A Mátyás-emlékév alkalmából első cikkünkben a korabeli Budát mutattuk be. Most a várfalakon kívüli területeket vesszük számba: azokat, ahol a nagy király egyik legnagyobb szenvedélyének, a vadászatnak hódolhatott.

A vadászat évszázadok óta az elitek kiváltsága, de legalábbis a meghatározó informális kapcsolatok kiépítésének egyik legkiválóbb alkalma. A vadat lesni, űzni, ölni férfias virtus. De igazán úgy élvezetes mindez, ha közben nem kell érte a végtelen erdőségeket bekóborolni, és ha az elejtett vad „minősége” méltó a vadász rangjához. Ezekre a problémákra jelent megoldást egy szépen gondozott, lehatárolt, telepített vadaskert.

A főúri, királyi reprezentációhoz ez valamikor szorosan hozzátartozott, Európa-szerte számos helyen találjuk meg ennek nyomait. Berlin középén például ma is Tiergartennek hívják azt a nagy parkot, amely valamikor a brandenburgi választófejedelem privát vadaskertje volt. 

A kora középkor óta vannak adatok ilyen területekre, de igazi fénykoruk a reneszánszban jött el. Többféle igényt is kielégítettek: egyrészt alkalmasak voltak az említett reprezentatív, szórakoztató és „rekreációs” célú vadászatokra, másrészt folyamatosan biztosították a vadhúsforrást egy olyan korban, amikor a hűtő- és fagyasztószekrényeket még nem találták fel (maximum a jégvermeket). 

Mátyás, a vadász Stróbl Alajos alkotásán a Hunyadi udvarban (Forrás: wikipedia.org)

A király majorságai Pesten és Budán

Mátyás király, a korabeli Európa gazdag királya is rendelkezett természetesen vadaskerttel, többel is. Ezekről elsősorban Bonfini, a krónikás híradásából értesülhet az utókor. Budapest vonatkozásában a budavári palotát övező csodálatos kertek után említi meg őket. „Sőt a Duna túlsó partján, a pesti mezőségen, egy mérföldnyire a határban majorság volt. Ez is csodálatos és nem kevésbé kellemetes. Gondjaiban itt szokta felüdíteni lelkét. Buda környékén, a harmadik mérföldkőnél egy másik majorsága is volt, hol erdei állatokkal teli vadaskert látható. De háziállatok is voltak itt nagy bőségben. Buda városától nem messze, a sóházaknál volt harmadik majorsága.” 

A Budai-hegységben Mátyás korában nagy kiterjedésű erdőségek voltak. Főleg persze ott, ahol nem lehetett szőlőt termelni, és ahol legeltetésre sem használták a területet. Akkoriban itt mindenféle vad – a források tanúsága szerint még a medve is – megélt. Ideális helyszín volt tehát a vadászatra: főleg ha a vadak viszonylag koncentráltan elérhetők. Össze is gyűjtötték őket a vadaskertbe, sőt telepítettek melléjük új, mutatós fajokat is, például dámvadakat. Ők az efféle főúri parkokból vadultak ki később Magyarország erdőségeibe.

A Bonfini által említett majorságok közül a budai (pontosabban: nyéki) volt klasszikus vadaskert. Hogy pontosan hol is volt, azon sokáig vitatkoztak a kutatók, míg végül az 1930-as években egy autodidakta régész, Garády Sándor a nyomára nem bukkant. Ma már pontosan ismerjük egykori határait. A kertet határoló, nagyjából két méter magas kőfal északnyugaton a mai II. kerületben, a Kőhegy utca vonalában haladt: ez a vonal sokáig a Buda és Pesthidegkút közti határvonal is volt, amit az erdőben itt-ott ma is látható régi határkövek is szépen jeleznek. A vadaskert fala ezután a mai Glück Frigyes, majd Görgényi út vonalában húzódott, egészen a Kapy utcáig. Itt délnyugat felé térve a Csalán és a Battai utat követve érhette el az Ördög-árkot. A patak valamikor szintén a vadaskert része lehetett, a kőfal pedig a mai Völgy utca és a Hűvösvölgyi út között húzódhatott, ki egészen a mai hűvösvölgyi végállomásig.

A vadaskert területe ma (Forrás: turistamagazin.hu)

A régi kőfal megmaradt kövei (A szerző felvétele)

Változatos terep ez: van benne hegycsúcs és völgy, patak (illetve ma már csak időszakos vízfolyás), forrás, vadregényes sziklacsúcs (a mai Apáthy-szikla) és dús fűvel kecsegtető rét is. Az állatok bőven találtak itt élelmet maguknak, de ha szükség volt rá, etették is őket. A bekerített terület úgy volt kialakítva, hogy a kívülről alacsony falon át könnyen beugorhatott a vad, belülről viszont olyan magas volt, hogy visszafele már nem tudott menni. A szarvasbikák a nőstények miatt jöttek – és végül a király asztalán végezték.  

A legcsodálatosabb a történetben, hogy az egykori falak az 1930-as években még egészen nagy részen fellelhetők voltak. Garády Sándor elszánt kutatómunkája során – melyben sokat segítette ő a helyi emlékezet is – lépésről lépésre tárta fel azokat több kilométer hosszúságban. A Kapy úton pedig, Kanitz úr telkén még a fal egykori sarokkövét is megtalálta. 

Emlékmű az egykori határoló falak feltüntetésével (A szerző felvétele)

Mátyás vadaskertjéről ma nem csak a Vadaskerti utca elnevezése tudósít, hanem egy hosszabban feltárt, eredeti falszakasz mellett egy kisebb emlékművet is felállítottak a vadaskert vázlatos térképével. Ez ma a Glück Frigyes úton, nagyjából a sárga és a kék jelzés találkozásánál áll.

A pesti majorság

Mátyás király Bonfini leírása szerint Pestre is átjárt jobb kedvre derülni. Hogy hova pontosan, a tudomány sokáig ebben is bizonytalan volt. Sokáig a Városliget környékére lokalizálták a királyi kertet, de él egy folklorisztikus változat arról is, hogy a Rákos-patak mellett vadászgatott az igazságos: ez lett az alapja a Mátyásföld elnevezésnek is. Egyes márványtöredékek alapján azt is feltételezték, hogy talán valahol a mai Ferenciek tere környékén lehetett ez a vadaskert – ami azért fura, mert ez a környék már igen régóta beépített.

Végül Buza Péter tisztázta a kérdést: a király pesti majorsága valószínűleg a mai Fűvészkert és Orczy-kert környékén lehetett. Milyen szép: a város itt is megőrzött valamit a régi funkcióból! Ez a terep inkább a vízimadarak és a mezei vadak lődözésére lehetett alkalmas, illetve a leírás itt háziállatokat és egzotikus madarakat is említ – utóbbiak gyűjtése és tartása szintén a király szenvedélye és a kor divatja lehetett. 

A krónikás azt is feljegyezi, hogy csodás módon a „Budán őrzött oroszlánok a király halála napján kimúltak”. Talán ők is a vadaskert lakói voltak, vagy a Bonfini által emlegetett budai sóházaknál álló kertben tengették napjaikat. A király és az oroszlánok halála után a vadaskertek mindenesetre még sokáig használatban maradtak, II. Ulászló alatt fejlesztették is, I. Ferdinánd fővadászmestert is kinevezett a védelmükre. Sőt, még arra is van adat, hogy maga Szulejmán is vadászgatott itt 1526 őszén. A török időkben aztán már nem sokat törődtek vele, de mind a budai, mind a pesti kert romjai még évszázadokig megvoltak – ezeknek eredünk majd nyomába Mátyásról szóló sorozatunk következő részében.