Bűn és bűnhődés. Az emberiség történetében állandó jelenségek, mégis érdemes elgondolkodni azon, mennyire hű tükre egy adott kornak az, milyen típusú bűncselekményeket követnek el, kik válnak elkövetővé és áldozattá. Ezen a héten időutazásunk állomásain egy-egy ilyen történetnek eredünk nyomába.

Az elítélt súlyosbítást kér

„A pesti fenyitő törvényszék a múlt napokban egy tót napszámost valami bűntény miatt egy évi börtönre ítélt. Az Ítélet tudtul adatván neki, megkérdezték, vájjon meg van-e elégedve azzal, – Nem – válaszolt az elítélt – két évet kérek. Általános kaczagás követte e választ, de az elitélt állhatatosan megmaradt szándéka mellett, melyet hosszas kérdezösködés után azzal indokolt, hogy ha egy évre ítélik: a helybeli börtönben kell kiállani büntetését, már pedig – úgymond – akkor inkább megyek két esztendőre Váczra. – Szomorú satyra ez a mi börtöneink állapotára” – írja A Hon 1870. február 28-án.

A váci fegyház, a kép régi képeslap Cservenák Péter gyűjteményéből

Ezekben a hetekben zajlott egy másik vita is, nem a börtönök állapotáról ugyan, de kapcsolódó témában: az új igazságügyi palota építése körül polemizáltak a városatyák, mert a bíróságot el akarták költöztetni a Ferenciek tere környékéről (ahol ma a Curia utca van) eredetileg a Szervita térre, viszont az erre a célra a minisztérium által felajánlott 150.000 Ft-ot kevesellték.

Végül február 24-én a következő döntés született: „Az építendő igazságügyi palota terve ismételten felmerülvén, határoztatik, hogy a költségekhez a város 300,000 frttal járulni kész, 10 éves törlesztéssel” – írja A Hon.

A régi Kúria épülete a Ferenciek terén (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Nemzetközi bűnbandát leplezett le a magyar rendőrség

„Nem lesz több gyilkosság! – szólott hirtelen és megállott szemtől szembe velem. – Ettől hát ne tartsanak. Azt kérdezik tőlem, hogy ismerem-e a gyilkost, tudom-e, hogyan hívják? Igenis ismerem, igenis tudom!”  Egy regényből idéztem, amely magyarul először 1895-ben jelent meg folytatásokban a Pesti Hírlap lapszámaiban. De ugyan ki lehetett ez a végtelenül magabiztos nyomozó, aki ilyen önbizalommal nyilatkozik saját tévedhetetlenségéről?

Ki más lenne, ha nem Sir Arthur Conan Doyle világhírű regényhőse, Sherlock Holmes. Igen, a magyar közönség ezekben az években találkozhatott először a kiállhatatlan magándetektívvel, és követhette kalandjait napról napra az újság hasábjain, már amennyiben fiktív történetek érdekelték valós bűncselekmények helyett.

Papakoszta és társai a bécsi bíróság előtt (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1897. január 3.)

Mert valódi bűntényből sem volt hiány 1895-ben. Sőt! Az egész országot, de főleg a pesti úri közönséget heteken keresztül tartotta lázban egy Európa-szerte ismert nemzetközi bűnbanda, a híres-hírhedt Papakoszta-klán tagjainak elfogása és az ügyükben folytatott nyomozás, melyről a korabeli újságok a legnagyobb részletességgel számoltak be.

A Papakoszta-klán vezetője Dimitri Papakoszta, illetve Ristic Iván (más források szerint István) voltak, a csoport tagjai közé tartoztak még az Affendakisz és a Stalio nevű elkövetők. A Papakoszta-klán kasszafúrással foglalkozott, azaz a legkülönbözőbb páncélszekrényeket törték fel rendszerint úgy, hogy néhány napig időztek egy-egy városban, előzetesen a tulajdonos bizalmába férkőztek, az éj leple alatt aztán egy sajátos, általuk kikísérletezett eszközzel (a „kacsának” nevezett acélvágó ollóval) feltörték a páncélszekrényt, az eltulajdonított pénzzel és ékszerekkel pedig másnap odébb álltak. 

Nemcsak Magyarországon több városában, hanem Párizsban, Marseille-ben, Münchenben és Stockholmban is követtek el bűncselekményeket, így nemzetközi körözés alatt álltak. Végül a banda tagjainak kilétére magyar detektívek derítettek fényt, akik a tagok egymásnak küldözgetett táviratai alapján felfedték Ristic tartózkodási helyét, követni kezdték, és így fogták el Papakosztát is.

A detektívek sikere azért is keltett nemzetközi visszhangot, mert a bűnözők kilétéről korábban senkinek nem volt fogalma, mert gyakran álcázták magukat.

Ahogy a Pesti Hírlap írja 1895. február 15-én: „Risztics egyébiránt valóságos mester abban, hogy hogyan kell magát felismerhetetlené tenni, úgy tudja magát elváltoztatni, hogy semmiféle személyleirás után rá nem lehet ismerni. Elfogatásakor hatalmas körszakált viselt; sokszor látták őt borotválva kis fekete bajuszkával. Hogy most mikép néz ki, azt nem tudják.”

 

Stalio és Papakoszta portéja (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895. április 28.)

Mindenesetre Papakosztáék a maguk idejében legalább annyira népszerűek voltak, mint száz évvel később a „Whiskys”, akinek népszerűségről a Pesti Hírlap némileg szarkasztikus cikke így számolt be 1895. február 17-én: „Mióta a fővárosi rendőrség a világraszóló kasszabetörő szövetkezet előkelőségeit összefogta és összefogatta, a fővárosi világban a jeles férfiak neve egészen népszerűvé vált s tengersok ötlet és szóbeszéd tárgya. Ma már a narancsos kofák is azzal kergetik el a gyümölcs körül settenkedő utca-gyerekeket: »Nem mész odább, te Papakoszta!« – Méltán kiváncsi lehet az olvasó arra, hogy Papakosztának a feleségét hogy hivják. Hozzánk intézett kérdés folytán tudósítónk a rendőrségnél megkérdezte. Ott pedig mosolyogtak: – Hát azt nem tudják? Úgy hívják, hogy Mamakoszta. A rendőrség t. i. a Lipótvárosban van, s ott az ilyen mindig járványos.”

Bűnösök és szentek

1920-as évünk bűnözői nem keltettek ekkora feltűnést a gazdag körökben. Nem hozták izgalomba a várost, nem foglalkozott velük heteken keresztül a sajtó. Egy újságcikk azért – szerencsére – mégis megjelent róluk a Pesti Hírlapban 1920. február 8-án. Szerencsére, hiszen különben elfelednénk őket. A „hóvirágokat”. Így nevezte legalábbis a cikk írója, Lázár István azokat a gyermekbűnözőket, akikről tudósítása szólt: „Mind olyan elmosódott alakú és lelkű emberkék. A nyomor barázdát húzott a homlokukra s az átöröklés elsikkasztotta ártatlanságukat. Maszatosak, mert nincs, ki lemossa arcukról a port; rongyosak, mert letépte ruhájukat a bozót és a tüske; éhesek, mert még morzsa sem jut nekik az élet asztaláról; sápadtak, mert szereti őket anyjuk, a Tüdővész, s éjszakánkint gyönge mellüket csókolgatja lent, az árkok fenekén; bűnösök, hogy e világra születtek és szentek, mert megszentelte őket a fájdalom, hiszen őbennük bünteti az igazságos Isten hetediziglen az apák bűneit.”

Mert ez a beszámoló bizony árvákról és elhagyott gyermekekről szól, akik a nyomorban, nélkülözésben lopni kényszerültek, s utána különböző intézetekbe vetették őket. Védelmezőjük szerencsére ebben a korban is akadt, és illő, hogy nevesítsük is őt: Gegus Dániel rendőrfőtanácsost.

„Nincs még egy olyan tudós ebben az országban, aki annyira ismerné az állami és társadalmi gyermekvédelem égő kérdését, mint ez a nemesszivü ember, ki másfél évtizede intézi a világbalökött, elárvult és elzüllött gyermekek életét. Drámai erejű szavakkal rajzolja meg a gyermekek pusztulását, akiket ő meg akar menteni [...] és meg is tudja menteni, ha megvalósíthatná reformtörekvéseit, például: a Gyermekrendőrséget, Gyermekmentő rendőri Otthont, a Züllött gyermekek rögtöni segélyalapját és a Gyermekvédelmi központot, – csakhogy oda, gondolom magamban, más társadalom kellene, amely nem dobja gyermekeit a szemétdombra, mint a kutyakölyköket…” – szomorkodik tudósítónk.

Hálószoba a fiúárvaházban 1929-ben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Le kell leplezni a lakásüzéreket

„Az ostrom után a lakásfronton a helyzet olyan mértékben rosszabbodott, hogy a lakáskérdés intézőinek méltányos és szociális rendezésével közegészségügyi okokból sem lehet tovább késlekedni. Ma még nem áll rendelkezésre megbízható kimutatás, hogy Pesten és Budán a hosszú „»védőharc« következtében részben vagy teljesen hány lakás pusztult el. Egyes becslések szerint a lakások több mint egyharmada használhatatlan. Az új hajléktalanok számát százezernél többre becsülik” – írja a Szabadság 1945. február 21-én, majd beszámol arról, hogy az új tömbbizalmikra hárul a feladat, hogy felkutassák, hol maradtak a városban lakható lakások, különös tekintettel a többszobás polgári lakokra, amelyekbe a hajléktalanná vált lakosokat el lehet szállásolni. 

Háborús romok Budapesten (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

„Legfontosabb, hogy az ismét jelentkező lakásüzéreket, spekulánsokat és a lakosság szorult helyzetének más hitvány vámszedőit kíméletlenül leleplezzék, mert rengeteg panasz érkezik, hogy egyes háziurak és főbérlők havi 4–600 P bérösszeget, vagy élelmiszerszolgáltatást követelnek egy-egy szobáért olyanoktól, akiknek semmijük sincs”– írja a lap.

Nos, az ostrom utáni helyzetben a szükség valóban felülírja a kényelmi szempontokat, és az emberiesség valóban azt követeli, hogy a nagyobb lakásokban többen is élhessenek, de azt is tudjuk, hogy az ilyen társbérletek és kényszer-összeköltöztetések végül elég tartósnak bizonyultak.

Háborús romok Budapesten (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Elítélték a csempészáruval üzérkedőket

„A Központi Kerületi Bíróság csempészárukkal üzérkedők ügyében hozott ítéletet. A felelősségre-vontak külföldről származó használati tárgyakat (tranzisztoros rádiókat, töltőtollakat, nylon ruházati tárgyakat, szivacskosztümöket, orkánkabátokat) vásároltak idegen állampolgároktól, s az árut piacokon, utcán, házalva, nagy haszonnal értékesítették” – írja a Népszabadság 1970. február 6-án, és erre a cikkre (is) utaltam a bevezetőben, miszerint minden kornak megvan a maga emblematikus bűncselekménye. A társaság végül lebukott, tagjait 4-10 hónapig terjedő szabadságvesztésre ítélték.

Mint azt a fenti példa is igazolja, nem minden termék és újdonság juthatott be az országba akadálytalanul, főleg nem Nyugatról. Más volt a helyzet a keleti iránnyal: „kiállítás nyílt korszerű szovjet ital- és ételkiszolgáló automatákból és különböző pénzműveleteket végző gépekből. Mindenekelőtt a vendéglátóipar, a kereskedelem és a közéletek szakembereivel kívánják megismertetni a korszerű és ötletes berendezéseket” – írja a Népszabadság 1970. február 8-án.

Szovjet automaták (Forrás: Népszabadság, 1970. február 8.)

„A szakembereken kívül bizonyára a nagyközönség is érdeklődéssel fogadja a tea-, az eszpresszókávé, a sör-, a bor-, a cigaretta-, a cukorka-, a húsleves-kiszolgáló automatákat. A berendezések sok vendéglátó üzemmel ellentétben az előírásszerű hőfokon (hűtve vagy melegítve) tárolják, és szolgálják fel a frissítőket, az ételeket. Az üdítőital szénsavazását is a berendezés végzi. A virslit például az automata hűtve tárolja, majd főzve, forrón szervírozza” – írja a lap, és mi elmerenghetünk azon, vajon miért nem terjedt el a városban széles körben a virsliautomata.

Skinheadek és tilosban parkoló autók

Hamarosan elkészül a főváros bűnügyi-közbiztonsági térképe, amely átfogó képet adhat arról, melyek Budapest legveszélyeztetettebb területei – számol be a Népszabadság Budapest melléklete 1995. február 14-én arról, hogy bár az egy évvel korábbi adatokhoz képest valamelyest csökkent a bűncselekmények száma, még mindig sok a teendő a rendőri jelenlét növelése terén az utcákon és a bűnmegelőzési programok indítása kapcsán. A február 21-i szám egy – szintén az adott korra jellemző – bűncselekménytípusról, illetve elkövetőtípusról számol be, a „verekedős skinhead”-ekről.

„60-70 »verekedős skinhead« járja rendszeresen a főváros utcáit. Tavaly összesen 21 skinhead-támadást jelentettek be Budapesten. Tíz esetből kilencben a rendőrség néhány napon belül elfogta a támadókat” – írja a lap a rendszerváltás egyik kísérőjelenségéről, a bőrfejűek megjelenéséről.

A közrend őreinek azért akadtak kevésbé izgalmas, ám a város mindennapos életét legalább ilyen mértékben meghatározó feladatai is. A Népszabadság 1995. február 7-i száma arról ír, hogy a főváros beszerzett néhány olyan gépjárművet, amellyel a tilosban parkoló autókat tudják elszállítani, innentől kezdve tehát a város lakói jobban teszik, ha odafigyelnek arra, hol hagyják az autójukat. (Egy fontos készség, amit az azóta eltelt 25 év alatt sem sikerült sajnos mindenkinek elsajátítania).  

Helyet keresve… Boros Jenő felvétele a Népszabadságban, 1995. február 7.

Jellegzetes vétkek és bűncselekmények, amelyekből kirajzolódik egy-egy kor.

De vajon melyek élnek ebből velünk máig, és mit tanulhatunk a régi korok bűneseteiből a jövőre nézve?

Nyitókép: Fényképfelvétel készítése gyanúsítottról a rendőrfőkapitányság egy szobájában 1905-ben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)