„Az Északi Járműjavító aligha mond ma sokat a budapestieknek, pedig nem kevesebb mint 140 éven át, egészen 2009-ig javítottak mozdonyokat a városnak ezen a részén” – kezdi írását Vitézy Dávid és Zsigmond Gábor a MúzeumCafé folyóirat legutóbbi számában. A Közlekedési Múzeum főigazgatója és főigazgató-helyettese cikkükben igyekeznek alaposan körüljárni, milyen koncepció mentén formálódik a régi-új intézmény, és meggyőzően érvelnek amellett is, miért volt jó döntés végül a Járműjavító egykori épületébe költöztetni a múzeumot. 

A hely szellemiségét – magyarázzák a szerzők – éppen az ipari örökség adja, vagyis az ország egykor egyik legjelentősebb üzemének atmoszférája és páratlan terei. A vasúti járművek javításán túl a területen található épületek a magyar ipar és technika korszakos eredményeit is egészen közelről szemlélték, indult innen vasúti kocsi többek között az 1873-as bécsi világkiállításra is. 

Az ipari örökség megmentése

Az Északi Járműjavítóba elsősorban az ország északi részéből hoztak mozdonyokat és kocsikat, így ragadt rá a neve. Az üzem jelentős szerepét sem a világháborúk, sem a politikai-gazdasági változások nem tépázták meg, sőt. Egyik régi helyszíne, a Szabadság hidat is jegyző Feketeházy János tervezte Eiffel-csarnok (amely az Operaház műhelyházaként születik újjá) mellett 1962-ben új épülettel, az úgynevezett Dízelcsarnokkal bővült. 

A szerzők szerint a hatvanas évek elején átadott (ma már műemléki védettséget élvező) csarnok múzeumi hasznosítása különösen fontos értékmentő munka, hiszen olyan korszak ipari építészeti örökségét menti át, amelyből ilyen típusú épületek múzeumi hasznosítása még szinte sehol a világon nem kezdődött meg. Kiemelik: az egykori vasfüggöny mögötti létesítmény atmoszférája és funkcionális építészete önmagában izgalmas kulturális és turisztikai attrakció lehet. 

Ez pedig egyáltalán nem mellékes szempont. Az ipari örökség bemutatása ugyanis újfajta múzeumi élményként a kulturális turizmus szempontjából is lényeges. Az ipari forradalom olyan sikeres országaiban, például Nagy-Britanniában vagy Németországban – írják a szerzők – ez már igen népszerű téma. Annál is inkább, hiszen ma, a negyedik ipari forradalom küszöbén az iparosodás és a közlekedés fejlődésének és azok társadalomformáló hatásának bemutatása kiemelten fontos társadalmi ügy. A két dolog ugyanis szervesen összefügg egymással, hiszen a modern társadalmakra jelentős hatást gyakorolt a gazdasági fejlődés. 

Nemcsak a múltat mutatja be: a jelent és a jövőt is

Az 1899-ben megnyílt (Magyar Királyi) Közlekedési Múzeum akkoriban igen haladó intézménynek számított, és hasonlóan más múzeumokhoz, ez is egy, a kor innovációit is bemutató, reprezentatív kiállításból alakult át (esetükben az 1896-os millenniumi kiállítás Közlekedésügyi Csarnoka szolgáltatta az alapot – a szerk.). Ez a naprakész tudás azonban – teszi hozzá Vitézy és Zsigmond – nem tudott lépést tartani az iparág gyors fejlődésével, de a téma mindig népszerű maradt, ugyanakkor az ipari örökség kérdése különvált a kiállítóhelyek programjától, és csak a hetvenes években került elő megint. Azóta a világörökségi listára mind több ipari létesítmény kerül fel, és a társadalmat aktuálisan érintő kiállítások, a történeti, természettudományi múzeumok látogatottsága is egyre emelkedik. 

A szerzők világossá teszik tehát, hogy korunk emberét egy múzeumban már nem csupán a múlt bemutatása érdekli, hanem saját kora és a jövő kihívásaira adható lehetséges válaszok, megoldások is. A különleges helyszínek és élményszerű kiállítások előtt ma még alig kiaknázott lehetőségek állnak, a volt Északi Járműjavító területének Közlekedési Múzeumként történő újragondolása tehát a szerzők szerint áttörő jelentőségű projekt. Ha a fenti szempontokhoz a beruházás építészeti-urbanisztikai jelentőségét is hozzávesszük, Vitézy és Zsigmond szerint kijelenthető, hogy a múzeum megújítása tulajdonképpen az intézmény újraalapítását, újjászervezését jelenti, amely (nemzetközi mércével is mérhető) kulturális és városképi jelentőségű projekt. 

Segít megérteni, miért olyan a világunk, amilyen

A múzeum tervezett új állandó kiállítása társadalomtudományi kronológiai mentén haladva mutatja majd be a magyar közlekedés történetét az első újításokat hozó reformkortól napjainkig, s a rendszerek működése mellett az előttünk álló kihívásokat is felvillantja majd. 

A nagykörúti próbavillamos végállomása a Teréz körúton, a Nyugati pályaudvar előtt 1887-ben (Fotó: Fortepan)

Budapest közlekedéstörténeti múltja nemzetközi szinten is jelentős, itt épült ki Európa első belvárosi villamoshálózata az 1880-as évek végén, itt épült meg a kontinens első földalatti vasútja. Kevesen tudják, de az elektromos buszok megjelenése nem új jelenség, hiszen 1915-ben részben elektromos járművekkel indult meg a főváros buszközlekedése.

A szerzők szerint a XXI. század első harmadában a közlekedés jó eséllyel ismét meghatározó fejlődés előtt áll, amely „talán az elmúlt száz év legnagyobb hatású társadalmi és gazdasági változásait hozza majd magával”. Az elektrifikáció, digitalizáció, a sharing (megosztáson alapuló – a szerk.) rendszerek és önvezető megoldások nagy hatást gyakorolhatnak majd az élet szinte valamennyi területére. Ezeknek bemutatása pedig a múzeum misszióját, kutatásait és kiállításait is meghatározza, sőt: a szerzők szerint talán nem túlzó várakozás, hogy az innováció kérdéseinek társadalmi és egyéni szinten való megvitatása az új Közeledési Múzeum kiemelt feladata lesz. 

Innováció, százhúsz éve

Ez az összetett feladatkör a szerzők szerint azonban nem új gondolat. Ezt bizonyítják a Bánovits Kajetánnak, a múzeum alapító igazgatójának csaknem százhúsz éve írt szavai is: [az intézmény] „czélját nem értelmezhetjük akként, hogy az – azért, mert múzeum – hasznavehetetlen ócskaságok lomtára legyen”, továbbá „a múzeum továbbfejlesztése okvetlenül szükséges és pedig ugy a multra, mint a jelenre és a jövőre nézve”. A folytonos változás, alkalmazkodás, innováció valójában tehát nem új gondolat, hanem visszatérés a Közlekedési Múzeum eredeti felfogásához. 

A megújulás a kiállítási tárgyakat is érinti, ehhez kapcsolódóan az intézmény az elmúlt időszakban intenzív gyűjteménygyarapításba is fogott, hazahozatták például Angliából az egyik utolsó Ikarust, de együttműködnek számos közlekedési céggel, a MÁV-val, a BKV-val és a Volánbusszal is. 

A jelenlegi megújulás célja tehát Vitézy Dávid és Zsigmond Gábor szerint az, hogy az intézmény eredeti céljához visszatérve ismét széles körű közönség számára reprezentálja az ország fejlődését leglátványosabban leíró műszaki és közlekedési eredményeket. Ugyanennyire fontos ugyanakkor a múzeum 2009-ben elindult, ám félbemaradt integrációjának befejezése is, hogy a jelenleg széttagoltan, több telephelyen működő és elavult restaurátorműhelyek és szakkönyvtárak, archívumok egységes rendszerben támogassák majd a szakmai munkát és a kutatókat. 

Nyitókép: A Közlekedési Múzeum kiállítócsarnoka 1966-ban a Magyar Rendőr fényképén (Forrás: Fortepan)