Az ötlet, ahogy a Tér-Kép nevet felvevő galéria legújabb (a bemutatkozó Fábry Zoltán-kiállítás után a második) kiállítása összeállt, persze nem egyedi. Az elmúlt években nagyon sokan rátaláltak már a Fortepan gyűjteményére, joggal. A Fortepan ugyanis kivételesen gazdag lelőhely Budapest múltjának vonatkozásában is. Először „csak” a családi albumokat nyitotta meg az internet széles nyilvánossága előtt, majd pedig szabadon hozzáférhetővé tett számos rangos szakmai gyűjteményt is. (A pestbuda.hu oldalán mi is gyakran mutatunk képeket erről az oldalról.)

Ahogy a világhálón ismert lett, úgy jött hamarosan az ötlet, hogy kiváló alapul szolgálhat fotókiállításoknak is. Azóta kisebb galériáktól kezdve a Capa Központon át a kecskeméti Fotográfiai Múzeumig számos helyen rendeztek már be tematikus válogatást a hatalmasra duzzadt fényképgyűjteményből, és sorra jelennek meg a kötetek is, amelyek az archívum legjavát mutatják be. Ebbe a vonulatba kapcsolódott be a Budavári Önkormányzat által alapított Tér-Kép Galéria is, ahol Saly Noémi válogatott Krisztinaváros múltjáról képeket, összesen 22 darabot. 

Egy városrész múltja

Amikor fényképet készít az ember – rendes géppel, nem a telefonjával –, akkor a keresőbe nézve az objektívet csavargatja. Ez a legizgalmasabb mozzanat. Ahogy tekerjük finom mozdulattal, a látvány más és más rétegei válnak élessé. Amikor a látogató körbesétál a kiállításon, és megáll a fotók előtt, hasonló dolgot tesz. 

Nepomuki Szent János szobor 1927-ben – ma másolata látható a Krisztinavárosban (Fotó: Fortepan)

Gimnazisták 1941-ben a Horváth-kertben (Fotó: Fortepan)

Ezek a képek javarészt nem azért készültek, hogy dokumentálják egy városrész, esetünkben Krisztinaváros történelmét. A Fortepan ezernyi fotójához hasonlóan, azért készítette őket valaki, hogy megörökítse a számára kedves vagy tisztelt embereket. A képek negatívját aztán előhívták, felnagyították, majd évtizedekkel később, az elmúlt években valaki digitalizálta őket.

A mostani látogató tehát láthatja az egykori hétköznapi jeleneteket: a csinos, bubifrizurás gimnazista lányokat, ahogy matrózinges viseletben kacagva jönnek fel a lépcsőn a krisztinavárosi templom oldalában, vagy éppen az öltönyös gimnazista srácokat a 40-es évekből, ahogy a Horváth-kertben egymásba karolva vonulnak. 

Láthatjuk, mi, mostani nézők, és mégsem ugyanazt a képet nézzük, mert közben állítottunk egyet a fókuszunkon. Első körben ugyanis a legtöbb fortepanos felvételen a háttért figyeljük. Azt, hogy például akkor még állt az a ház, amit azóta lebombáztak (pl. az Attila út – Krisztina tér sarkán állót). Vagy észre vehetjük a gimnazista lányok mögött a villamost: ez még a régi UV talán. Sok olyan oldal van, ahol efféle kérdésekről olykor heves viták is kialakulnak.

Krisztinavárosra ezzel a fókusszal tekintve sok minden kiderül a kiállításon. Feltűnik a háttérben a világháború előtti Horváth-kert parkja, a hatvanas évekből a Mikó utcai kis trafik vagy az, hogy a 30-as években még milyen kopár térség volt a ma szép parkként ismert Vérmező. A nyitóképünkön látható legrégebbi, valódi ritkaságnak számító, 1860-as évekből származó fotón (mely eredetileg éppen Saly Noémi tulajdona) látszik a régi városrész egésze: a templom még kisebb, többnyire földszintesek a házak, csak az azóta lebontott Karátsonyi-palota magasodik ki (helyén ma a Telekom-székház áll). Meg látszik rajta a legendás Budai Nyári Színkör is, és a háttérben a hegyoldalakban még mindenütt szőlő nő. Több képen rácsodálkozhatunk az egykori BBTE-sportpályára a mai Széll Kálmán tér helyén, amelyet Ottlik regényeiből ismerhetünk. Feltűnik sok azóta átépített, lebombázott ház is. 

Lányok a Szilágyiból, 1966 (Fotó: Fortepan)

Széll Kálmán tér 1933-ban – még sportpálya (Fotó: Fortepan)

Személyes történelem

A Fortepan nagyon újat hozott, hasonlóan újat, mint amilyet a történelemszemlélet változásában láthattunk az elmúlt évtizedekben. Manapság egyre kevésbé érdekes a szakértő történész által megírt egyszólamú történet a kiválóságokról, vezetőkről és hadvezérekről. Annál érdekesebb viszont a visszaemlékezés, a sokféle „alulnézeti” nézőpont, a korábban néma hétköznapi emberek hangja.

Elmozdultunk a 1.0-ás tartalomszolgáltató világháló felől a web2-es, megosztáson, részvételen alapuló, közösségi médiás internet felé, ahol a tudás már nem érkezik valahonnan, hanem összeadjuk mind. Ezek a képek privát emlékezések, egy-egy sajátos nézőpont lenyomatai – és ezekből a mozaikokból összeállhat egy egész, talán egy hitelesebb, pontosabb kép egy korról vagy akár egy városrészről.

Ez tehát az első fókusz: a háttérre, a régi Budapestre irányuló tekintet. De egy-egy kép előtt állva tekerhetünk egyet a képzeletbeli objektívunkon, és megláthatjuk a város háttere előtt az embert is! Ebben nagy segítséget jelentenek a kurátor által összeállított kis kísérőszövegek a képek alatt. A fotók ezzel az emberi oldallal együtt kapnak valódi mélységet, így lesz a krisztinavárosi múlt néhány mozzanata valóban teljessé. A kiállítás megnyitóján sokan megjelentek, és a képek előtt állva valóban megindult a személyes emlékezés is: az efféle tárlatoknak talán ez a legnagyobb haszna.

Nyitókép: (Fotó: Fortepan)