Az utóbbi évek megváltozott időjárása a többi évszakkal együtt a telet is kiszámíthatatlanná tette: bár száz éve is előfordult, hogy egy-egy télen kevés hó esett, ma már inkább az a meglepő, ha a hébe-hóba szállingózó hóból több napig megmarad valamennyi. Figyeljük csak meg: az idei telet a sajtó „szokatlanul hidegnek” nevezi, pedig nemhogy száz, még húsz éve sem lepődött meg senki azon, hogy ha a behavazott hőmérő higanyszála tartósan nulla fok alatt ragadt. 

A hóolvadás azonban mindig különös jelentőséggel bírt: olyan volt mint az újjászületés, szabadulás a karácsony elmúltával egyre terhesebbé váló, nagy megpróbáltatásokat kívánó téltől. Így volt ez 1934 januárjának végén is. Budapest kezdte levetni hófehér, fagyos ruháját, ami jótékonyan eltakart mindent: a gondozott parkokat éppúgy, mint az úthibákat és az eldobált szemetet. Ekkoriban a hótakarítást a hóekék és a házmesterek mellett napibérért dolgozó hótakarítók hada és a fővárosi utcaseprők végezték. Nem túl izgalmas foglalatosság – gondolhatnánk –, ám az már ritkábban jut eszünkbe, mi mindent találhat az ember az olvadó és félresöpört hó alatt.

A földbirtokosné nyaklánca

Az Est 1934. január 20-i száma fotókkal illusztrált, hosszú cikkben számol be a hírről: két hótakarító drága nyakláncot talált a munkája során, amit – ahelyett, hogy megtartottak volna – beszolgáltattak főkapitányságra. 

„A rendőrségen nyomban arra gondoltak, hogy az a 40 000 pengő értékű gyöngysor került meg, amelyet a Benczúr utcában nemrégiben vesztett el üszögi Grósz Jenő földbirtokos felesége. A két utcaseprővel délután detektívek mentek ki üszögi Grósz Jenőné Benczúr utcai lakására, de a földbirtokosnőt nem találták otthon. Dunántúli birtokán tartózkodik. Az ékszert így még nem agnoszkálták [azonosították], — de a leírás alapján, amelyet Grószné annakidején adott, meg lehet állapítani, hogy valóban az ő gyöngysorát találta meg Kiss Pál és Kévés András.”

A 40 ezer pengő ma milliós nagyságrendű összeg lenne, nem csoda, hogy Grósz asszony elveszett gyöngysoráról írtak az akkori újságok. Kiss Pál, az egyik hómunkás a rendőröknek elmesélte: amikor társával rátaláltak az ékszerre, rögtön eszébe jutott, hogy valahol olvasott róla, nem merte azonban rögtön a rendőrségre vinni. Attól félt, ha mégis értéktelen tárgy, kinevetnék. Ezért a gyöngysort egy barátjához, Jároska András ékszerészhez vitte, hogy kiderüljön, valóban olyan sokat ér-e, mint sejtik. Jároska azonban nem volt otthon, így az értékes nyaklánc Kiss lakásán töltötte az éjszakát. Másnap viszont – miután az ékszerész biztosította arról, hogy valóban nagyon különleges tárgyról van szó – bevitte a rendőrségre. 

A tisztesség végül kifizetődött: a földbirtokosné az előzőleg meghirdetett 2000 pengő helyett végül 4000 pengőben állapította meg a jutalmat, amit a munkások szétosztottak egymás között, az ékszerészt sem felejtve ki a sorból.

Kiss Pál és Kévés András hólapátolók Az Est című újság fotóján

Tojásgránát a fatelepen

A hótakarítás azonban a gyöngysoroknál sokkal veszélyesebb tárgyakat is felszínre hozhat. A Friss Újság 1924. január 11-én számol be arról, hogy: „Ma reggel kilenc órakor telefonon jelentették a főkapitányságnak, hogy Steinberger Hermann tüzifakereskedő Vág utca 22. szám alatt lévő fatelepén egy munkás hótakaritás közben egy tojásgránátot talált. Az ekrazitos gránát ügyében a rendőrség a legnagyobb eréllyel folytatja a nyomozást.”

Arra, hogy miként kerülhet gránát egy fatelepre, az újság kétféle magyarázattal is szolgál: „Valószínű, hogy valaki személyes bosszúból helyezte el a gránátot Steinberger Hermann fatelepén, azonban nincs kizárva az sem, hogy a főkapitányság statáriális rendeletének hatása alatt valaki meg akart szabadulni a birtokában levő veszedelmes robbanószertől és ezért dobta el a gránátot.” 

Az említett statáriális rendelet egyébként nem sokkal korábban, január 4-én kelt: a lázadáson és a gyújtogatáson kívül rögtönbíráskodást hirdetett a robbanószerek használatával elkövetett emberölésre, annak kísérletére és az azzal kapcsolatos szövetkezésekre vonatkozóan is. Nem csoda, ha többen igyekeztek megszabadulni az innen-onnan zsákmányolt robbanószerektől.

A hótakarítás tehát nem mindig unalmas és eseménytelen munka, különös esetek mindig előfordulnak: ma éppúgy, mint nyolcvan vagy száz éve. A gyöngysort visszaszolgáltató hómunkások tisztessége – bár elvileg természetes lenne – mégis meglepőnek tűnik. Kiss Pál és Kévés András helyében vajon hányan vitték volna be manapság a gyöngysort a rendőrségre? 

Nyitókép: a Tabán 1930-ban (Fortepan, Jankovszky György)