Ha valaki sokat sétál a Várnegyedben, önkéntelenül is magával ragadja a lépten-nyomon felbukkanó történelem. Néha megbolygatott építési területként, néha házfalba épült középkori ülőfülkeként, néha múzeumban bemutatott faltöredékként jelenik meg Magyarország múltja, egymásra rakódott rétegek alól kandikál ki egy-egy évszázad. A múlt sajtócikkei sem szólnak másról ezen a héten, mint Száraz György idézett sorairól: tragédiáról és komikumról, megmaradásról, megújulásról és újrakezdésről. 

A létezőt elhanyagoljuk

„A gőzsikló nem sokára át fog adatni a közönség használatának. (Ha igaz.) Naponkint próbák tartatnak vele, s naponként nem csak a nézők száma szaporodik, hanem a kisérlettevöké is. Jelenleg, midőn nem használják fel a gép egész erejét, az ut (fel vagy le) másfél perczig tart”– írja A Hon Budapest új szenzációjáról, a tesztüzemben működő Budavári Siklóról 1870. február 4-én.

És ez a szkeptikus megjegyzés – a „ha igaz” – nem volt alaptalan a tudosító részéről. Mert itt a következő hír február 16-áról: „A gőzsiklón ma volt a kilenczven kilenczedik próba, holnap lesz a százegyedik, s aztán a gözsikló tudja: hány lesz még. Ma üresen is, negyvenöt mázsával is megterhelték, felmentében köteleit elmetszették, s a fékkészülék pár pillanat múlva megfogta a kocsikat. Jele, hogy veszély esetén sem lehet bajtól félni. Az ünnepélyes megnyitást most az egyszer február 19-re ígérik.”

De február 19-én bizony még mindig nem járt menetrend szerint az új közlekedési eszköz, mert A Hon február 25-én így írt: „– A gőzsiklón addig is, mig a közforgalomnak átadatik szabadságában áll bárkinek is ingyen fel és le járni. Azután pedig reggel 6-tól este 7-ig fog járni s egy-egy jegy ára (fel a várba és vissza) első helyen 6 kr., másodikon 10 kr. lesz.” Alaposan tesztelték, az biztos, de talán nem hiába: a Sikló még mindig üzembiztosan jár fel s alá, és – bár ma már nem gőzüzemben működik – most is szorgalmasan szállítja jobbára külföldi utasait.

Az Alagút és a sikló 1870–1875 körül (Forrás: Zograf & Zinsler fotója, FSZEK Budapest-képarchívum)

De nemcsak ez az egy budai magaslat volt beszédtéma ezen a télen. A Hon február 18-i száma arról ír, hogy a Svábhegy fejlesztésére nem fordít elég figyelmet a város, pedig kiváló adottságokkal rendelkezik, sőt, „ha egyszer itt királyi nyaraló emelkednék: pár év alatt a Svábhegy a világvárosok legelső nyaraló-helyei közé lenne számítható”.

Tudósítónk ekkor még nem sejthette, hogy nem kell ide királyi nyaraló, néhány évtized múlva senki nem fogja a Svábhegyet perifériának tekinteni. Megfontolandó viszont intelme, így 150 év távlatából: „Fájdalom azonban, mi mindig új tervek álmai után futunk mig a létezőt elhanyagoljuk.”

És valóban: ki tudja, hány olyan területe van ma Budapestnek, amely a Svábhegyhez hasonló fejlődési utat lenne képes bejárni, elhanyagolt pusztaságból gazdag, élénk városi térré válni, elég lenne csupán felismerni létező értékét, amely ma esetleg rozsdarétegek alatt hever, ipari örökségként pusztul…

Rusz Károly: Der Schwabenberg (Svábhegy), grafika (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum. Szerződtetve: Feszty, Than, Lotz, Benczúr, Székely)

Milyen volt Buda 1895-ben? Polgári, méltóságteljes, ünnepélyes – gondolnánk. Elvégre ekkor már folyamatban volt a budai Vár átépítése Hauszmann Alajos vezetésével. Nos, a Pesti Hírlap 1895. február 1-jei száma történetesen egy másik Hauszmannról számol be, aki nem kevésbé volt fontos a budai polgárok számára. Ennek a Hauszmannak ugyanis… kocsmája volt. És ennél a Hauszmannál lakott történetünk két főhőse, Szecsődi és Gálné.

„Budán a Krisztina-város lakói jól ismerik az egymás szomszédságában levő Kretter és Hauszmann-féle korcsmákat. Ez utóbbinak a házában lakott Szecsődi Ferenc majoros, akinél egy 84 éves öreg dada: Gál Ferencné szolgált. Az öreg matróna szeretett pityizálni, de ezt nem a vele egy házban lakó korcsmárosnál tette, hanem inkább Kretternél pálinkázott, vagy fröcscsözött. A múlt nyáron a dada elhagyta a szolgálatát s batyujával egyenest, a Kretter korcsmájába ment át. Alig hogy szürcsölni kezdte a borát, átjött Szecsődi és azt állítva, hogy Gálné egy kis baltát vitt el magával, ezt nagy hangon követelte tőle vissza. Ebből nagy perpatvar keletkezett, amelybe a korcsmárosék is belevegyültek s a vége az lett a dolognak, hogy Kretter kidobta Szecsődit, aki ekkor revolvert rántott elő s azt elsütötte. A revolvert aztán kicsavarták a kezéből. De a fölbőszült ember ezzel nem hagyta abban a dolgot, hanem vasvillát hozott hazulról s a korcsma ajtajánál megöléssel fenyegette Krettert. A törvényszék ezért Szedőcsit szándékos emberölés kísérlete miatt vád alá helyezte.”

Végül Szecsődi néhány nap fogházzal és némi pénzbüntetéssel megúszta, hogy ilyen módon felkavarta az álmos Krisztinaváros életét.

A Krisztinaváros és a beépítetlen Svábhegy 1890 körül (Forrás: Alois Beer fényképe/FSZEK Budapest-képarchívum)

De micsoda kor volt ez! Miközben Szecsődi kisbaltáját kérte számon Gálnén, miközben az ilyen és ehhez hasonló történetek mindennaposak voltak, és a város élte nyüzsgő hétköznapjait, a tanács testületeit nagyságrendekkel fontosabb ügyek foglalkoztatták: ők egy világváros építésén szorgoskodtak. 1895. február 7-én a Pesti Hírlap arról számol be, hogy az épülő Bazilika kapcsán a következő döntést hozták: „A lipótvárosi Bazilika épitő-bizottsága a képzőművészeti tanácscsal egyetemben már határozott a Bazilika képeinek ügyében. A képeket elsőrangú festők fogják festeni és pedig a kupola-képet Lotz Károly, a boltozatiakat Székely Bertalan, az oldalfalak képeit Feszty Árpád, az oltárképeket pedig Benczúr Gyula. A főbejárat mellék-képeinek festésével Than Mórt kínálták meg.”  

A Bazilika 1896-ban (Forrás: Dresden – Stengel & Co./FSZEK Budapest-képarchívum)

A lelkek kibékülése

„Kérjük a világsajtót, tolmácsolja igazságunkat, vegye át közleményeinket! Kérjük a politikusokat, tudósokat, emeljenek szól mellettünk. Kérjük az írókat, színigazgatókat, kiadókat, segítsenek kultúránk bebizonyításában, irodalmunk termékeinek bemutatásában. Kérjük a közgazdaság és pénzügy embereit, segítsenek gazdaságilag újjáépíteni Magyarországot. Ez olyan jótékonyság lesz, mely nagy kamatot hoz!” – írja a Pesti Hírlap 1920. február 8-án egy egészen különleges lapszámban.

A Pesti Hírlap magyar nyelvű különszámának egyik oldala, ahol bemutatták a francia nyelvű címlapot (Forrás: Pesti Hírlap 1920. február 8.)

Az újság ugyanis ezen a vasárnapon számolt be arról az akciójáról, amely talán egészen egyedülálló a magyar sajtótörténelemben: egy különszámot jelentetett meg ugyanis angol, francia és olasz nyelven Európa országaiban, amelynek célja az volt, hogy Európa és a világ közvéleményét tájékoztassák az ekkor még mindig tárgyalás alatt álló békeszerződéssel kapcsolatos magyar álláspontról.

A szám valamennyi idegen nyelvű példányát külföldre küldték, de a magyar közönség is olyan mértékben érdeklődött iránta, hogy később a hírlap külön utánrendelni kényszerült, még az idegen nyelvű lapokból is.

S hogy mit tartalmazott ez a lapszám? Vezető politikusok, egyházi személyek, kisebbségi vezetők nyilatkozatait a tervezett békeszerződés igazságtalanságáról, lehetséges következményeiről.

A Pesti Hírlap magyar nyelvű különszáma két másik oldalának főcíme, ahol bemutatták az angol, illetve az olasz nyelvű címlapot (Forrás: Pesti Hírlap, 1920. február 8.)

Cikkünk, a Budapesti napló eheti címében szereplő idézet (Ha Magyarország nem volna, meg kellene teremteni ) például Bárczy István igazságügyminisztertől származik. „A magyar államot egy életerős nemzetnek hősiessége és kultúrája építette meg. Ezer éves története szolgáltatja ki neki azt az igazságot, hogy Európának ezen a részén szükség van reá” – írja Günther Antal, a Curia elnöke.

„...ha nem akarják az állandó viszály magvát széthinteni, ha nem akarnak homokra építeni, ha állandó munkát akarnak végezni, ha nem akarják, hogy a béke sok százados munkása kényszerből felforgatóvá váljék, amikor a béke szükségesebb lesz, mint bármikor a múltban, akkor kérdezzék meg a népeket, amelyeknek sorsáról döntenek, hogy mit akarnak”– nyilatkozta a lapnak gróf Andrássy Gyula, volt külügyminiszter.

„Lehetetlennek tartjuk, hogy a világ hatalmasai az egész világnak ebben a rettenetes állapotában ne látnák tisztán, hogy nemcsak nekünk magyaroknak, de az egész megszenvedett emberiségnek már nemcsak az önkényuralmi korszakok szertárához tartozott titkos szerződésekben előre megrajzolt papírra irt békekötésekre, hanem a lelkeket megnyugtató egymást loyalisan megértő igazságos alapvetésre van szüksége”– idézi „A lelkek kibékülése” cikkben az újság Báró Wlassics Gyula volt közoktatási minisztert.    

De a lelkek kibékülésére nem került sor. És ennek következményei súlyosan érintették a budai Várat is.

Budán megtört a német ellenállás

Ezzel a vezető hírrel jelent meg a Szabadság 1945. február 14-én, majd a szovjet tudósítóirodát idézi:

„Csapataink Budapesten megtörve az ellenség ellenállását, a város nyugati részében, Budán több mint 200 háztömböt foglaltak el, köztük a királyi palotát és a régi erődöt és a nap végén befejezték a körülzárt ellenséges csapatok maradványainak felszámolását. A harcok folyamán február 11-én és 12-én a város nyugati részén a rendelkezésre álló adatok szerint több mint 30 000 ellenséges katona és tiszt esett hadifogságba.”

Erre a hétre estek Budapest ostromának végnapjai, amikor a körülzárt német haderő megpróbált kitörni az ostromgyűrűből.

Tárnok utca 9–13., az Esterházy-palota romjai (Forrás: Fortepan/Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich, Carl Lutz felvétele)

„NAPRÓL-NAPRA PUSZTULT az öreg Vár, jeges éjszakákra emlékszem, melyeket tűzvészek fénye világított be, a minisztériumoké, s köröskörül magnéziumos fehérséggel szikrázott a tér, mely a különös megvilágításban kisebbnek és valósággal teremszerűnek látszott, közepén a romantikus honvédszoborral s körülötte a sírokkal, a napról-napra szaporodókkal s roncsolt szobánk tárgyai is új életre kaptak, a tört ablaküvegek szeszélyes cikk-cakkjai, a redőnyök párhuzamos, recés mintái mögött, míg odakünn a tűzvész arabeszkjei vontak arany rácsot a pusztuló paloták fekete kőteste elé” – írja Sőtér István a Budapest folyóirat 1945. évi 1. számában a rombolásról, amely a teljes Várnegyedet érintette.

A Szentháromság tér 1945-ben (Forrás: Fortepan/Military Museum of Southern New England)

A királyi palota (ma Budavári Palota) Hunyadi udvara, a Mátyás király kút és az Oroszlános kapu (Fotó: Fortepan)

Épülnek az OTP-lakások a Várnegyedben

1970-ben már nagy építkezések folynak a Várnegyedben. A Magyar Nemzet február 17-én így számol be erről: „Ebben az évben helyreállítják a Hatvani Lajos u. 3. számú lakóházat.  Befejeződik az Úri utca 30. alatti OTP-lakóház építkezése. Tavasszal megindul a Tárnok utca 13., később a Fortuna utca 18. és az Úri utca 28. alatti lakóházépítkezés. E két utóbbi szintén az OTP támogatásával jön létre. Kapacitás hiányában még nem kezdhették meg a Szentháromság tér 7-8. szám alatti tanácsi lakóház építését, ennek földszintjén üzletek létesülnek.”

De nemcsak lakóházak épülnek: az Akadémia számára biztosított épületek, vendégfogadó kialakítása is nagy ütemben halad a Várnegyed több pontján, így a Táncsics utcában is: „Az Akadémia tulajdonába került a Táncsics Mihály utca 7., volt Erdődy-palota, amelyben az Akadémia Zenetudományi Intézetét helyezik majd el. Ebben az épületben lakott vendégként 1800-ban Beethoven.”

És tervben van az egyik legmeghatározóbb új épület, a Hilton szálló építése is, ekkor tervezik kialakítani az Arany Sas Patikamúzeumot, ekkor költözik a Táncsics u. 1. szám alá az Országos Műemlék Felügyelőség, és ekkor építik a Korona Cukrászdát, valamint a mézeskalácsboltot az Országház utca 8. szám alatt.

Az épülő Hilton szálló 1975-ben (Fotó: Fortepan)

A Szentháromság utca, Úri utca kereszteződése. Szemben a Fehér Galamb étterem, a mellette lévő házban a Ruszwurm cukrászda 1970-ben (Fotó: Fortepan)

De nem minden tervezett építkezést fogadott örömmel az I. kerület lakossága: „újabban jutott a közvélemény tudomására, hogy itt, a Déli pályaudvar szomszédságában toronyépületeket akarnak emelni a MÁV központi intézete céljaira. A városkép eltorzításáról itt nem is akarunk külön szólni, de ezek az épületek beleesnének abba a »zöldfolyosóba« is, amelynek oly fontos szerepe van a főváros frisslevegő-ellátásában. A budapesti várospolitikai munkabizottság egyhangúan tiltakozik ez ellen a káros és esztétikailag is több mint kifogásolható terv ellen, igazat adva azoknak az építészeknek, akik a Vár környékén sehol sem akarnak toronyépületeket látni és ellenzik az újabb zöldterület beépítését, csonkítását is” – írja a Magyar Nemzet február 18-án.

A távlati beépítési terv (Forrás: Derdák Tivadar: Új felvételi épület a Déli-pályaudvaron, Közlekedéstudományi Szemle 1978/4. szám)

A múlt rétegei

„A föld kultúrrétegeinek feltárása közben visszafelé pörög az idő. Nyomot hagynak a háborúk, és ennél is inkább a hétköznapok, amelyek során a romokat lebontják vagy újraépítik, a hasznavehetetlen üregeket betemetik egy elpusztított korszak építőköveivel, gerendáival, tetőcserepeivel, hamujával, összetört táljaival és bögréivel, szobraival és kályhaszemeivel, hogy aztán több méterrel vagy csak néhány centivel magasabban új járószintet alakítsanak ki, s rájuk új házakat és utakat építsenek” – írja a Népszabadság Budapest melléklete 1995. február 10-én a Szent György téri ásatások kapcsán.

A cikkben beszámolnak arról, hogy a régészek az elmúlt évben feltárták a volt királyi istálló területét, ahol leginkább török kori használati tárgyakat találtak, a Karmelita épületénél már korábban ismert ferences templomhoz kapcsolódóan megtalálták a kolostor romjait, a volt Honvédelmi Minisztérium területén gótikus szobortöredékre bukkantak. De előkerültek cipőmaradványok és MATTHIAS REX feliratú pénzérmék is ugyanezen a területen.

Ásatások a Szent György téren (Forrás: Szandelszky Béla felvétele, Népszabadság, Budapest melléklet, 1995. február 10.)

Hogy is írta Száraz György? „Aki itt meg nem érzi a hely lelkét: a tragikomikumot és a szüntelen konok megújulást, az jobb, ha beéri a Halászbástya nyújtotta panorámával.” A hétvége éppen jó alkalom arra, hogy az ember a Várban sétálva kicsit elmerengjen ezen. És miért ne vihetne ezúttal magyar utasokat is fel s alá az a sokat tesztelt Sikló?

Nyitókép: A budai Vár látképe a pesti oldalról. A felvétel 1894-ben készült (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)