Buda, Pest és Óbuda egyesítése 1873-ban papíron megtörtént. Ám megtörtént az is, amit sok kortárs elképzelhetetlennek tartott, a város közepén egy vámhatár húzódott. A korszakban nemcsak az államhatárnál voltak vámok, hanem sok kisebb-nagyobb vámfizető hely volt, a városok például kövezetvámot szedtek a határukban, de hogy egy város, egy főváros közepén vámhatár legyen, az valóban példátlan volt. A két nagyobb város, Pest és Buda között folyt a Duna, amelyet ugyan áthidalt a Lánchíd, jártak átkelőhajók, de mégis volt egy fontos tényező, ami elválasztotta egymástól a budaiakat és a pestieket, mégpedig a vám, amit minden átkelés esetén meg kellett fizetni, kivéve, ha a folyó befagyott, ilyenkor a jégen szabad volt az átjárás.
A városegyesítéstől sokan remélték, hogy eltörli ezt a vámot, amely valós akadályt képezett az új város szegényebb lakosai előtt. Nemcsak az emberek közlekedését gátolta, de befolyással volt a kereskedelemre, a beruházásokra, azaz szinte mindenre, ami a főváros életét alakította. Hogy a hídvám mivel járt, azt 1911. április 11-én az Új Idők lapjain Bíró Lajos írása így foglalta össze:
„Alig van város a világon, amelynek a múltja színesebb, gazdagabb és érdekesebb volna, mint Budáé; a levegő csodálatos emlékek ragyogásától reszket itt és ha Budapestről elterjedhetett az a babona, hogy nincs történelme, ennek a balhitnek egyetlenegy magyarázata van: az, hogy Buda nem tartozott eléggé Pesthez, nem lett eléggé részévé, nem vált élő felévé Budapestnek. A törvény kimondta az egyesülést, a hidak összekapcsolták a két partot, de az elavult és nyomorúságos vám, a nevetséges hídpénz továbbra is szimbóluma maradt a nagyváros kettősségének: Buda nem olvadt bele a zúgó pesti életbe és a pestiek nem ismerték meg soha igazán Budát. A királyi vár és a főhivatalok Budán voltak, de a szerkesztőségek, nagy színházak, a nagy bankok, a tőzsde és a parlament mind Pesten maradtak; Buda valami furcsa muzeumnak, egy Pesthez ragasztott, de külön életet élő kisvárosnak tetszett, ahová átmenni már kirándulás és ahová külön cél nélkül nem is megy át az ember.”
A fővárosi képviselők már a városegyesítés előtt felszólaltak a hídvám eltörlésért, hiszen pontosan tudták, hogy amíg az fennáll, addig valójában nem lesz valódi városegyesítés. Ugyan a kormány 1873. október 6-án, tehát még az egyesítés előtt tárgyalt a kérdésről, de a miniszterek álláspontja az volt, hogy a hídvám eltörlésére sem pénzügyi, sem törvényi lehetőség nincs. A vámot a kormány szedte, mert a kormány volt a Lánchíd tulajdonosa, ezzel együtt a Lánchíd tulajdonosára átruházott hídvám szedője is.
Ám a budapestiek nem hagyták magukat, 1874. január 18-án újabb indítványt nyújtottak be a hídvám eltörléséért. Már nem a teljes hídvámot kívánták eltörölni, csak a gyalogosok vámját. Áldásy Antal bizottsági tag több száz aláírással támogattatta meg folyamodványát. A tervezet érdekessége, hogy elismerte, a hídvám valójában nem törölhető el 1874-ben. A javaslat a gyalogosok vámját szüntette volna meg, mégpedig úgy, hogy azt a főváros fizesse meg az államnak, ennek fedezésére pedig minden budapestire adót vetettek volna ki, a házbérkrajcárt, amely minden egy forint után 1 krajcár lett volna. A közgyűlés a folyamodványt kiadta a gazdasági bizottságnak, amely csak hónapokkal később foglalkozott az üggyel. Ekkor azonban elutasította a javaslatot, nem támogatott egy ilyen általános adót.
Mennyi is volt ez a vám? Valóban akkora összeg volt, hogy kettévágta Budapestet? A gyalogosok, ha nem vittek terhet a hátukon vagy a vállukon, 2 krajcrát fizettek egy átkelésért. (Lovon vagy kocsival a legszegényebbek nem közlekedtek, tehát őket a gyalogosvám érintette a leghátrányosabban, az omnibuszok és a fiákerek átalányt fizettek.) A gyalogosoknak fizetendő összeg mai pénzben (csak a pénz értékét figyelembe véve, mivel egy osztrák értékű forint nagyjából 5000 mai forintot ért) 100 forintra rúgna. Alapvetően nem sok pénz, még a korabeli viszonyok szerint sem, hiszen a legkevesebbet kereső napszámosok napi bére 1 forint 20 krajcár volt, de ha valakinek heti hat napon át kellett kelnie a hídon oda-vissza, az már naponta 4 krajcárt, egy hónapban pedig egy forintot tett ki. Azonban, ha a gyalogos terhet, akár csak egy zsákot vitt a hátán, a gyalogosvám máris a duplájára, 4 krajcárra szökött fel, azaz egy oda-vissza séta 8 krajcárba került, ami munkába járás esetén havi 2 forintos kiadással járt.
A sok kicsi pedig sokra ment, főleg annak a munkásrétegnek, amely a fővárosban kellett, hogy megéljen, ezért a hídon való átkelés valójában nem volt annyira magától értetődő mindenkinek.
A fővárosi lakosság és a városi tanács a következő években folyamatosan napirenden tartotta a hídvám kérdését, hiszen az évről évre csak megnehezítette a város életét. A hídvám elengedése azonban szóba sem jöhetett, hiszen annak jövedelmét az 1870. évi X. törvény lekötötte, mégpedig 1920-ig egy 26 milliós kölcsön fedezetére. Ezért az állam, a vámszedés jogosultja minden ilyen kezdeményezést visszautasított egészen 1918-ig, amikor is a Károlyi-kormány eltörölte a vámot az összes budapesti hídon.
Nyitókép: A Lánchídon való napi átkelés meglehetősen nagy pénzügyi terhet jelentett a szegényebb rétegeknek (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció