Írásunkban a teljesség igénye nélkül választottunk ki tíz magyar XIX–XX. századi verset, amelyeknek központi eleme Budapest – vagy maga a város, vagy annak valamely helyszíne. A fő kérdésünk: kit és hogyan ihletett meg Budapest?

Magányosan-otthonosan

A Budapesten élő költők gyakran megörökítették műveikben azokat a helyszíneket, ahol éltek, alkottak, és szívesen töltötték idejüket. Arany János köztudottan szívesen vonult el a város zaja elől a Margit-szigetre. Erről vall a lírai én A tölgyek alatt című versben is, amelyben megelevenedik előttünk a tölgyek között játszó napsugár és szinte érezzük a fákból áradó békét.

„A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!”

Arany János kedvenc kőrise (Forrás: mek.oszk.hu)

Tölgyek az 1930-as években (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Elképzeljük, hogy az 1870-es években vagyunk és mi is ott ülünk az egyik padon az idős költő mellett, aki gyermekkori élményeiről mesél nekünk. Még korábbra repülünk az időben, és látjuk magunk előtt a gondtalan gyermeket, amint a fák alatt játszik a barátaival, felfedezi a világot. Egyszer csak fázósan húzzuk össze magunkat a padon, hiszen az idő lehűlt, eszmélünk, hogy a Margit-szigeten ért minket az alkony. Az ifjúkori ábrándok világából az elmúlás gondolatára ugrottunk, észrevétlenül.

Pár métert és évtizedet kell csak képzeletben sétálnunk, hogy csendben egy másik nagy merengő mellé ülhessünk a Duna-parton. József Attilához csatlakozunk, aki a rakparton ücsörög, gondolataiba mélyedve nézi a hömpölygő folyót – legalábbis így képzeljük A Dunánál című verse alapján. Sorait olvasva a Dunát nem egyszerűen Budapest legmeghatározóbb természeti értékeként látjuk, hanem mint bölcs és végtelen titokzatos erőt. Olyan odaadó részletességgel figyelünk meg minden egyes hullámot, amilyennel még sohasem tettük korábbi sétáink alkalmával. Megáll körülöttünk az idő, nem tudjuk, hogy csak egy pillanat vagy egy örökkévalóság óta nézzük, amint

„A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
 egymást ölelik lágy hullámai.”

József Attila szobra a Dunánál (Fotó: pestbuda.hu)

Végül Kosztolányi Dezső otthonába pillantunk be, aki a Logodi utcai lakásában éppen nyugovóra tér, hogy kipihenje a hajnalig nyúló munka fáradalmait. A Hajnali részegségben kézen fog és elkalauzol minket egy olyan világba, ahol a lírai én még hajnali háromkor sem tud elaludni a fejében zakatoló gondolatoktól. Bosszúsan felkel az ágyból, és a hálószoba ablaka elé lép, ahol elé tárul az alvó Budapest képe. A Logodi utcát szegényesnek, elhagyatottnak látja, akárcsak a környező lakásokban élő emberek életét. A hétköznapi élet monotonitásából, szűklátókörűségéből egy másik világba repít minket, ami az égben van, távol Budapesttől és a hétköznapi robottól:

„Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.”

A Mikó utca a Logodi utca felé nézve, balra a Gránit lépcső 1945-ben (Forrás: Fortepan)

Kosztolányi Dezső-emléktábla a Tábor utcában (Forrás: Wikipédia)

Megérkezni és elbúcsúzni

Budapest, Keleti pályaudvar, 1918 novembere, éjszaka. Szabó Lőrinc Budapest című versében tanúi lehetünk, amint a mű beszélője reményekkel telve megérkezik Debrecenből a fővárosba, hogy új életet kezdjen. A vonatról leszállva ott álunk a költő mellett a Keleti pályaudvar lépcsőjén, fejünkben még az utazás emlékeivel, miközben az előttünk eltérülő nagyváros látványával próbálunk megbarátkozni. A Baross tér házai ridegen merednek ránk. Minden és mindenki idegen, sehol egy barát vagy rokon, egyetlen ismerős sem.

A Baross tér 1926-ban (Fotó: Fortepan) 

Talán rosszul döntöttünk? Talán mégsem kellett volna nekivágni a világnak? – kavarognak fejünkben a gondolatok. A szabadság érzése mámorító, a szegénységé azonban ijesztő. Merre tovább? Hová menjünk innen? A kétségbeesés kezd egyre jobban úrrá lenni rajtunk. De egy megnyugtató, bátor hang csak annyit mond határozottan:

„Mindegy: nem hagyom magam!”

Ugyancsak az éjszaka sötétjében csatlakozunk egy alakhoz, aki a villamoson utazik Budapest belvárosából a külváros felé. A villamos ablaka előtt egyre változik a kép, suhan a szemünk előtt a táj: Örömvölgy utca, szeszgyár, kocsma, Ganz-gyár. A villamos mintha a sötétségbe, a semmibe tartana: összeszorul a szívünk, a félelem mardossa. Megcsap a halál szele. Visszavágyunk az élettel teli, fényes körútra. Babits Mihály Haza a telepre című verse jóvoltából élhettük át, milyen volt az 1910-es években a külvárosba hazamenni.

A költők nemcsak azt örökítették meg, ahogyan megérkeztek vagy hazatértek a fővárosba, hanem azt is, ahogy elköszöntek tőle. Jékely Zoltán Búcsú Budapesttől című művében azzal a torokszorító érzéssel szembesülünk, amikor a városban, ahol eddig éltünk, semmilyen maradványát nem találjuk emlékeinknek. Semmi nyomát nem találjuk a múltnak: se a tetteinknek, se a szeretteinknek:

„vonathoz kísérő kedves helyett,
majd integethetek a sváb hegyeknek”

Az ifjúság, ahogyan az élet, hirtelen elillan, és többé már nem őrzi a város reményeinket, boldogságunkat, emlékünket.

A mámor városa

Budapest egy másik arcát mutatja Ady Endre Budapest éjszakája szól című versében: a város a jókedv, a vigasság, a tivornyák helyszíne. Ahogy napjainkban, úgy a XIX. században is igaz volt, hogy a város színházai, kávéházai, kocsmái segítettek elfelejteni a mindennapi nehézségeket. Függetlenül attól, hogy melyik évszázadban élünk, ismerjük az érzést, hogy hajnalig tartó mulatozásban nem számít, mi lesz holnap, csak a pillanat öröme, hiszen a sör és a bor okozta kábulatban minden sokkal egyszerűbbnek és jobbnak tűnik. Bár más városban is kikapcsolódhat, szórakozhat az ember, tudjuk, Budapest valahogy ebben is más, csak itt érezheti igazán jól magát az ember.

 A Kossuth Lajos utca az 1900-as évek elején, a sarkon a Magyar Világ Kávéház (Forrás: FSZEK  Budapest-képarchívum)

„Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.”

Efelett a dőzsölő, zsibongó város felett mond ítéletet a beszélő Peterdi István Budapesthez című versében. A műben a végítélet pillanata elevenedik meg, amikor Budapestnek minden bűnéért felelnie kell. A városnak a rá mért büntetés miatt szenvednie kell, amit kárörömmel néznek majd az emberek.

Nem hogy nem sajnálják a várost, még örülnek is a pusztulásának. De milyen gyűlölet táplálja ezt a kárörömöt? Az emberek bosszúért kiáltanak, meg akarják torolni mindazt a szenvedést, amit a város okozott nekik. Budapest nem enyhíti a nyomor okozta szenvedésüket, ezért eljön majd az idő, hogy a bosszú angyalaként rátörnek és elpusztítják a várost. A romok látványa ünneplésre ad okot:

„Kőrengeteg, zsibongó város
Akkor táncot járunk fölötted.”

Megszólított utcák, épületek

Budapest utcáin sétálva bizonyára már többünkkel előfordult, hogy képzeletbeli párbeszédet folytattunk az utcákkal, házakkal, vagy egyszerűen csak elmondtuk nekik, mit gondolunk róluk. Ha mindezt hangosan tettük, csodálkozva néztek ránk a járókelők, de ha írók-költők vetették papírra ilyen jellegű gondolataikat, abban semmi kivetnivalót nem találtunk.

Illyés Gyula nem egyszerűen egy ikonikus budapesti épületet, nem is az azon található szobrokat, hanem annak csonkjait szólítja meg A budavári torzókra című versében. A megsérült, részlegesen megmaradt alakok alig felismerhetők: a fejedelem szobrának hiányzik a feje, a Szűz Mária-szobornak csonka a teste, a vezér szobrának letört a karja és a kardja, de még így is a művészet nagyságát hirdetik.

Míg Illyés a pusztulást, Tóth Árpád a megújulást örökíti meg Körúti hajnal című versében. Az elbeszélő leírása alapján a körút az 1920-as években is hasonló képet festhetett a korai órákban, mint most. A lelassult, álmos, helyenként még piszkos utca látványa ismerős a budapestiek számára. A vers arra a pillanatra irányítja azonban a figyelmünket, amikor felkel a nap, és első sugarai hirtelen elárasztják a szürke utcát.

A Nagykörút, Rákóczi út kereszteződése, balra az EMKE-ház 1929-ben (Forrás: Fortepan)

A házak, a növények, minden élő és élettelen lény a körúton mintha boldogan magába szívná az éltető napfényt, és fénybe öltözne az éjszaka sötétje után. A csodálatos tavaszi reggelen hirtelen megtelik minden élettel, de még olyan korán van, hogy csend borul az utcára, amin így valami megmagyarázhatatlan méltóságteljesség árad szét. De egy pillanat sem telik bele, odavan ez a nyugalom. Felzúgnak az első járművek, felharsognak a gyárszirénák, megkondulnak a templomharangok. Felébredt a körút:

„Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...”

Nyitókép: A Margit-sziget fái alatt (Fotó: pestbuda.hu)