Írta: Viczián Zsófia

2017. október 23. 11:48

Lyukas zászló, fegyveres pesti srác, rusztikus kő, kopjafa – ezek emlékeztetnek legtöbb helyen a forradalomra. Ha kicsit egyhangúnak találja ezeket a jeleket, nézze meg összeállításunkat! Emlékezni ugyanis máshogyan is lehet.

 

 

Tavaly októberi sorozatunkban (első, második és harmadik rész) sorra vettük a régebbi és a forradalom 60. évfordulójára készült fővárosi emlékműveket. Ezek között is volt olyan, amely a klasszikus, a rendszerváltás után kialakult emlékezési mód szerint készült el – ez volna a pesti srácos, lyukas zászlós vonal –; de voltak olyanok is, amelyek újabb formákat és ezzel újabb színt hoztak az emlékeztetésbe.

Fedezzék fel most azt velünk, tisztelegve ’56 emléke előtt, hogy milyen sokféle jel utalhat a sokféleképpen megélt eseményekre!

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

  1. Egy papírrepülő?!

Az Üllői út és a nagykörút sarkán, az Iparművészeti Múzeumnál egy óriás papírrepülő akadt a bokrok közé. Mi is juthatna eszünkbe róla? Gyermekkor? Vidámság? Az önfeledt, egyszerű játék? Vagy éppen a repülés szabadsága? Az alkotói szándék szerint mindezek – de úgy, hogy egyúttal összekapcsoljuk őket a XX. század egyik legnagyszerűbb magyar történésével, az októberi forradalommal.

A kis ferencvárosi tér neve Angyal István park, az alkotást pedig 2014 októberében adták át. A park a Svéd Fenntarthatósági Program keretében újult meg, növényeit húsz őshonos fajból válogatták össze. Az itt felállított papírrepülő installáció a park névadójának, az 1956-os forradalom hősének, Angyal Istvánnak állít emléket. Ő a közeli Tűzoltó utcában volt a (fegyveres) felkelők egyik vezére, amiért 1958 decemberében kivégezték. Eörsi Istvánnak, jóbarátjának írt búcsúlevelét 1987-ben közölte a szamizdat Beszélő – ez a szöveg a rendszerváltás után 1956 emlékezetének egyik fontos alapja lett, különösen az a mondata, hogy „nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg”. Sokfelé ezért állítottak megformázatlan, természetes kőtömböket emlékül (például ezt,vagy eredetileg ezt). Itt, a Corvin-negyed közelében, a papírrepülőn azonban a búcsúlevél következő, kevésbé ismert mondata olvasható: „Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni”.

  1. Egy madár – talán meglőve

A tavalyi kerek évfordulón avatták fel a XII. kerületi Gesztenyés kertben Boldi (Szmrecsányi Boldizsár) új szobrát egy régebbi, egyszerűbb emlékmű helyén. A műalkotás címe – a pályázat szerint – „A szabadság szárnyaló madara”. Fekete talapzaton álló, carrarai fehér márványból készült, gömbölyded galambot látunk, ha arrafelé járunk, felirata mindössze ennyi: 1956.

A galamb régi szimbólum. Csakhogy minek is a szimbóluma? A népköltészetben a szerelemnek, a párkapcsolatnak, a keresztény ikonográfiában a Szentléleknek, a zsidó hagyományokban pedig (Noé nyomán) az új kezdetnek. A XX. században, olajággal a csőrében, a béke egyetemes jele lett. Ezek a jelentések mind nehezen hozhatók azért össze ’56 emlékezetével.

De nem is kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy galambot látunk. Címe szerint is ez egy közelebbről meg nem határozott madár, a szabadság madara. Szárnyal, ahogy az október 23-át követő szűk két hétben szárnyalhatott a remény, hogy valóban a szabadság új korszaka jöhet el Magyarországra. A nehéz márvány valóban kecsesen lebeg – de félrebillent alakját úgy is láthatjuk, mintha épp megbillenne egy lövéstől. És ez sem idegen az események emlékezetétől: a szabadság elemi, repülő vágyának hamar szárnyát szegték 1956 őszén.

 

  1. A vékony gyökér, amely követ is repeszt

Péterfy László különleges alkotása nem sokkal a rendszerváltás után, 1993-ban készült el: azóta is ott áll XIX. kerületben az Ötvenhatosok terén. (E kispesti tér korábban egyébként Sztálin nevét is viselte.) Kispesten komoly fegyveres ellenálló csoport volt a forradalom idején. Az emlékmű falán a harcokban elesettek neveit olvashatjuk.

A látvány ennyi: egy gyökér a kőben. A föld feletti része le van metszve, de a tönkből új hajtás sarjadt. Pillanatfelvétel, amelyből hihetetlen dinamizmus árad, és ahol szinte érezni a feszítő energiákat. Feszíti szét a követ az izmosodó gyökérzet, amely valamikor bizonyára kis hajszálgyökér volt csak. És a földfelszín felett csak csonknak tűnő növény élni akar, és tud is újra hajtani, hisz ilyen gyökérzetből táplálkozhat. A műalkotás elemi erővel adja vissza az a feszítő energiát, amely az ötvenes évekre a magyar társadalmat jellemezte, és amely a forradalomban tört fel. A kis gyökér a gránitszilárdságú (vagy annak hitt) szovjet nagyhatalomnak is fejtörést okozott.

A közelmúltban elhunyt Jókai Anna, aki maga is kispesti lakos volt, az 2012-ben megjelent Pest-budai Séták kötetben így vallott e szoborról: „Ez a szürke mészkőtömb egy koporsóra, egy kőszarkofágra emlékeztet, tehát a mártírokra, akiknek a neve rá is van vésve. Ugyanakkor azt mutatja, hogy ezek a gyökerek mélyen a föld alatt vannak, és az ő emlékezetükből, az ő testükből nőttek ki. Az élet folytatódik, de az életet adó gyökerek a mélyben vannak, onnan veszik az erőt. Azt jelenti nekem, hogy fontos, hogy megőrizzük a nemzeti emlékezetben a hősöket, hisz ez adhat táplálékot nekünk.”

 

  1. Hídon

Jó húsz éve már annak is, hogy elkészült Varga Tamás alkotása. Ez volt Nagy Imre első hazai egész alakos szobra, amelyet 1996. június 6-án avattak fel Budapest V. kerületében, a Vértanúk terén. Biztosan nagyon sokan ismerik ezt az alkotást: egy szép ívű hídon álldogál egy kedves, életnagyságú bronzalak. Az Országház felé néz – ha mellé állunk, mi is jól láthatjuk az épületet.

Varga Tamás alkotásának éppen ez a közvetlensége meglepő, újszerű. Az, hogy a hőst nem magaslaton, valahol a néző felett ábrázolja, hanem egyrészt nagyon hétköznapi helyzetben, másrészt nagyon emberi, személyes módon. Azzal, hogy ténylegesen mellé állhatunk, megélhetjük az azonosulást, a közös nézőpontot, és ezáltal magunk is kicsit ’56 részvevővé válhatunk. És persze a híd is erős szimbólum: összeköt világokat, átvezet korszakokon, belső fordulópontokra is rámutat.

Félő azért, hogy az a sok száz turista, aki itt egy szebb nyári napon fotót készít, Nagy Imre alakját kedélyesen átkarolva, erről mit sem tud. Azt sem sejthetik, hogy a szobor történetesen éppen az 1919-es vörösterror áldozatainak 1945-ben lerombolt emlékművének helyén áll. 1996 óta ugyanis a városnak nagyon sok pontjára kerültek hasonló, közvetlenül érinthető alkotások, melyek azonban általában különösebb történelmi jelentés nélküli zsánerszobrok.

 

  1. Kőről kőre

Pestszentlőrinc és Pestszentimre közös, monumentális ’56-os emlékművét 2012-ben állították fel a XVIII. kerületi Hargita téren. (Alkotója F. Kovács Attila, építész.) Az alkotás az 1956-os forradalom és szabadságharc 2354 hősének állít név szerinti emléket, közöttük 59 kerületi lakosnak is. A bazaltkockákon körben (az alsó és felső sor kivételével) neveket és két évszámot olvashatunk: ők a forradalom napjaiban és a későbbi elszámoltatásokban vesztették életüket. A kis kockakövek egy naggyá állnak össze. Egyik oldalán a felület megmozgatása révén (azaz egyes kövek beljebb húzásával) az 1956-os évszám rajzolódik ki, másik oldalon pedig ugyanígy egy kereszt (egész pontosan az 1935 óta a téren álló Fadrusz-feszület lenyomata).

A kompozíció világos, egyszerű, könnyen értelmezhető, mégis elemi erővel hat. Főleg, ha tudjuk, hogy valóban olyan bazaltkockákból rakták össze, amelyek valaha a kerület utcáit borították. Így egyszerre forradalmi barikád és a sok kis akaratból összeálló nagy erő jelképe. Aligha kell több a forradalomra emlékeztetendő.

 

  1. A „vaskefe”

A sok eltérő, de mégis egyfelé mutató, és félelmetes erővé váló akarat szobra az I-Ypszilon alkotócsoport nagyszabású munkája is, amelyet az 50 éves évfordulón adtak át az '56-osok terén. Köznyelven ez a vaskefe – egy igen vitatott alkotás.

A rozsdásodó vasoszlopok egy irányba állva sűrűsödnek és fényesednek, míg végül olyan fényes és éles ékké állnak össze, amely felhasítja a tér burkolatát. Éppen ott egyébként, ahol a rossz emlékű tribün, majd a Sztálin-szobor és a Felvonulási tér volt.

Az alkotók nagyon adtak a szimbólumokra: az oszlopokból éppen 2006 darab van, keresztmetszetük éppen 23 cm, az ék tengelye pedig a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Mi több, az alkotást 2006-ban, október 23-án, éppen 19 óra 56 perckor avatták fel… Mindez nem vezetett mégse a mű széles körű elfogadásához.

Egyenként akármilyen rozsdásak voltak, együtt fényes és erős ékké álltak össze a forradalom résztvevői – ezt sugallja a mű. Mégsem lett igazán kedvence az emlékező közönségnek, hisz a rozsda mifelénk inkább a dicstelen elmúlásról, az értékek lassú, elfeledett eróziójáról szól, amiből így éppen a hősiesség és az örökkévalóság érzete hiányzik.

Az alkotás környezete, ha minden igaz, a következő években nagyon meg fog változni. A kétoldalt kiemelkedő Néprajzi Múzeum kecses ívének látványában ez lesz a középső tőkesúly. És így, mint afféle biztos, erős pont új értelemmel is telítődhet – és hátha jobban meg is szeretik a budapestiek.

 

  1. Csak egy vékony csík

Hetedikként, végezetül egy igazi felfedezés. A Kossuth tér 2014-es megújulása révén egy szinte rejtett emlékművel gazdagodott a tér. Az Országház előtti vízmedence szélén csak a nagyon szemfülesek veszi észre a feliratot. „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; 2 KOR 4:9 IN MEMORIAM 1956. október 25.” A „2Kor 4:9” kódsor feloldása a gyakorló keresztényeknek lehet ismerős: ez a Biblia egy részlete, nevezetesen Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt második leveléből a negyedik rész kilencedik verse.

Mi volt az üldöztetés és tiportatás? Itt az a rettenetes sortűz, amelyben 1956. október 25-án sokan vesztették életüket. Erről a téren több helyen is megemlékeznek: a Földművelésügyi Minisztérium árkádsorának falában bronzgolyók idézik fel a halálos lövéseket, az Országház egykori szellőzőalagútjában kialakított 1956-os emléktárlaton pedig gravírozott fémtáblák és szimbolikus sír őrzi az áldozatok emlékét (utóbbit eredetileg 1991-ben állították civilek, akkor még a Rákóczi szobor mellett). Itt állt a Forradalom lángja című szobor is, melyben az első években valóban égett a láng, ezt a térrekonstrukció során áthelyezték Budára, a Batthyány tér közelébe.

„De el nem veszünk” – így szól a folytatás a Kossuth téri vékony emlékező feliraton. Pál apostol a kereszténységről mondta ezt, de a mondat igaz azokra az eszmékre is (talán), melyekért a forradalomban küzdöttek. A víz csobog, tükrözi a turistákat és budapestieket, akik itt sűrűn fotózkodnak, mert a másik oldalról úgy látszódik az egész, olyan az illúzió, mintha a vízben lennének. Talán nem is tudják, hogy ezzel maguk is bevonódnak ’56 emlékezetébe. Élnek és nevetnek teli szájjal, ahogy Angyal István kívánta kivégzése előtt, búcsúlevelében.

(Fotók: www.kozterkep.hu, Viczián Zsófia/pestbuda.hu)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó