Búzavirágot áruló asszonyok, olcsó parfümmel kecsegtetők, erdélyi asszony kézimunkákkal, hajléktalanok, a Négy évszakot játszó utcazenész, a zöldbe induló sportos nyugdíjasok és persze az áthömpölygő tömeg: a Moszkva tér, illetve bocsánat, a Széll Kálmán tér ma is a régi. Szép lassan visszatért rá mindenki, akit a felújítás egy időre elüldözött innen. Ez persze jó, hisz újra megtelt élettel, a saját, összetéveszthetetlen couleur locale megint összeállt.

De ezt szerettük volna? Megvalósult a tervezői szándék? 

Az óra oszlopában a régi gombák (Fotó: Viczián Zsófia)

Madártávlat: egy sikertörténet

Igen, a Széll Kálmán tér, ha mondjuk a Várfok utca felől nézünk le rá, valóban egy sikertörténet. Sok minden megvalósult, amit reméltünk a felújításától. Először is a tér valóban nyitottá, átláthatóvá vált. Minden fölösleges épület kikerült belőle, maradt a nagy placc meg a sok ülőhely. Meglepve kell azt is megállapítanunk, hogy a metrókijárat legyezője is milyen szép lett: ki hitte volna arról a bódék övezte, nyomasztó egykori épületről? Most merész, nagyvonalú, világos és funkcionálisan is megállja a helyét. 

És ott van előtte a kedvencünk, Pest és Buda 1823-as térképe betonba öntve. Most már egészen közelről áttanulmányozhatjuk, hogy hol futottak az utcák. Látszik a tér helyén a gödör (vagy mocsár inkább), a Várnegyed utcaszerkezete, a még csak alakuló Krisztinaváros és a tabáni híd is. Pesten áll még az Újépület, de Újlipótváros sehol, épp csak kezdi kinőni a kiskörutat a város. Városliget van már, egész új, a híres rondó körül még csak facsemeték a platánok. 

De ha figyelmesen körülnézünk a téren, nemcsak itt vannak betonba írt emlékek, hanem az új szolgáltatóépületek közt is ott döcög a falon a legendás 58-as villamos. Az óra oszlopán a régi óra zöld vasrácsa köszön vissza, aljában pedig felsejlik a térnek az a korszaka, amikor gombaszerű megállók alatt várakoztak az utasok.

Madártávlatból nézve szemet gyönyörködtetően sok a virág, és végre zöldell minden fa is. A mozgólépcsőből se lett baj. A sellős szökőkút az új helyén egy kicsit túl méretes, de kétségkívül nagyságrenddel jobban néz ki a térnek ez a sarka is, mint amikor az 5-ös busz mindig betört üvegű, hullámpalás megállója uralta a látványt. Igazán hangulatos szöglet lett az alagút melletti kis térrész is, különösen mióta megnyílt a kávézó – ez korábban, az egykori gyalogosfelüljáró alatt egy teljesen halott, sötét zuga volt a térnek. A szökőkút is sokat dob a látványon, főleg amikor párát ont a gyerekek nagy örömére. 

Egyszóval az egész tényleg jól sikerült. Különösen, ha elővesszük a régi képeket, és a jelenből rácsodálkozunk, mennyire lepusztult volt előtte. 

A térség 1823-ban (Fotó: Viczián Zsófia)

Békaperspektíva: ugyanez közelről 

Az összkép tehát jó – de ha a részleteket kezdjük jobban szemügyre venni, sajnos elfogynak a dicsérő szavak. Valahogy mintha a munkagépek levonulása után az egészet a sorsára hagyták volna.

Van néhány strukturális probléma is. Nincs például kitalálva a 17-es villamos megállója és a Hűvösvölgybe tartó villamosok közti átszállás útvonala – így az emberek rendszeresen a magas peronról lelépve a sínek közt bukdácsolnak át, ami meglehetősen balesetveszélyes. Hasonlóképp veszélyes az is, hogy a Hűvösvölgy felől érkezők a villamos végénél kelnek át, nem a tíz méterrel távolabbi átkelőn – így viszont rendszeresen az ellenkező irányba induló villamos elé lépnek. De ezek talán egy-két terelőkorláttal megoldhatók volnának.

Nagyobb baj, hogy a nyilvános WC-k se működnek, pedig szépen ki lettek építve. Meg sokáig az óra se működött – ezt bosszantóan nehézkesen, de talán már sikerült orvosolni. Viszont a térszintbe süllyesztett ledcsíkokat még sosem láttuk világítani. Bájos ötlet volt a padszerű építményen alácsorgó vízesés is, de valahogy ez sem működik igazán, körülötte mindig áll a víz.     

És hát a kosz, a por és a darabos szemét, az mindenütt ott van. Nyilván az igénybevétel is nagy, ez nem vitás, de akkor ehhez kéne igazítani a takarítás gyakoriságát is. Úgy látszik, a megújulást évtizedekig hátráltató átok újra hat: a Széll Kálmán térnek valószínűleg az a legnagyobb baja most is, hogy senki sem érzi igazán sajátjának.

Csak a búzavirágot áruló asszonyok, az olcsó parfümmel kecsegtetők, az erdélyi asszony a kézimunkákkal, a hajléktalanok, a Négy évszakot játszó utcazenész, a zöldbe induló sportos nyugdíjasok és persze az áthömpölygő tömeg – de ők ezeket a problémákat nem fogják tudni megoldani.