A márciusi ifjak emlékei a főváros belső kerületeiben

A márciusi ifjakról szólva főként Petőfire és az ő baráti körére gondolunk, akik kivették részüket a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatásában a Landerer–Heckenast-nyomdánál. Közülük négyen – Petőfi Sándor mellett Jókai Mór, Vasvári Pál és Bulyovkszy Gyula – találkoztak először március 15-én kora reggel a Bécsben kitört forradalom hírére, majd együtt átsétáltak a Pilvaxba a többiekhez. Ma Bulyovszky kivételével mindannyian névadói egy-egy utcának Budapest történelmi (az 1950-es városbővítés előtti) kerületeiben. Ugyanebből a körből meg kell említsük Irányi Dánielt és Irinyi Jánost is, továbbá felidézünk olyan személyeket is, akik fiatal szimpatizánsként ott voltak a márciusi 15-i események sűrűjében, így Kléh István és Telepy Károly is.

Irányi Dániel felvidéki születésű jogász, publicista és politikus volt. Eperjesen, Késmárkon és Rozsnyón tanult, mielőtt Pestre költözött. Itt szerezte meg 1844-ben ügyvédi oklevelét, már ekkor személyesen ismerte Kossuthot is. A reformmozgalmak híve volt, összebarátkozott Petőfivel, a Pilvaxot rendszeresen látogatta. Az 1848. március 15-i események idején 26 éves volt. Négy hónappal később, júliusban képviselővé, majd az országgyűlés jegyzőjévé választották. A pákozdi csatában személyesen vett részt. A főváros felszabadítását követően Pest-Óbuda-Buda teljhatalmú kormánybiztosa lett. A szabadságharc bukása után Svájcba, majd Párizsba menekült. Az emigrációban is töretlenül kitartott Kossuth mellett, diplomáciai utakon vett részt, például személyesen tárgyalt a Németországot később egyesítő Otto von Bismarckkal.

Irányi a kiegyezés után, 1868-ban hazatért, és kisebb megszakításokkal haláláig, 1892-ig országgyűlési képviselő maradt. Már halála évében az ő nevére keresztelték át azt a Lakatos utcát, ahol ő is lakott (közel az Erzsébet hídhoz és a mai Március 15. térhez). Az utca néhány évvel később megszűnt az Országos Tiszti Kaszinó építése miatt, ezért 1897-ben a szomszédos Kalap utca örökölte meg Irányi nevét. Ma itt két emléktábla is található.

Irányiról több külvárosi kerületben is neveztek el utcákat, továbbá a Belváros szívében, a Károlyi-kertben található egy szobra is: az 1904-ben felállított, Kallós Ede keze munkáját dicsérő alkotás, ami eredetileg a mai Liszt Ferenc téren állt, de 1948-ban (az Ady Endre-szobor felállítása miatt) áthelyezték mai helyére.

A forradalomhoz kötődik a Bihar megyei Albisban született Irinyi József is: Nagyváradon és Debrecenben volt jogászhallgató, mielőtt Pestre költözött. A fővárosban megismerkedett az irodalmi élet nagyjaival, köztük Vörösmarty Mihállyal és Toldy Ferenccel. Mindössze 20 évesen, 1842 tavaszán egyéves külföldi útra ment (megjárta többek között Berlint, Münchent, Brüsszelt, Párizst és Londont). Hazatérése után megírta beszámolóját, amelyben vizsgálta és összehasonlította különböző országok politikai-társadalmi berendezkedését a Habsburgok Magyarországával szemben – emiatt a kötetet itthon nem engedték megjelenni. Már 4 éve a Pesti Hírlap munkatársa volt, amikor 1848 márciusában a forradalmi hangulat Pestet is elérte. Irinyi szerkesztette össze a Tizenkét pont legelső változatát.

A forradalom és szabadságharc idején országgyűlési képviselő, majd 1848 őszétől 1849 tavaszáig Párizsban követségi tanácsos volt. Az elvesztett szabadságharc után külföldre akart menekülni, de Grazban elfogták: Haynau halálra ítéltette, de végül kegyelmet kapott. Élete hátralévő részében szinte csak szépirodalommal foglalkozott. Mindössze 36 évesen, 1859. február 20-án hunyt el Pesten.

Irinyi Józsefről egyetlen fővárosi utcát neveztek el 1946-ban. Az igen széles, leginkább 2x3 autósávos és két villamospályával ellátott nagyforgalmú utat akár a pesti Nagykörút budai meghosszabbításának is tekinthetjük: a mai Petőfi híd budai hídfőjénél kezdődik és a Budafoki út kereszteződésénél végződik. Ezt az útszakaszt 1932 és 1938 között Szent István útjának, 1938-tól 1946-ig Szent Korona útjának hívták.

Irinyi Józsefről méltó szavakkal emlékezett meg az a Jókai Mór is, aki nemcsak felbecsülhetetlen irodalmi munkásságával vívta ki a nemzet örök tiszteletét (elég csak Az arany emberre, A kőszívű ember fiaira, a Kárpáthy Zoltánra vagy az Egy magyar nábobra gondolnunk), de márciusi ifjúként tanúsított kiállásával is: proklamációt szerkesztett a Tizenkét ponthoz, majd 1848. március 15-én reggel a Pilvaxban ő olvasta fel a teljes szöveget. Ugyanezt megismételte a mai Semmelweis utcában egykor működő orvosi egyetem udvarán, majd a jogi és bölcsészkar épülete előtt is. Ezután a Landerer–Heckenast-nyomdánál társaival (Petőfi, Vasvári, Irinyi) együtt osztották szét a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatott példányait.

Jókai a szabadságharc későbbi eseményeiből is kivette részét, de nem politikai vagy katonai értelemben, ezért a bukást követő években nem üldözték (a biztonság kedvéért kerülte a nyilvánosságot). Az 1850-es években csak az irodalomnak élt, több fő művét ekkor írta meg. Ma a főváros valamennyi kerületében találunk róla elnevezett közterületet: a legismertebbek Terézvárosban vannak, az Andrássy útnál lévő Jókai tér és Jókai utca. A tér 1921-ig a szemközti Liszt Ferenc térhez tartozott: ugyanebben az évben avatták a Jókai Mór-szobrot, ami Stróbl Alajos alkotása. A szomszédos Jókai utca pedig 1925-ig a Gyár utca nevet viselte. Utóbbi névcseréjét Jókai születésének 100. évfordulójára időzítették (azelőtt a Zuglóban lévő mai Uzsoki utca viselte az író nevét).

A márciusi ifjak sorában kevésbé ismert Kléh István neve: társaival ellentétben Pesten született, már a forradalom előtt újságíróként dolgozott. A Batthyány-kormány megalakulása után Kossuth oldalán pénzügyminisztériumi államtitkár lett. Szatmár vármegye kormánybiztosaként honvédzászlóaljat toborzott 1849-ben. Haynauék rémuralma idején ő is bujdosott, később ügyvédi irodát nyitott, és 1861-ben a főváros törvényhatóságának tagja lett. Szerepe volt az egykori Népszínház (Nemzeti Színház) felépítésében, a Városliget fejlesztésében, és ő volt az egyik kezdeményezője a Népliget kialakításának is. Kléh nevét egyetlen utca viseli a XII. kerületben, a forgalmas Alkotás utca közelében.

Petőfi Sándor neve minden magyar előtt ismert: a nemzet költője, a Nemzeti dal szerzője, a márciusi ifjak vezéralakja, aki irodalmi tehetsége révén már a forradalom előtt országos hírnévre tett szert. Ahol Jókai felolvasta a tömegek előtt a Tizenkét pontot, ott Petőfi a Nemzeti dalt szavalta, összesen négy helyen: a Pilvaxban, az orvosi egyetemen, az Egyetem téren és a Landerer–Heckenast-nyomda előtt. Később barátaival, Vörösmartyval és Jókaival is összeveszett, utóbbival soha nem békült ki. A közéleti kudarcok után Petőfi katonának állt, 1848 októberében már honvéd századosként szolgált, és 1849 januárjában került Bem József erdélyi seregébe. A tábornok igyekezett távol tartani a fiatal költőt a véresebb ütközetektől (például több alkalommal is futárként Debrecenbe küldte). Petőfi sorsa mégis egy csatában pecsételődött meg Segesvár közelében 1849 júliusában: korabeli beszámolók szerint ő is ott volt azok között a magyar katonák között, akiket a betörő orosz erők megpróbáltak bekeríteni. Petőfi haláláról könyvtárnyi szakirodalom született, a legelfogadottabb álláspont szerint a költőt menekülés közben szúrta le egy kozák lovas.

Ma Budapest kerületeinek több mint a felében találunk legalább egy közterületet, ami Petőfi nevét viseli. A Dunát átszelő Petőfi híd mellett az V. kerületi Petőfi tér, illetve Petőfi Sándor utca a legismertebb: a teret 1874-ig Börze térnek hívták, a rajta található Petőfi-szobor pedig Huszár Adolf munkája, amit 1882. október 15-én avattak fel. A szobor éppen azt örökíti meg, amikor Petőfi a Nemzeti dalt szavalja.

A tértől nem messze található a belvárosi Petőfi Sándor utca, melyet éppen a költő születésének 100. évfordulója alkalmából 1923-ban neveztek át az ő tiszteletére. Előtte 1874 és 1918 között Kronprinz Gasse, azaz Koronaherceg utcának hívták (a Habsburg-trónörökös Rudolf főhercegre utalva). Az utca a Szervita tér és a Ferenciek tere között húzódik.

Nem volt közvetlen alakítója az eseményeknek, de a márciusi ifjak között találjuk Telepy Károly festőművészt is, aki szintén látogatta a Pilvax kávéházat, és mindössze 19 éves volt 1848. március 15-én. A debreceni születésű tehetség annak a Barabás Miklósnak volt a tanítványa, akinek több márciusi ifjú megrajzolt arcképét is köszönhetjük. Tanulmányait a szabadságharc megszakította, azokat 1849-től 1851-ig Münchenben folytatta, később Drezdában, Berlinben és Rómában is járt, majd 1860-ban hazaköltözött Pestre. Elsősorban tájképeket festett, köztük hegyvidékekről, a Balaton tájairól vagy éppen várromokról.

Telepy Károly édesapja Telepy György színművész volt, ők ketten együttes névadói a IX. kerületben található Telepy utcának: itt található az az 1895-ös alapítású általános iskola, amely korábban az ifjabb Telepy nevét viselte. Az épület az első világháború alatt hadikórházként is működött. Napjainkban Ferencvárosi Sport Általános Iskola és Gimnázium néven működik.

Petőfi és Jókai mellett Vasvári Pál is a márciusi ifjak egyik vezéralakja volt. A mai Tiszavasvárihoz tartozó Tiszabűdön született, Nagykárolyban végezte gimnáziumi tanulmányait, majd 1843-ban került Pestre, ahol egyetemi hallgatóként történelmet tanult. 1847-ben a Teleki Blanka által alapított nevelőintézetben tanított. 1848. március 15-én, amikor a Landerer–Heckenast-nyomdában Petőfi emlékezetből vetette ismét papírra a Nemzeti dalt (otthon felejtette az eredeti példányt), Vasvári volt az, aki segített gyorsítani a nyomdagépnél váró betűszedők munkáját. A szabadságharc idején Szabolcs, Szatmár és Bihar vármegyékben szabadcsapatokat szervezett és vezetett is. Petőfihez hasonlóan ő sem élte meg a szabadságharc végét: 1849. júliusában Erdélyben, a Gyalui-havasok közelében hunyt el a román felkelők elleni ütközetben. Holtteste nem került elő.

Vasvári nevét négy fővárosi utca is viseli, ebből egy a Terézvárosban van, a Király utca és Paulay Ede utca között, az Opera közelében. A másik három utca a IV., a XV. és a XVIII. kerületben található.

Végül meg kell emlékeznünk Bulyovszky Gyula újságíróról, aki a forradalom első reggelén Petőfivel, Jókaival és Vasvárival együtt indult a Pilvax kávéházba. A forradalom idején Szemere Bertalan belügyminisztériumában kapott hivatalnoki állást. A szabadságharc bukása után sokat utazott külföldre, és az irodalomnak élt. Írásai megjelentek többek között a Hölgyfutárban, a Magyar Hírlapban, a Budapesti Hírlapban és a Pesti Naplóban is. 1947-ig az ő nevét viselte a mai Rippl-Rónai utca a VI. kerületben: ennek végében áll az a Bulyovszky-villa, amelyet két évvel a márciusi ifjú halála után, 1884–85-ben építtetett özvegye, Bulyovkszyné Szilágyi Lilla. Az elkészülés évében lett az utca neve Bulyovszky utca. Ma egyetlen kertvárosi utca őrzi Bulyovszky nevét a XVII. kerületben.

A 48-as magyar forradalom kitörése Pest-Budán azért is volt különleges, mert az események (más európai nagyvárosokban kitört forradalmakkal ellentétben) vértelenül, békésen zajlottak, társadalmi csoporttól függetlenül a nemzet teljes egyetértésben lelkesedett a változásokért, a Habsburgok rabigájának lerázásáért. Ennek az egységnek a megteremtésében a márciusi ifjaknak óriási szerepük volt. Ahogyan Petőfi jó barátja, Arany János fogalmazta a Nép barátja című lapban, 1848. november 5-én:

„A mi forradalmunk Pesten, március 15-én, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondák Petőfi Sándor után az eskü szavait:

 

A magyarok Istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

Nyitókép: Nyolcan a márciusi ifjak közül. Felső sor: Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky. Alsó sor: Irányi, Irinyi, Telepy és Kléh (Források: ELTE Digitális Intézményi Tudástár; Arcanum; Magyar Nemzeti Levéltár; MúzeumDigitár/Rippl-Rónai Múzeum; Wikimedia Commons; Magyar Nemzeti Galéria)