Ferenc Józsefet a kiegyezés évében, 1867-ben koronázták királlyá, ami hazánk egyik legjelentősebb fejlődést hozó korszakának nyitányát jelentette. Ebben az időszakban, 1886-ban jött létre például Budapesten a Tisztviselőtelep is, melynek lakói már a századfordulón szerettek volna saját templomot építeni. Gyűjtést indítottak az anyagi háttér előteremtésére, melyhez azzal az ötlettel igyekeztek bőkezű támogatókat szerezni, hogy az épületet az uralkodó tiszteletére szánták.
Ezzel sikerült is elnyerniük Habsburg Frigyes felesége, Izabella főhercegnő rokonszenvét, aki azt javasolta, hogy a király 1910-ben esedékes nyolcvanadik születésnapja apropóján az épület Ferenc József jubileumi emléktemplom legyen. Az ügyet természetesen maga a nevezett is pártfogásába vette, és százezer koronát adományozott az elősegítésére. A Székesfőváros a Tisztviselőtelep szomszédságában fekvő Rezső tér egy részét ingyen átengedte a leendő templom számára. A helyszín azért is volt találó, mert valójában az 1889-ben fiatalon elhunyt Rudolf trónörökösre, Ferenc József fiára emlékeztetett, a XIX. század végén a sajtóban őt nevezték Rezső királyfiként.
Az építkezés meglehetősen nagy visszhangot keltett, így a szükséges pénzösszeg összegyűlte után, 1913 nyarán nyilvános pályázatot hirdettek a megfelelő tervek beszerzésére, melynek beadási határidejét 1914. január 15-ben állapították meg. Pár szempontból azonban szokatlan volt az eljárás: egyrészt nyílt küzdelmet engedtek, vagyis a pályamunkákat névaláírással, nem pedig jeligével várták. Ez persze a tapasztaltabb mesterek malmára hajtotta a vizet. Két másik feltétel volt azonban nagyobb hatású, kikötötték ugyanis a stílust és a technikát:
„A templom architektonikus megoldásában a történelmi román stylusnak valamelyik fajtáját kell alapul venni. Az alaprajzi beosztásban azonban, valamint térkiképzéshez a modern építőanyagok és szerkezetek alkalmazandók.”
Ebben már a kortársak is felfedeztek némi ellentmondást, de nem is ez, hanem a stílus kérdése gerjesztett indulatokat. Pedig az ünnepelt személye tulajdonképpen megmagyarázza a választást, a király ugyanis a keresztény hagyományok őrzője volt, az egyház pedig a megidézendő román korban élte egyik virágkorát. Az uralkodó Szent István utódaként hazánk államiságát is szimbolizálta, amely szintén a román stílus idején alakult ki. A pályázati kiírás azonban nem tartalmazta eme indoklásokat, így többen is hevesen tiltakoztak a feltétel ellen, számonkérve a nemzeti formanyelv elnyomását. Egy Dór álnevű szerző például így fogalmazott az Építő Ipar – Építő Művészet című szaklapban:
„Ugyan hogy inspirálhatná a ma építő művészének lelkét egy rég letűnt kor idegenből hozzánk szakadt stílusa, hogy az tisztán, nemesen, nemzeti érzéstől áthatva örökbecsű alkotást produkáljon? Hogy lehet követelni azt, hogy a magyar lélek egy tőle teljesen idegen stylus keretében megnyilatkozzék? Tán a nagy díjak inspiráltak? De lehet-e megfizetni a lelket, vagy képes-e a megfizetett lélek örökbecsű alkotásra?”
Nem tudni, hogy a hatezer koronás első díj vagy a reflektorfény tette-e, de végül is harminchárman indultak a megmérettetésen, néhány építész több pályaművet is beadott. A bírálóbizottság az 1914. február 11-i ülésen valóban egy nagy mester, Lechner Ödön tervét találta a legjobbnak. A második helyezett Kauser József, a harmadik a Takács és Tornallyay páros, míg a negyedik Foerk Ernő lett.
Lechner Ödön eleget tett a határozott kikötésnek, és a román stílus eszköztárát alkalmazta, de megtalálta a kiskaput: nem a magyar középkori formákat elevenítette fel, hanem távoli vidékekről vette kölcsön azokat, így kevésbé kötődött a hazai historizmushoz. Ráadásul figyelt arra is, hogy egy modern anyag is szerepet kapjon a terveken: mind a hosszházat, mind a hozzá csatlakozó centrális teret egy-egy vasbeton kupolával fedte volna be. Az épület jellegzetessége volt még az oldalhomlokzatokhoz állított két, igen magas torony.
Nemcsak térben, hanem időben is távolra nyúlt vissza Lechner: a középpontos elrendezésű alaprajz bizánci hatásokat mutatott, a térszervezés és a homlokzat szempontjából pedig minden bizonnyal a dél-franciaországi Périgueux-i Saint Front temploma lehetett az előképe, mely szerkezetében a velencei Szent Márk-székesegyházat, külső megjelenésében pedig az örményországi ókeresztény templomok stílusát követi. A mester tehát abból a szempontból következetes maradt, hogy ezúttal is a Kelet felé tekintett, illetve a lagúnák városának híres katedrálisa egy korábbi művének, a kőbányai Szent László-templom egyik tervváltozatának is mintája volt.
Ez azonban nem volt mindenki számára egyértelmű, és sokan megdöbbenéssel fogadták a tervet. Az Építő Ipar – Építő Művészetben így értékelték a mester szereplését:
„Ez a mű szép, legszebb az összes pályatervek között – de nem Lechner Ödön műve. Ez a mű nem az ő megcsodált, körülrajongott lelkének inspiratioja. Mi Lechner Ödöntől mást vártunk. Ez a mű egy szép bizánci és francia román műemlékek részleteiből komplikált mesteri tömegcsoportozat. De hol az egyéniség? Egyetlen vonás, egyetlen részlet nem emlékeztet Lechnerre! [...] Az, hogy megszabták a stylust – nem számít. Egy Lechner Ödönnek, ha alkotni akar, nem lehet, nem szabad föltételekkel lelkét megbénítani engedni.”
Néhányan azonban pozitívabban szemlélték Lechner tervét. Így tett például a Művészet folyóirat névtelen szerzője is, aki meglátta a mester zsenialitását a korai francia román stílus választásában:
„Időben visszament addig a korai korszakig, amikor még elasztikusabb, tehát kevésbé dogmatikus volt ez a stílus, mely ennélfogva művészi és technikai szempontból is könnyebben hangolható a mai építészet konstruktív eredményeihez és felfogásához. A román stílusnak ez a periódusa még telve volt népies elemekkel.”
Lechner Ödön a meglepő tervével tehát megosztotta az építészközéletet, az mindenesetre a szélsőségesen ellentétes vélemények össztüzében is megállapítható, hogy a megszabott körülmények között remekelt. Bár felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán miért indult el az ismert feltételek mellett is. Lechner Jenő a nagybátyjáról írott könyvében azt feltételezte, hogy győzelem és a tervezéssel történő megbízás esetén Lechner Ödön biztosan megtalálta volna a módját, hogyan formálja át az épületet a saját maga teremtette stílusnak megfelelően. Erre azonban már nem nyílott módja, mert a diadal után pár hónappal visszaadta lelkét a Teremtőnek. A templom építését pedig az ugyanazon a nyáron kitört első világháború hiúsította meg hosszabb időre. Végül 1927-ben újabb pályázatot hirdettek, melyet ezúttal Lechner Jenő nyert meg klasszicista tervével, annak alaprajzát azonban nagybátyja emlékének adózva az ő elképzeléséhez hasonlóra szerkesztette.
A nyitóképen: Lechner Ödön tervének főhomlokzata (Forrás: Művészet, 1914. 2. szám)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció