nyílt meg a közönség előtt az épület, amelynek nevét időközben Bálnára magyarosították.

A szuvenír és a bazár megy (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Üres gyomor

A zömök közraktárak közé ékelődő légies acél-üveg csoda sikere elől elvileg elgördült tehát minden akadály. Nehéz jobb pozíciót elképzelni egy efféle nyitás előtt: az épület műemléki környezetben, a fővárosban, a Duna partján áll, gyakorlatilag mindenhonnan látszik. Egyik oldalán zöld park, illetve valamivel távolabb kulturális intézmények (Nemzeti Színház, Müpa, BMC) vannak, másik oldalán meg nyüzsgő egyetemi campus (vadonatúj épülettel), forgalmas vásárcsarnok, szépen kipofozott kis városi tér, és ide torkollik gyakorlatilag a legtöbb turista által felkeresett sétálóutca is. Nem messze tőle (a Fővám téren) metrómegálló is lett, de ettől függetlenül is remek a közlekedése. Itt találkozik a víz a várossal, a Nehru partnál nemzetközi hajóállomás is van, itt korzózhat mindenki, bicikliút is van, terasz, parkoló – mit kívánhat még egy beruházó?

És maga az épület is nagyon vonzó lett – még így is, pedig nem teljesen az valósult meg, amit a tervező elképzelt. Izgalmas belső terek alakultak ki, nagyon trendi az ipari és minimál stílus finom összhatása, szépek a fények, a burkolatok, megkapó az üvegen túl feltárulkozó Budapest látványa. Az arculati elemek rendben, a logó szép, a műszaki háttér adott, a honlap is működik.

És mégsem. Aki most felkeresi az épületet, lényegében kongó ürességet talál. Turisták ugyan vannak – de javarészt csak azért, mert szemlátomást ez az egyik legjobb ingyenes, kényelmesen megközelíthető mosdó a városban, ahová a buszok is le tudnak parkolni. Ebből következően a legnagyobb forgalmat még az a butik tudhatja magának, amelyik legközelebb van a WC-ékhez: itt az alsó kategóriás szuvenírek széles palettája kapható. Élet, hasonló okokból, még egy kis büfénél mutatkozik, ahol gyorsan kávéhoz, ásványvízhez, zsebkendőhöz juthat az utas. Szebb időben sokan ülnek a teraszokon is az épület felső kategóriás éttermeiben, kávézóiban.

Az első szinten van az Új Budapest Galéria: ez itt csaknem ezer négyzetmétert elfoglal, megvalósítva az előírt kulturális funkciót – viszont jelentős forgalmat ez sem generál. Az alagsorban leginkább lakberendezési boltokat, meg néhány kézműves terméket árusító kis üzletet találunk: hangulatos loftlakásban érezhetjük itt magunkat, de egyedül. Nem sokkal zsúfoltabb az emeleti rész sem, itt is inkább bőröndös átutazókat látni egy-egy padra lerogyva. Ottjártunkkor csak a déli „Bálna-orrban” volt élet, valamilyen rendezvény volt a teremben.

Eladó a Bálna?

„A Bálna közfunkciójának fenntartási kötelezettsége mellett, továbbá az amortizációs költségeket, valamint a piacon elfogadott tőkeköltséget is figyelembe véve, az elmúlt évek során összegyűjtött üzemeltetési tapasztalatai ismeretében megállapítható, hogy a leghatékonyabb üzemeltetési modell alkalmazásával sem biztosítható a komplexum önkormányzati keretek közötti nyereséges üzemeltetése.” Ezt állapítja még az a közgyűlési előterjesztés, amelyet szeptember 27-én tárgyal a Fővárosi Közgyűlés. Megpróbálták: nem megy, összesen 9 olyan bérlőjük van, aki üzleti tevékenységet végez. „Ugyanakkor az elmúlt években tapasztalható ingatlanpiaci konjunktúra hatására fokozódó piaci érdeklődés mutatkozott a Bálna megvásárlása iránt. Ezen piaci érdeklődés kiváló alkalmat teremthet arra, hogy a Fővárosi Önkormányzat a közfunkció fenntartásának a piac által is vállalható kötelezettsége mellett értékesítse az ingatlant egy olyan befektető számára, aki az esetleges szinergiák felhasználásával hosszú távon is biztosítani képes a Főváros számára emblematikus épület állagának fenntartását, az abban nyújtott közösségi szolgáltatások elérhetőségét, végső soron a Bálna beruházás eredeti céljainak megvalósítását, miközben a befolyó vételár kellő fedezetet nyújt a Bálna projekt eddigi ráfordításaira.” A Bagdy Gábor főpolgármester-helyettes által előterjesztett tervek szerint 11 milliárd alatt viszont nem adnák.

Az idők változnak. A Bálnában pedig ott az óriási potenciál: lehetne egy tényleg jó hely, ahová jó bemenni, ahol pörgés van, zsibongás, ahol a régi-új terek megtelnek élettel. Talán a piaci környezet most lehetővé teszi, és talán újra van annyi prosperitás Budapesten, hogy életet leheljen a négy éve parton vergődő Bálnába.

Nyitókép: (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)