Az 1970-es években a budapesti városfejlesztés lényegében panelházakban gondolkodott. A nagy méretű lakótelepeket, a külvárosok új központját mind-mind házgyári lakásokkal kívánták felépíteni. A fő mozgatórugó a lakásínség volt, hiszen az erőltetett budapesti iparosítás, a családmodellek változása azt hozta, hogy Budapesten tömeges lakásépítésre volt szükség. Az 1970-es években ért a csúcsára a panelházas lakótelepek építése, az ekkor készült lakások háromnegyede lakótelepi volt.

A békásmegyeri lakótelep építése 1975-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 195738)

Azonban 1975-ben nemcsak állami építkezések zajlottak, hanem magánerősek is, Budapest egyes részein kisebb-nagyobb mértékben, de jelen volt a magánerős kivitelezés, családi házak, valamint a város bizonyos részein üdülők is készültek.

A Fővárosi Tanács 1975 decemberében fogadta el Budapest új városrendezési szabályzatát. Egy ilyen szabályzat sok részletrendelkezést tartalmaz, amely a laikusok számára érthetetlen, de a szakemberek, a tervezők számára egyfajta keretet ad, hogy a város melyik részén mit, milyen típusú és mekkora épületet lehet felhúzni. Ezért a döntés sok embert érinthetett, részletesen szabályozta minden építési övezetben, hogy mi építhető.

Az Istenhegyi úti toronyházak építése 1976-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 9634)

Nézzük, hogy a korabeli sajtóban mit tartottak fontosnak közölni a lakossággal az új szabályzat részleteiről!

A Magyar Hírlap, a kormány lapja mindössze annyit írt 1975. december 17-én, hogy a szakmai jellegű szabályzat a főváros sajátos igényeire szabva készült, és az építési-igazgatási szabályokat tartalmazza. A tartalmi kérdésekről mindössze ennyi szerepel a cikkben:

„Az új városrendezési szabályzat mellékleteiben tartalmazza a védett zöld területek és fasorok, illetőleg a városkép szempontjából fontos területek listáját.”

Az Esti Hírlap 1975. december 16-án Gáspár Tiborral, az építészeti főosztály helyettes vezetőjével készített riportot, és ebből többet is megtudhattak az érdeklődők. 

A főosztályvezető-helyettes elmondta, hogy lakóterületen nem építhető tehergépjármű-karbantartó állomás, a lakó- és üdülési létesítmények elhelyezésekor figyelemmel kell lenni a városképre, a kilátásvédelemre, a természetes terepszinthez való alkalmazkodásra és a telken levő növényzet védelmére. Ezenfelül kiemelte:

„A telkes lakóövezetekben az épületek magassága nem haladhatja meg a 28 métert. Ezeken a területeken lakónként 5 négyzetméter növényzettel borított kertről kell gondoskodni. Laza, levegős építkezésnél az épületek magassága legfeljebb 17 méter lehet. Ha egy-egy magányosan álló ház épül: magassága csak 11 méter lehet. Hegyvidéken építendő családi házak csak kétszintesek – nyolc méter magasak – lehetnek. Ha az üdülőterületeken fásítást végeznek, lombosodás után a terület 40 százalékát árnyékolják a fák.”

Maga a rendelet egyébként elérhető volt mindenki számára, hiszen megjelent a Fővárosi Közlöny 1976. február 29-i számában, és tényleg egy száraz, sok tucat oldal szöveg, amely az ipari területek kialakításától az üdülőterületekig szabályozta, hogy hol, milyen épület kivitelezhető.

Budapesten az 1970-es és az 1980-as években épültek a legnagyobb lakótelepek, s természetesen a rendelet szabályai ezekre is vonatkoztak. Eszerint egy egyhektáros területen (amelyet a jogszabály tömbteleknek nevez) átlagosan legfeljebb 360 lakás építhető (külterületen lévő lakótelepen csak 280), a tömbtelek területének legfeljebb 30 százaléka építhető be, és területének legalább 30 százalékát, míg külterületen 40 százalékát zöld felületként kell kialakítani. Az előírások tartalmazták, hogy megfelelő mennyiségű közösségi létesítményeket is kell építeni, valamint elégséges számú parkolót.

A Losonci utcai iskola építése 1982-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 192705)

Vannak olyan rendelkezései is, amelyek azonban még ma is csak vágyálomnak tűnhetnek. Ilyen például a közparkokra vonatkozó szabály, amely kimondta, hogy minden közparkot el kell látni öntözőberendezéssel, ivóvízvételi lehetőséggel, közvilágítással, illetve ha a területe 2 hektárnál nagyobb, közhasználatú illemhellyel.

A rendelkezés külön szólt a fákról is a 103. paragrafus 2. bekezdése szerint:

„...a meglevő értékes fák – fajtájuk, átmérőjük és lombkoronájuk különös figyelembevételével – kivágása csak kivételesen indokolt esetben engedhető meg. A föld felszínétől 1 m magasságban mért 20 cm törzsátmérőnél vékonyabb, értékes, egészséges fákat nem szabad kivágni, hanem szakszerűen át kell ültetni. Ha 20 cm törzsátmérőjűnél vastagabb fák kivágása elkerülhetetlenül szükséges, azok pótlására annyi előnevelt fát kell ültetni – az építésügyi hatóság által kijelölt helyre –, hogy azok törzsátmérőinek összege a kivágott fák törzsátmérőinek összegét 20 százalékkal – a Hungária krt. vonala és a Duna közötti területen pedig 50 százalékkal – meghaladja.”

A szabályzat összesen 11 kiemelt közparkot nevezett meg, 59 fasort, és 701, a városkép szempontjából fontos területet, és tartalmazta a védett természeti értékeket, így például a Sas-hegyet, a gyógyforrásokat, a keserűvizeket is.

A következő évtizedben Budapest tovább növekedett, valójában ekkor épültek meg a hatalmas panelházas lakótelepek. A város lakossága egyre nőtt. Sajnos a lakótelepeken sokszor a szükséges szociális intézmények később épültek csak meg, és szinte mindenhol alulméretezték az autóparkolók számát.

Nyitókép: Az őrmezei lakótelep építése 1975-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 195743)