Talán egyik budapesti városrésznek sincs akkora rajongótábora, mint a Tabánnak. Pontosabban: a letűnt, lerombolt Tabánnak. Akik siratják, általában festői görbeségű utcáit, házait és főleg legendás kiskocsmáit siratják.

A BTM március végéig látható kiállítása azonban nem ezeknek állít emléket, hanem egy évszázados, 1949-ben lerombolt épületnek, a szerb templomnak. És ezen keresztül pedig egy egész csoportnak, a budai rácoknak. A Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma az újvidéki Matica Srpska Képtárával, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeummal és a budapesti Szerb Intézettel együttműködve hozta létre kiállítását.

Tabán az 1870-es évek elején, jobb oldalon a legendásan szép tornyú szerb templommal (forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

A két tabáni templom a XIX. század közepén és a várbeli Ferdinánd kapu felől (Forrás: BTM)

A soknemzetiségű Buda

„Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” – szólt Reményik Sándor erdélyi költő Trianon után sorstársainak. A nemzeti nyelvű oktatás és a nemzeti nyelvű, olykor a többségitől eltérő vallásgyakorlat ugyanis a megmaradás utolsó záloga. A kiállítás így szomorú példatörténetként is olvasható egy kisebbségi, nemzeti közösségről, esetünkben a rácokról vagy szerbekről, akik először az anyanyelvi oktatást, irodalmat, sajtót vesztették el, majd végül a templomot is, budai jelenlétük utolsó mementóját.

Pedig – és ez nagyon szépen kiderül a tárlaton – egy hosszú századokra visszatekintő, rendkívül gazdag kultúráról van szó. Budán már a török hódoltság alatt is tekintélyes számú szerb etnikumú, illetve ortodox vallású közösség élt. Tulajdonképpen ők is a török elől menekülve vándoroltak észak felé, főleg a Duna mentén. Ügyes hajósok és kereskedők voltak: megtalálták itt a számításuk, sőt az előbbiben, különösen a vízi vontatás területén szinte monopóliumuk volt. Ezt bizonyítják ma is az olyan Duna menti szerb települések, mint Szentendre vagy Ráckeve. 

A török kiűzését követően, a Buda felszabadításáért folyó harcok alatt jelentős károkat szenvedett a Tabánt 1686 után nagyobbrészt az Oszmán Birodalom balkáni területéről érkező délszláv lakosság népesítette be, akiket rácoknak neveztek. Többségük ortodox vallású volt (egy kisebb részük római katolikus), ők az Ördög-árok mellett, illetve a Gellért- és Nap-hegy oldalában telepedtek meg. 

Az egykori szerb székesegyház

A kiállítás központjában a szerb székesegyház története áll. A templom 1775 óta ékesítette a tabáni (akkori nevén rácvárosi) városrészt; az 1810. évi tűzvész során teljes berendezése megsemmisült, majd 1824-re újjáépítették. Ekkor készítették híres ikonosztázát is, amelynek képeit a jelentős XIX. század eleji szerb festő, Arsenije Teodorović festette.

A tabáni szerb székesegyház kecses tornya, míves toronysisakja – amelynek egykorú modelljét a kiállításon is láthatjuk – a korabeli fotográfiáknak és festményeknek is kedvelt motívuma volt, különösen miután kiderült, a városrészt bontásra ítélték. Az 1930-as évekre valóban el is tűntek innen a kis házak: maradt csak a két tabáni templom, a római katolikus és az ortodox szerb. Éltette még a közösség, amely a két világháború közt is ragaszkodott vallásához, miközben nyelvében már mindinkább asszimilálódott a magyarsághoz. 

1945: háborús romok (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Egy képpár a kiállításról: ez maradt (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Aztán jött az ostrom, amiben a templom jelentős károkat szenvedett: toronysisakja elpusztult, tetőzete leégett, boltozata néhány helyütt beszakadt. A templombelső és berendezése, illetve legfőbb éke, az ikonosztáz azonban nagyrészt sértetlen maradt. A liturgikus felszereléseket, majd az ikonosztáz képeit a templom papja, Vujicsics Dusán biztonságos helyre tudta menekíteni: neki köszönhetjük, hogy most a tárlaton szépen restaurálva mi is megcsodálhatjuk ezeket. 

Bár az épület helyreállítása talán megoldható lett volna, ennek ellenére 1949-ben lebontották. A Fővárosi Közmunkatanács 1946 tavaszától kezdve ellenezte a helyreállítását: egy modern városrészt álmodtak ide, amelynek a templom csak akadálya lett volna.

Elnézve a tárlaton látható terveket a modern Tabánra, csak hálát adhatunk, hogy végül nem valósult meg itt semmiféle építkezés, és maradt a park. A lebontásról szóló határozat viszont bizonyosan politikai döntés volt: így tűnt el akkoriban a városból sokféle épület, amely az egyházakhoz tartozott, vagy a régi arisztokráciához kötődött. Az általános egyházellenesség mellett itt súlyosbító tényező lehetett a Jugoszláviával megromló viszony is. És talán az is igaz, hogy addigra már nem volt elég erős ez a szerb közösség, hogy megvédje templomát. 

Tabáni töredékek

Töredékekből állt össze tehát a tárlat: de nagyon szép, teljes kép lett belőle. Minden kortárs látogatói igényt kielégítő kiállítást láthatunk: a többnyelvű feliratok, az archív és kortárs képek, a filmrészletek, hanganyagok mellett az érdeklődők érintőképernyőn nagyíthatnak rá az ikonosztáz egyes részleteire, vagy régi térképeket óriási képernyőn böngészve élhetik át a városrész teljes átváltozásának (eltűnésének) történetét. Szép fények, színek, izgalmas téralakítás: valóban profi muzeológiai munkát dicsérhetünk azzal a tudattal, hogy ami e témáról elmondható, az itt el is lett mondva. 

Harangláb emlékezik ma az egykori székesegyházra (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Izgalmas ötlet, hogy az időben visszafelé, a lerombolástól a felépítésig ismerhetjük meg a történetet, így valódi kutatónak érezhetjük magunkat, ahogy egy témán keresztül fokozatosan bomlik ki egy egészen gazdag háttér. Ennek köszönhető, hogy mellékszálként részletes anyagot találhatunk például a Tabán egyik utolsó, ma is álló épületéről, a Szarvas-házról. Hasonlóan érdekes a szerb kulturális élet meghatározó családjának, a Vitkovicsoknak a története: érintőképernyőn bonyolult kapcsolati hálójukat is böngészhetjük. Fontos tanulság, még ha az olykor a Habsburgok oldalára álló szerb etnikummal nem is volt mindig konfliktusmentes a magyarok viszonya: a nemzetiségek gazdagíthatják a nemzeti kultúrát is. Különösen igaz ez a sokféle etnikum alkotta Budapest múltjára (és talán jelenére is). 

A tabáni szerb székesegyházra ma csupán egy harangláb emlékeztet (pontosan a helyére nem tudták felállítani, hisz ott most a híd lehajtója van). Ezt 2014-ben a Szerb Országos Önkormányzat állíttatta. A haranglábon magyar, szerb, angol és német felirat olvasható: az elbontott Tabán egy „elbontott” közösségének emlékezete. 

Nyitókép: a Tabán a millennium idején, középen a szerb székesegyház (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)