Az, hogy ma magyarul beszélünk, számunkra természetes. Anyanyelvünket viszont nemcsak a hétköznapi életben használhatjuk, hanem a művészeti és a tudományos életben is, ez azonban nem volt mindig így. A magyarság ezeréves történetének nagy részében az írás nyelve idegen volt (előbb a latin, majd a német), a kultúrára és persze a tudományra az anyanyelv kiterjesztése csak később jelent meg igényként.

Az idén 200 éve, 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény folyóirat azonban egykor egy új korszak kezdetét jelezte. Ekkortájt kezdett természetessé válni, amit Bessenyei György már 1778-ban megfogalmazott Magyarság című írásában: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

Régi mulasztást orvosolt

A folyóirat alapítása tehát jelentős mérföldkő volt, a lap célja ugyanis többek között az volt, hogy a széttagolt itthoni tudományos életet formálja, szervezze és bemutassa a hazai és külföldi közönségnek. Ez természetesen a nyelv számára is új kihívásokat teremtett, hiszen számos tudományos kifejezést és gondolatot kellett a magyarra átültetni.

Az 1841-ig közel 40 ezer oldalon megjelent Tudományos Gyűjtemény programadó cikkében így szól a feladatról: „Mindennemű tudományos írás nélkül létünket Tudós Földieink régtől fogva fájlalták s a külföldiek panasszal, sőt szemre-hányással is vették: nem lévén Európában oly előkelt nemzet, mely többféle tudománybéli folyóírásokkal ne dicsekednék [...].”

Ha az angol, francia, német és cseh polgár is anyanyelvén olvashatta a kor tudományos felfedezéseit, a magyar miért nem? A komoly mulasztást a hamar népszerűvé vált lap igyekezett mihamarabb orvosolni.

A lap rovataiban egyaránt helyet kaptak értekezések, „könyvvizsgáltatások” (vagyis könyvismertetések) és tudományos jelentések is, egy ideig szerkesztője volt Vörösmarty Mihály, szerzői között pedig helyet kapott Kazinczy Ferenc, Bajza József és Toldy Ferenc is. A nemzeti kultúráról éppúgy született benne értekezés, mint „az egészséget fenntartó, és a betegségtől tartóztató rendszabásokról”. Kazinczy a nyelvújítás szellemében „Ismeretlen régibb Metricusainkról” értekezett, míg gróf Teleki László a „magyar vers-szerzés mesterségéről” szóló gondolatait osztotta meg az olvasókkal.

Egy oldal a Tudományos Gyűjteményből

A magyar nem finn származatú

A címben szereplő állítás Pázmándi Horváth Endre költő, pap, akadémikus 1823-ban a magyarok eredetéről szóló cikkének volt a címe, amelyben szenvedélyesen írja: „Azonban látom én, mi bujkál a harasztban. Egyenesen az, hogy dicső nemes származásunkat velünk elfelejtessék, s azután kisebbítésünkben fokról fokra szabadabban ugrándozhassanak. Oly messziről kerülgetik már kezdetében örökkétartóságot ígért nemzeti alkotmányunkat, hogy előbb zavarossá, azután kétségessé, végre semmivé tegyék, s a Magyart a magokban fenn álló nemzetek sorából kitudják.” Bár ma már tudjuk, hogy a magyarság eredetéről kirajzolódott kép jóval árnyaltabb ennél, a cikk a maga korában vitákat váltott ki.

Ha azt hisszük, a keleti tanok iránti vonzalom identitásválságban szenvedő nyugati világunk új keletű szeszélye, nagyot tévedünk: ugyanebben a lapszámban ugyanis Csányi János „Az indiai bölcs; vagy, miként lehet az ember boldog e társaságos életben” című, indiai tanok alapján készült könyvét ismertette Beregszászi Nagy Pál mérnök. Az írásban – a lap többi polihisztor szerzőjéhez hasonlóan – számos idézettel, történelmi kitekintéssel és utalással is találkozhat az olvasó, teljes képet kapva ezáltal a könyvről.

A Tudományos Gyűjtemény, az első jelentős (25 éven át megjelent) tudományos havilap fontos mérföldkő volt a hazai tudományos élet és nyelv alakításában. Szerteágazó témaválasztékával, közérthető fogalmazásmódjával, gazdag ismeretanyagával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra és a tudomány mindenki számára anyanyelven is elérhető legyen. Ettől kezdve pedig a hazai és nemzetközi tudományos élet haladását már nemcsak a tudósok, hanem az érdeklődő polgárok is nyomon követhették.