Az örök élet titka – A józsefvárosi Gschwindt-ház különös története

A pesti mágnásnegyed egyik utolsó palotájaként épült fel a századforduló idején az a tornyos, magasba szökő épület, mely a Bródy Sándor és Puskin utca sarkán áll, a Nemzeti Múzeummal szemközti telken, és az idén, 2024-ben került műemléki védettség alá. Igazából sem tulajdonosát, sem méretét tekintve nem nevezhetnénk palotának ezt az épületet, azonban kétséget kizáróan egy remekbe szabott, ügyesen megtervezett házról van szó, mely a pár évtizeddel korábban kiépült elegáns főúri paloták tőszomszédságában áll. Építtetője Gschwindt György, korának ismert vállalkozója volt, aki sem születése, sem családi kapcsolatai révén nem tartozott a magyar arisztokrácia tagjai közé.

A bajor eredetű Gschwindt família igazi self-made családnak számított, akik generációkon keresztül saját szorgalmukkal, a családi összetartó erőnek és az apáról fiúra szálló vállalkozás sikerességének köszönhették társadalmon belüli felemelkedésüket és előkelő helyzetüket. Így nem csoda, hogy bár nem voltak született arisztokraták – nemességet azonban szereztek –, az arisztokrácia tagjai is szívesen ápoltak velük kapcsolatokat, s a Gschwindt családnak is előnyére vált, hogy a mágnásnegyed területén is tudtak építkezni, hozzátéve, hogy Budapest számos más területén, így többek között az Andrássy úton is volt ingatlanjuk a 28. szám alatt.

A családi vállalkozás alapjait Gschwindt Mihály (1817–1897) vetette meg, aki a reformkor idején Győrből Pestre költözve 1846-ban dohányáru-kereskedést nyitott a Belvárosban az Úri (ma Petőfi Sándor) és Párizsi utca szegletén. A XIX. század derekán azonban iparágat kényszerült váltani. Persze nem önszántából, hiszen a dohánykereskedés mindig is jó üzletet jelentett. A váltásra rajta kívül álló okok miatt került sor – mondhatnánk azt is, felső nyomásra –, mivel a szabadságharc leverése után, 1851-től a dohányárusítás állami monopóliummá vált Magyarországon.

Gschwindt Mihály 1851-ben felszámolta belvárosi boltját, és jó üzleti érzékkel a szesz- és likőrgyártásba fektette meglévő vagyonát, ami hamarosan sikeres üzletté nőtte ki magát a kezei között. Olyan üzleti vállalkozásokba fogott, melyek luxus- és élvezeti cikkeknek számítottak, és nemcsak megélhetést biztosítottak, hanem szorgalom és jó üzletpolitika révén vagyonra is szert lehet tenni belőlük. A tisztességes munka a vagyon mellé nemesi címet is hozott, amit Ferenc József 1872-ben adományozott Gschwindt Mihálynak.

A Gschwindt-féle szesz-, élesztő-, likőr- és rumgyár Józsefváros akkor még külső részének számító területén, a mai József körút és Üllői út találkozásánál állt. A gyárat a dohánykereskedéssel felhagyni kényszerült Mihály szerezte 1853-ban. A Günther Pál-féle gyárépületet 32000 pengőforintért, a hozzá tartozó berendezéseket további 8000 pengőforintért vásárolta, hogy – miként az iparengedélyt kérő kérvényében fogalmazott – „az eddig Günther Pál czime alatt fennállott élesztő és szeszgyárat nevezetesen kiterjeszteni és saját czimem alatt ez üzletet folytatni óhajtanám.” A gyárat 1868-tól részvénytársaságként üzemeltették tovább.

Gschwindt Mihály nem hagyott semmit veszendőbe menni, így a szesz lepárlása során keletkezett forróvizet is hasznosította, amiből a gyár mellett megnyitotta Józsefváros első köztisztasági fürdőjét. Mivel a fürdővízhez a gyártás során keletkező melléktermékeket (például malátát) is hozzákeverték, az gyógyhatással is rendelkezett, és népszerű tisztálkodási hellyé vált a városrészben.

A jól jövedelmező gyárat a városfejlődés 1908-ban költözésre késztette, amikor a mai József körút vonalát immár bérházakkal építették ki ezen a szakaszon is, és a gyárakat kijjebb költöztették. Új telephelyeik a ferencvárosi Ipar utcában és Budafokon épültek fel, emellett vidéken, Nagykőrösön is terjeszkedtek.

Gschwindt Mihály fia, György az apja halálát követően, 1898. július 5-én vásárolta meg az Esterházy (korábban Öt Pacsirta, ma Puskin) és Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utca sarkán álló ingatlant 80000 forintért, ahova P. Tóth Sándor építőmester tervei szerint építtette fel a ma is látható saroképületét. Eredetileg a Puskin utca felé egy kétemeletes, a Múzeumkertre néző oldalon pedig egy háromemeletes homlokzatot terveztek, végül azonban mindkét oldalon egy háromemeletes ház formálódott ki a tervezőasztalon és a kivitelezés során egyaránt.

Indokolt is volt ez a felfelé való törekvés, hiszen az ingatlan alapterülete igen kicsinek számított, még a száz négyszögölt sem érte el, nagysága az 1873-ban felvett adatok szerint 97 négyszögölnyire terjedt ki. Ez korántsem volt kedvező ahhoz, hogy azon egy elegáns, nagy méretű palotát lehessen építeni. Tovább rontotta a lehetőségeket, hogy annak idején az ingatlan sarokrészét lemetszették, és Gschwindt György ezt a lemetszett területet csak külön pereskedés útján tudta az önkormányzattól visszaszerezni. Miként azonban a tanácsnak írta, égetően szüksége volt erre a területre is, hogy a leendő épületének a sarkain elhelyezkedő helyiségek ne váljanak az épületen belül használhatatlan szobákká.

Az elkészült, némileg egy középkori várkastélyt utánzó, az észak-európai reneszánsz mintázatot gótikus stílussal keverő épület azonban kompenzálta az előbb említett hiányosságokat és hátrányokat. A tornyos, magas tetős, német és holland területekre emlékeztető, szépen cizellált oromzatos épület sikeresen feledtette a telek szűkös méreteit. Az utca fölé kinyúló zárterkély az alapterület nagyságát növelte meg szerencsésen, és a belső tér kitágításában volt szerepe, úgymint a visszanyert sarokrésznek is, mely minden szinten a megfelelő nagyságrendű sarokszobák és egy torony kialakítását tette lehetővé. Az épület a három emeletével a vele szomszédos Bródy Sándor és Puskin utca másik sarkán álló Degenfeld-palotához – amit ekkoriban már inkább Odescalchinak neveztek – alkalmazkodott, reneszánszos, gótizáló díszítettségével és a homlokzat mozgalmasságával pedig a mágnásnegyed palotaépítményeihez igazodott.

Az építkezés 1900-ban kezdődött, és egy évet vett igénybe. A ház Bródy Sándor utcára néző homlokzatáról az építkezés befejezésének dátuma, az 1901-es évszám is leolvasható.

Gschwindt György a család vagyonát és társadalmi helyzetét megalapozó Mihály fia volt, így már nem kellett olyan keményen megdolgoznia azért, hogy elismertséget szerezzen magának. Persze a családi vállalkozást, a gyárat maga is jól működtette, mellette pedig szabadkőműves eszmékkel kacérkodott, amit ugyan nem vert nagy dobra, de miként mondani szokták, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem lehet.

Így a napóra fölött elhelyezkedő homlokzati motívumok is inkább a szabadkőművességgel állnak kapcsolatban, mintsem a szesz- és likőrgyártással. Alighanem a napóra és a naparc is – mely megvilágosodást hoz – ezekhez a misztikus eszmékhez kapcsolható. A tőle jobbra látható kakas a bátorságot, a balra elhelyezkedő bagoly a tudást, talán az alkímiát jelképezi. Mert György a rossz nyelvek szerint alkímiával is foglalkozott. Az örök élet titkát és vizét kutatta.

György kétségkívül elismert zenerajongó volt, aki az épület pincéjében zeneszalont rendezett be, ahol barátok, ismerősök, a ház lakói – köztük az arisztokrácia tagjai – jöttek össze egy-egy estére zenét hallgatni. S azt is beszélték, hogy a zeneszalon mellett a pincében egy titokzatos laboratórium volt, ahol Gschwindt György az élet vizét akarta előállítani, s ezzel kapcsolatos kísérleteket folytatott. Ma már azonban nehezen lehetne kideríteni, hogy a Gschwindt-cég által előállított és forgalmazott, a Zwack-féle Unicumhoz hasonlóan gyógy- és fűszernövényeket tartalmazó Aqua Vitae nevet viselő népszerű likőrt itt, ebben a házban kísérletezte-e ki György, vagy a név megválasztása csak egy jó üzleti fogásnak számított.

Ha a kikísérletezett vizek nem is adtak örök életet Gschwindt Györgynek, ez a ház azonban igen, hiszen most is írunk róla, és rá is emlékezünk. A ház az építtetőjének, Györgynek állít, mondhatjuk, szerencsés csillagzat alatt háborúkat és forradalmat átvészelő, napjainkig fennálló, a műemléki védettséggel pedig a jövő nemzedékének is megmaradó emléket. S ugyanezt teszi a Puskin utcai oldalon a bejárattól balra látható fiatal férfiút ábrázoló mellszobor is, ami György fiára, Ernőre emlékezteti az arra járó és házat szemlélő embereket.

Ernő már egy másik – a családon belül harmadik – generáció tagja volt, aki 1907-től vette át a sikeres gyár vezérigazgatói tisztségét. Ő már azt a nemzedéket képviselte, amely az üzleti vállalkozás mellett a két világháború között a közéletben is nagyobb szerepet vállalt elődeinél. 1922–1931 között az Egységes Párt országgyűlési képviselője, 1923–1931 között pedig az FTC elnöke volt. Házassága révén pedig Darányi Kálmánnal, a későbbi miniszterelnökkel is rokoni kapcsolatba került.

Nyitókép: A műemlékké nyilvánított  Gschwindt-ház a Józsefvárosban, a Bródy Sándor és Puskin utca sarkán (Fotó: Dubniczky Zsolt/pestbuda.hu)