Egy emberöltő egy város életében is nagy idő, Budapest elmúlt 30 éve pedig különösen mozgalmas időszak volt. Ha visszapillantunk a múltba, megdöbbenhetünk azon, mennyi minden hiányzott még akkor a városból, ami ma már természetes, és mennyi minden vált emlékké, ami akkor még a mindennapok része volt.

A szobrok szoborparkba költöznek

Több olyan, ideológiai töltetű szobor tűnt el a budapesti közterektől, amelyek mellett 1990 előtt nap mint nap elsétáltunk. Így vonult raktárba számos Lenin-szobor, köztük a Dózsa György úti és a csepeli. Térd fölött fűrészelték el a Honvéd (akkor Néphadsereg) téri, szenvedő arcú Münnich Ferenc-szobrot, ahogy a politikusról elnevezett utca egyik szoborfülkéjében (ma Nádor és Zrínyi utca sarok) álló karhatalmista emlékművét is elbontották.

Az egykori Felvonulási, ma Ötvenhatosok terén álló hajdani dísztribünt az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor talapzatából alakították ki. Az omladozó építményt 1990 őszén bontották le (Fotó: Fortepan/Képszám: 138547)

Az 1990-es évben azonban városszerte még számos kommunista szoboralkotással találkozhattunk, hiszen csak néhányat bontottak el. Az Ötvenhatosok (akkor Felvonulási) téren álló egykori Tanácsköztársaság-emlékmű 1991 novemberéig a helyén maradt, ahogyan Steinmetz és Osztapenko kapitányok szobrai, a Gellért-hegyi Szabadság-szobor mellékalakjai és dicsőítő feliratai vagy a világ egyetlen kubista stílusú Marx–Engels-szobra a Jászai Mari téren. 

Omladozva bár, de 1990 őszéig még állt a Felvonulási téren az „integető” is, vagyis a dísztribün, amelyet az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor talapzatából alakítottak ki. 

Foghíjból üvegpalota

Több olyan épület mellett haladunk el nap mint nap, amelynek helye 1990 előtt még foghíjtelekként terült el a környező házak között. Ilyen például az egykori Nemzeti Színház bérházának helyén, az Astoriánál, a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán 1989 és 1991 között felépült East-West Business Center, Zalaváry Lajos és Zoboki Gábor (Közti) épülete, amelyet az egyik legjobban sikerült modern kori irodaháznak tartunk mind a mai napig. A ház helyén harminc éve éppen serényen zajló építkezést láttunk volna, amely végleg felszámolta a foghíjtelken évtizedek óta működő parkolót. 

A közeli Kálvin tér két foghíja ekkorra már éppen beépült: a Kecskeméti utca torkolatában álló Korona Szálló épülettömbjei 1987–1990 között épültek föl, Csontos Csaba tervei szerint. A kilencemeletes hotel akkoriban még sokakban megrökönyödést váltott ki, később azonban ezekről elvonta a figyelmet a tér két másik, 1990-ben még üres telkének, a 11., illetve 12–13. számú házhelyeknek a beépítése. Ezeket csak az ezredfordulóra (előbbit 2000-re, utóbbit 2003-ra) sikerült beépíteni. De sokak szerint kár volt: a Virág Csaba vezetésével tervezett üveg-acél homlokzatú (utóbbi elemeket Göcsei Sándor jegyzi) irodaházak megépülésük óta óriási viták kereszttüzében állnak, a városlakók azóta sem tudták megszokni a környezetükből kirobbanó házakat. 

A Kálvin téri Korona szálló két tömbje 1990 folyamán készült el (Fotó: Fortepan/Képszám: 76452)

Gyárból kulturális központ

Ma már elképzelhetetlen, hogy a város közepén füstöt okádó gyárak működjenek, 1990-ben azonban még akadt néhány ilyen üzem, az egyik éppen a Rózsadomb tövében, a mai Millenáris helyén, az egykori Ganz területén. Az abban az évben olasz–magyar vegyescéggé alakult, pakurával működő üzem a Magyar Hírlap 1990. november 2-i száma szerint

„okádta néha fehér, néha fekete, vagy a szivárvány különböző színeiben pompázó füstjét, amely lerakódva a környék ablakaira, még az őszi napokon is kitűnően megszűri a napfényt.”

Bár a cikk szerzőjének a Köjál orvosa azt mondta, a gyár nemsokára átáll a gáztüzelésre, az írás mégis a korszakra jellemző csendes mélabúval és azzal a költői kérdéssel zárul, vajon

„meddig fog itt állni, idegen testként a lakóházak közé ékelődve, tovább rontva a Mártírok útja [ma Margit körút – a szerk.] amúgy is elviselhetetlen levegőjét, kiemelten sújtva a kiemelt körzet lakóit ...?”

Ma már tudjuk, hogy a Ganz kései utódja 1999-ben költözött el végleg a Lövőház utcából, helyén 2001-ben nyílt meg a Millenáris park. 

A hajdani Mártírok útja, a mai Margit körúti Mártírok emlékműve, mögötte a Ganz-gyár épületei a nyolcvanas években. Ma itt található az idén átadott Millenáris Széllkapu (Fotó: Fortepan/Képszám: 141356)

Az autók helyett a gyalogosoké lesz az utca

A rendszerváltáskor az autók uralma még megkérdőjelezhetetlen volt Budapesten: kis túlzással minden téren autók tömege parkolt, csakúgy, mint a későbbi sétálóutcákban, a foghíjtelkeken és általában mindenütt. Nem volt ez másképpen az Erzsébet (1990 előtt Engels) téri Kempinski Hotel Corvinus helyén sem. Az 1992-re Finta József tervei által elkészült szálloda helyén szintén autóparkoló volt 1990-ben.

Akkoriban nem sétálhattunk volna olyan nyugodtan végig a Kempinski Hotel mögötti, 2008 óta Fashion streetnek nevezett Deák Ferenc utcán a Vörösmarty tér irányába, előbbi ugyanis csak 1992-ben vált a belvárosi sétálóövezet részévé. A Váci utca északi szakasza azonban már ekkor is a gyalogosok birodalma volt, de csak a Szabad Sajtó útig. Onnan egészen más világ kezdődött. 

A Váci utca déli szakaszát csak 1996-ban változtatták sétálóutcává, ez azonban 1990-ben még csak álom volt. A Heti Budapest 1990. január 26-i számában így ír erről:

„Utcánk e részén nincsenek platánfák, mint a felső szakaszon, de nincsenek sem a Veres Pálné utcában, sem a Kossuth Lajos utcában. Az üzletekben dolgozók panaszkodtak is az »ólomdús« levegő miatt.” 

A parkoló autók mellett a galambokkal is meg kellett küzdenie a városát szerető polgárnak:

„Két sorban egyméteres távolságra autók, közbül a nagy forgalom, lárma, sétáló kutyák, persze szájkosár nélkül. A galambok már az egész környéket tönkretették úgyszólván.” 

Talán a jövőt illető pesszimizmus jellemző megnyilvánulása bukkan fel a folytatásban, amelyből kiderül, a sorok írója úgy érzi, hiába vár a sétálóutca kialakítására:„A zaj e déli »féltekén« már-már elviselhetetlen, a piszokról nem is beszélve. A sétálóutca építése a tervekben régen szerepel, de ha nem sürgetjük, talán sosem valósul meg, s ebből bizony sok baj származhat, mint a fent leírtakból is következik.”

A koszos, szmogos levegőhöz ekkoriban az is hozzájárult, hogy – mint a cikk meg is jegyzi – ekkoriban sokan még mindig szénnel fűtöttek a belvárosban is, a házak udvarán pedig a legritkább esetben lehetett látni kiskertet, ami tovább rontotta a képet. 

Tanácsi lakás, telefon és parabolaantenna

De milyen is volt a lakáshelyzet 1990-ben? A Heti Budapest 1990. január 19-i száma közli, hogy tízezer tanácsi lakás állt üresen az akkor még kétmilliós Budapesten, amelyeket részben a társbérletek felszámolására kívánt fordítani a főváros. Meglepő belegondolni, hogy a ma már csak a régi kabarék felvételein látható társbérlet intézménye alig harminc éve még tömeges problémát jelentett. 

A Corvin mozi a Nagykörút felől nézve 1990-ben. Ma már ide sem hajthatnak be az autók: a terület a gyalogosoké (Fotó: Fortepan/Képszám: 76422)

A lakások helyzetének rendezése azonban egy látszólag abszurd kérdést is felvetett: ki a gazdája a budapesti bérlakásoknak? Az 1990-ben létrejött kétlépcsős önkormányzati rendszer, amely a főváros történelmi hagyományaitól idegen, éppen ezért a mai napig nehézkessé teszi a város működését, akkoriban is gondokat okozott. A Vasárnapi Hírek 1990. november 18-i számában föl is teszi a kérdést: kihez kerülnek Budapesten az egykori állami ingatlanok? A fővároshoz vagy a kerületekhez? Ma már tudjuk, hogy a lakások többségét az utóbbi, szinte önálló települési jogkörrel rendelkező kerületek kapták meg, a lakások nagy része azonban hamar magánkézbe került.

Az ingatlan-adásvételekről az apróhirdetések mutatják a legkiválóbb képet. A legtöbb újságban külön csoportot képezett a tanácsi lakások csereberéje, a saját tulajdonú ingatlanok adásvétele és az albérletek kiadása is. Noha manapság egy ilyen hirdetés egyik legfontosabb eleme a lakás ára, akkoriban a legtöbb lakó és tulajdonos nem tüntette föl, mennyiért kívánja eladni otthonát, csak a telefonszámot, vonal híján pedig a címet és az órát, mikor kereshetik föl a kedves vevők. 

A lakáshelyzet 1990-ben sem volt egyszerűbb, mint ma. A Lakásbérlők Egyesületének felhívása a Lónyay utca 44.-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 76430)

Néhány kivételből azonban következtethetünk az árakra: egy XII. kerület, Mátyás király úti, 70,5 nm-es, harmadik emeleti öröklakást például, 3,5 millió forintért kínáltak, egy 100 négyzetméteres zuglói házat tetőtér-beépítési engedéllyel 4 millióért. Ha viszont csak 1,9 millió forintunk volt, vehettünk volna a XI. kerületi Fehérvári úton egy kétszobás, parabolaantennás, kábeltévés lakást, mozicsatornával és jó közlekedéssel. Volt olyan lakáskereső is, aki barterben gondolkodott: 300 000 forint készpénzzel, Zsiguliért cserébe szívesen beköltözött volna egy egyszobás, „szabad rendelkezésű” komfortos lakásba.

Ami manapság a klíma és a nagy sebességű internet, az 1990-ben a telefon volt: minden hirdető büszkén emelte ki, hogy ő bizony telefonos lakást kínál a kedves vevőnek. Hiába, nem lehetett mindenhol parabola és kábeltévé.

Bár a Keleti pályaudvar sosem volt a város legelőkelőbb környéke, 1990 folyamán a hajléktalanok vették birtokba, a rendőrséget is bevetették (Fotó: Fortepan/Képszám:76442)

Sokaknak azonban semmilyen lakás nem jutott. 1990-ben a sajtó hosszasan cikkezett a hirtelen megjelent rengeteg hajléktalanról, akik valósággal ellepték a várost, és „elfoglalták” a Keleti pályaudvart (is). A MÁV végül elhatározta, hogy éjszakára bezárja az állomásokat, a hajléktalanokat pedig frissen kialakított átmeneti szállásokra szállították. Bár azóta eltelt harminc év, a probléma azóta sem oldódott meg, sőt. 

Az 1990-es év Budapestjén tehát éppen csak elkezdődött az átalakulás. A városkép lassacskán indult fejlődésnek, évtizedek elhanyagoltsága után, a változó lakáspolitikának köszönhetően egyre több házat újítottak föl a tulajdonosai, a foghíjak fokozatosan beépültek, a szedett-vedett trafikok, virágos-, újságos-, mindenféle bódék lassan kezdtek eltünedezni. Egyre több lett a sétálóutca, és egyre több helyről szorították ki az autókat, és ez a tendencia a mai napig folytatódik. 

A lakások magántulajdonba vándorlásával azonban megkezdődött az önkényes átalakítások korszaka is: sok többlakásos épület tulajdonosai a ház egészének figyelembe vétele nélkül, „az én váram” politikát követve cserélik az ablakokat, festik le a homlokzatok egyes részeit, tüntetik el a régi ajtókat, díszítéseket. Ez utóbbit szigorúbb szabályozással vagy ösztönzéssel azonban vissza lehetne szorítani.

Harminc év nagy idő, Budapest pedig ezalatt igazi fejlett nagyvárossá vált, Bécs és Prága mellett felkerült a turisták térképére is. Ha valaki 1990-ből idecsöppenne, lenne mire rácsodálkoznia. 

Nyitókép: Ötvenhatos megemlékezés a Bem rakparton 1990. október 23-án. Háttérben a felállványozott Országház (Fotó: Fortepan/Képszám:136614)